Szellőként

Annyira szellőként libben az idő,
és ujjainkat egyre  szétbogozza,
és visszaterel menthetetlen újra
régi emlékeinkhez jóba-rosszba.

Hideg k zúgnak, kavarognak
nincs éjszaka, és nincsen nappal,
kettő között összezavarodnak
szemeden csillogó búcsú pillantása.

A nyomok nyomtalanná fedett évek
nyomukba szegődünk híven  szelíden
állunk  az időben, s  az idő áll a  zeniten
de az  emlékek kísérnek a végtelenbe.

Sötéten botorkál a szív és remeg,
a zörgő, fagyos tájba vadként figyel,
nehéz tűz a fájás,-az ember szívén
borúsan lobog, mint szülő ház, ha ég.

Az éveket-számoló nem védi arcát,
pókhálót köt rá a lassúbbodó  idő,
port fúj szemekbe, lisztet a hajszálra
visszaterel menthetetlen újra rosszba.