Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Valamikor  nekem  is  volt  szívem  mint  nektek. sokszor  oly  túláradó  volt  hogy  vasmarokkal  kellett  leszorítnom, hogy  ki  ne  fröccsenjen  a  felpezsdülő  vér. Valamikor  sikolyaim mint  cikázó  aranynyílak hasítottak  az  égbe .valamikor  én  is  szárnyra eresztettem álmaim  fehér  galambjait mint ti,s     maradtam  egyedül, Mert  mindent,  ami  szép  volt  bennem széles  ívben  röpítettem  szárnyra de  most  összefonódtam földdel  és  mohával. Győngyházhúsom  elfoszlott  rég. de én     vagyok  a  zsenge  új  hínár mely  csendesen  ered  a  nap  felé a  mélységekből.  Es  én  vagyok a  gyökerek  kínzó  vágya. ,Új  feltörések  kínjában  vajúdó nyirkos  föld-álom. O,  még  egyszer  felszakadni lüktető  csiráimból  felpattanni utat  tapogatva  a  nedves  meleg  sárból Az  örök  fény  hívó  dala  felé! Csak  egyszer  fúrni  át  a  mohák  lágy  szövevényét s  liliommá  érve,  dárdázva  szökkelni fel,  fel  a  napvilágra!  Részegen  nyilni  meg a nap szerelmének s  széttárult  keh

A bátyám még nem volt két éves és én már anyu hasából leseltem láttam milyen szaporán szopogat mikor már a cici az enyém  lehet. Nem valami barátságos,gyerek csendes, vajon hogyan jövünk össze én más vagyok ,mas színekben tündoklik arcom,hajam ,szemem. Most tudom a nevét  és gondolom meglehet  egy kicsit nagyothalló, késon válaszol a feltett   kérdésre én,az anyu hasában is énekelek. Ugy tudja hogy gólya  hoz engem aki fent a padláson kecmereg, nem ismeri még a biótörvényeket hogy anyu hasábol jön a gyermek. Majd megtanitom én a törv,ényekre alig várom ,hogy megszülessek de, ó jaj,ó jaj , anyu nagyon beteg gondolom ,pont most kergetett  el. Es igy jottem en az életszintre nem valami mulatságos a  tortenet, belém szúrtak egy par injekciót hogy biztos kezekben legyek. Bátyus nem néz rám kedvesen mintha nem  is nagyon szeretne en próbálkozom mindenképpen hogy kék szemeit reám vesse. Orvendek,hogy nem szopizik marciusban harom eves lesz hogy  is nezne ki ha mindketten ugyanazt az etelt enn

 Ismét távolodsz, ismét elhallgattál vigasztaló szóddal, de, pedig de várom azt a kis leveledet  ezer könnyel, csókkal! Tudom, hogy nem szeretsz, de miért mutatod,  miért kábítod szívem? Ez a foszladozó halvány remény-fátyol, ez az álomvilág, lásd: ez nekem minden!   Nem is kívánok én, lásd, te tőled semmit, nem kérlek magamnak, maradok örökké magányos vándora puszta sivatagnak a te szereteted csak az egyedüli zöld oázis rajta mely még fáradt lelkem úttalan útjain zúgó viharain tova menni hajtja.     De hát emlékezzél arra a magányos  szomorú leányra aki hoz megint mosolygást, derűt, napsugarat néma világába írd meg, hogy szeretsz még, hagyd a bánatomat egy kissé feledni hagyd meg nekem azt a balgatag hitet, hogy tudnál meg egy kissé, egy kissé szeretni.                                                                                        

 Enyém  ha  volnál,    én  utolsó  álmom, fájó szerelmem,  boldogtalanságom, sötét világú,  izzó,  mély szemedbe titkos  lángok  csilláma  ha  remegne.  S  ha  két  karod  ölelve  rám  tapadna  és  ajkad  szomjan  égne  ajakamra  nem  egyesülnék jobban  úgyse  veled. tiéd  a  lelkem  minden rezzenése, könnyes  mosollyal  mélázó  beszéde.    Halkan borongó  érzések  fuvallata  vad,  féktelen  lázálmok  bús  siralma, féltésem  hangos,  szilaj  zokogása gyötrő  kínnal  sajgó  kígyómarása  mind  neked szólnak,  mind  hozzád beszélnek. Szeretnék  egy  szót elujjongani mitől  a  lelkem  vágyva megremeg  a  te  neved,  a  gyönyörű  neved S  szeretnék  sírva  térdre  omlani megostromolván  könnyel  az  eget, hogy hívjad te  is    az  én  nevemet.  

 Jönnek mennek az életek egyre könyörtelen , fájó tudatos évek  tévutak, zsák utcák megtelnek félelmetesen figyelmeztetnek.   Mert egyre többen leszünk jövőre lázas emberek igaz gyönyörére, valami ismeretlen, de jó felé lép a világ, uralkodjunk kicsit másképp.   Legyen fényesebb a nóva csillag, ne lankadjunk,csak szeressünk, a jövő év majd megkíméli létünk pusztuljon el a volt törmelék.   S majd buzogni fog a szívburok  ezer éves harangvirág bimbók ki nyitják obszcén víg tapintatuk hűvösen kiseperve régi illatuk.   Házak homlokán fények égjenek kedvek és szerelmek tüzesedjenek ne legyen ez a ronda csendesség mely lassan szétrobbantja saját egét.   Villanjanak fel színes fények ege tavasz fuvallatát érintse meg heve  olvasszuk el a múlt szilárd jegét szív szívbe vegye át jövő kegyét.[W.B.].

 Ma  utólszor  simult  kezed  a  kezembe mintha  ajtó  csukódott  volna  halkan  valahol. egyedül  állok  magányos,  sötét  éjszakában a  hátam  mögött  egy  bezárult  kapu és  új  ablakban  gyűlt  ki  lámpa Emlékezéspalotán. A  zárt  kapu  előtt  árván  állok indulnom  kéne  valamerre az  elfelejtés  néma  ligetének lejtőn  szálló  fekete  fasora  közt vár  is  az  út .  Már  ballagok  is  lassacskán:  haza onmagam  felé. de  minden  percen  vissza-visszanézek  hátha  gyászba vonják  értem a  kaput,  amely  bezáródott  utánam ? s  jaj,  Emlékezéspalota  homlokáról fájón  éget  a  lelkembe az  újonnan kivilágosodott  ablak.

 Más  nem  láthat  az  én  szivembe csak  akinek  megmutatom de  az  aztán  beléje nézbet kitárom  néki  szabadon. Keresse  mélyét,  titkait  fel, mi  benne  van,  tekintse meg mind,  egyként  az  igazi,  valódi, s  a  hitt  és  képzelt  kincseket. Ha  akarja, szeresse,  védje, óvja,  becézze;  engedem. Vagy  tépjen  bele  vak  marokkal, tiltásra  nem  rebben  kezem Kinek  egyszer  is  megmutattam, belső,  teljes,  lényeg-magam, az  ellen  soha  gyűlöletre, panaszra  nem  szól  ajakam. Attól  tűrök  mindent,  jót,  rosszat, érdemtelent   és  érdemest és  sose  mondom  szilaj  szóval, szivem  szeresd,  vagy  ne  szeresd! Ki  látott  engem,  sóha  másnak ne  lásson  többé.  Igy  legyen  még  akkor  sem,  ha belehalnék  csak  egy fátyol  van  szivemen.

 Agyamba  vágja  olykor  karmait Merész  sasként  a  Gondolat S  nem  nézve  porbáb  voltomat, Lentről,  büszkén  föl  égfelé  szakít. S  visz,  visz  a  végtelenbe  fel És  szól  hozzám :  szebb, jobb  világ  van  ott Minek  itt  lenn  porban  nyomorognod? Ki  ott jár,  üdvösségre  lel!   Valóban  édes  égi  kéj  hat  át S  röptömben  átlépem  vele Uj  Evaként  a  tiltott  éghatárt. .Ekkor  utánam  nyúl  a  fold keze, Leránt félholtan;  s  rámnevet Hé,  máskor  vigy  magaddal  - kenyeret!

 Mért  lett  a  bú  hozzám  ily  járatos?.  Tudom  már:  nem  virágos  kert  az  élet  s  lábam  sosem  selyem  füvet  tapos,  csak  tüske-fedte  puszta  messzeséget Gyerek  maradtam,  megvert  csúf  gyerek  a  sors  vezetgét  éveimnek  utján  jönnek  napok,  emlékbús  estelek  a  sors  vezetgél  éveimnek  utján jönnek  napok,  emlékbús  estelek halk  üdvözléssel  máris  messze  futván   .És  annyi  gyászolö  játék  hívogat   fulladva  űzök  lepkeálmokat és  tüske  vár,  hogy  rőt  sebet szakasszon. bűn  nélkül  is  büntetve  jőn  az ember  utamba  áll  és  lesve  minden  este  aranyhajat  hurkol  sorvadt  szivemre.    

  A percek, mint gyors, fürge verebek szállnak messze, fáradt fejem felett Repülnek sietve, mind egymás után S én nézek utánuk némán, sután.   Mit is tehetnék ? És mit is tegyek hogy megállíthassam a perceket e tűnő, sebes, szálló sereget feltartani, ó, mivel is lehet?   Az Idő nem vár. Nem áll meg soha könyörtelen. Nem lankad ostora, egy pillanatig sem tart pihenőt, űzve a perceket maga előtt.   Mint durva hajcsár úgy kergeti őket mindegy az : kinek a percei velem is így tesz. Hajtja perceim mit bánja, hogy nézem leverve.    Kergeti, mint vert, hajszolt sereget néha visszanéz. S érzem kinevet.      

 Még érezem  kezednek forróságát első-utolsó csókod ajkamon a dús varázslat még vibrálva jár át de  már a távol  kéklő árnyba von .Pár rövid  percre  mily szép volt az élet Feljött lelkemből  egy alvó világ S az ifjúságom  e nagy szürkeséget Körülölelték szűz  melódiák .Mint a vonat,  ha csüggedt szűk vidékről Pipacsos,  lankás tájon  robog át :Szeretnél még egy cseppnyit gyönyöréből ,De  nem  lehet,  már fut veled tovább!

 Nem  hal meg  az,  sohase  hal meg ki  álmodott  és szeretett  mi is  ölelkezésünk utján bírjuk  az  örökéletet. Élün k a fényben  és  az  árnyban virág,  lomb  lelkűnkkel  teli s  társul  a  bús fülemilével mig  a magányt fölszenteli. Fészkünk is  egykor  azt regéli ha  benn  más párok  lejtenek, hogy  itt  borultam  lábaidhoz és  hévvel ott  öleltelek. Miénk  a hang,  midőn  a gerle zokogásától zeng  a  táj a  mi  lelkünk,  midőn  a méhe egyik virágról másra  száll. Szerelmes párok  énekében Lelkünk zokog,  sóhajt,  nevet nem  hal meg  az,  sohase  hal meg, Ki  egyszer igazán  szeret. .

 Fájdalmaidat  ne  vidd  piacra ne  sóhajts  úton,  útfélén, nem  szükséges  az  életharcra ,hogy  segélyt  hivjál  szüntelen. O hiszen  úgy  is  aki  hallja, bizonyára  csak  kinevet míg talán  a  mások  sóhaja vérezni  készteti szívedet. Ha  a  fájdalmak  bőszült  sírja fejed  fölé  fölcsapni  kész s  nincs  senki,  aki  feléd  tárja karját,  nincs  egy  baráti  kéz fejed  emeld  fel  büszkeséggel, mint  a  hajthatlan  szírttető s  szövetkezhet  a  föld  az  éggel mi  ledönthetne,  nincs  erő ha  tán  szíved  bú,  gond  lenyomja, midőn  a  tömeg  Vesz  körül s  kebledben  a  remények  romja jelzi,  hogy  minek  sem  örül ,Arcodon  a  mosoly jelentse, hogy  boldog  vagy  mint  csak  lehet, oh  mert  a  búban  nagy  szerencse ha  azon  senki  sem nevet., S  kebledben  a  remények  romja jelzi,  hogy  minek  sem  örül arcodon  a  mosoly jelentse, Hogy  boldog  vagy  mint  csak  lehet, Oh  mert  a  búban  nagy  szerencse Ha  azon  senki  sem nevet.

 Rinyílt  a  szívem  fehér  virágkelyhe s  a  tavasz  elé  ujjongva remeg  Harmatos,  hűvös,  hajnali  sugárban Valaki  nézi  s  mondja    búsan, Hogy  neki  többé  nincsen tavasza. Aztt  mondja  sorsa  örökös  didergés, az  útitársa  bús,  hideg  magány., s  az  örök  telet  megváltásként  várja, Ha  megbűnhődött,  amiért  könnyelműn Eltékozolt  száz  virágos tavaszt. Amíg  beszél:  valami  zokog  bennem  mertt  selyempuha  érintésemet hideg,  közömbös  ujjak  viszonzák  szívemre  száll,  gyötrő  emlékezéssel, Száz  ferfikezben       ellobbant  tavasz.   És  sorvasztó  láz  lüktet  az  eremben. Halavány,  tiszta,  hűvös  ajkamon Tűzlángos  mámortakaró  szövődik   És  kínoz,  fáj  a  szívem  gyökeréig Száz  ferfiszajon elcsókolt  tavasz/. De  könnyes,  fázós,  bűnös  útja  mentén lelkem  mégis  híven  követi  Halálos  vágyu,  féltő  szerelemmel egetostromló,  babonás  imával vezekel  érte,  hogy   tavasz  legyen.

 Meglátogatla csöndes,  bús  éjszakákon, rezzen  az  ablak  .messzi  kerül  az álom. Meglátogatlak ,mikor  eszedbe  sincsen, mikor  magad  vagy, mikor  elhagy  az  Isten   Suhanó  árnyam Csak  átalleng  szobádon És  haloványan nézel,  nézel  utánam .És  önfeledten Eláll  szived  verésed, a  lelked feltem Bóditó  rettegésbe A  vád  titokban forro   agyadra  támad s  érzed  zokogva hogy  nincs  neked  bocsána.t Ott  maradt  nálad .Reményem,  üdvösségem :El  nem  bocsátlak, Ezerszer  visszakérem. Megis    n félj,    nem  bántalak te  halvány  arczu,  bánatos  alak. Ne gyilkolja  szived  a  gyötrelem ,Ha  emlékem  tenálad  megjelen. Hisz  neked  is  van,  tudom, érzem  Elég  részed  a  szenvedésben !Ez  volt  a  végezet  felettünk Hogy  boldogok  mi  nem  lehettünk Ó,  hát  ne  félj,  ha  titkos  éjjelen( Dúló  emlékem  nalad megjelen. Remegve,  némán  ott  csak  átölellek, Mmiként  az  árny  a  gyászban  élő  lelket! És  letörlöm  sok  fájó  könnyedet ,Hisz  mindörökké  csak  —  szerettel

 Az asztalon fenyőfa díszlik apró gyertyával  megrakott. lehajló  ága sorra himbál Cukrocskát, gömböt, függő csillagot. Míg legfelül  a csúcshoz  kötve Fényes  bronzangyal vesztegel, Lent  millió selyempapirból Egymásra  hull  a  hópehely. Karácsonyfának felső  lombjan  Aranyporos diók  között Lógott egy  marcipán-kisasszony, Ezüst csipkébe  öltözött. alant egy roskatag,  zöld agon  Sóhajtozott egy  bús  legény ,Tetőtől  talpig csokoládé, Mert  kéményseprő volt szegény. .Nem  mintha ezt siratta volna ,Hisz’  mesterségét kedveié, Hanem  mert hasztalan  kacsintott A marcipán-leány felé . Már mindenfélét  megkísérelt s  mivel  létrája  fel  nem  ért, Hogy ága fellibbentse  hozzá ugrált a szép egyetlenért. Elvégre  mégis csak  megunta ,Látván,  hogy  mindez  hasztalan. Ha  nem  segít a  marcipán-hölgy, Úgy ő sem  nézi  untalan. De oh,  mivel    ha  marcipánból is van is az asszony    mind  hiú ,Egy szép  napon  elejtett csipkét Szorongatott a  bús fiú. S felülről  egy papírból  készült Tar

 Még  tiszta  harmat  nyári  hajnalon, e zernyi  gyöngye  levélen,  galyon  csillogó  színekre  töri  a  fényt. s  már  látom :  nap  hevétől  felcsókolva  Osszesűrítve  bús  felhőgomolyba  leomolni  szürkén  az  út  porába  pusztító  Vihar záporaként. Még  kis  fiamnak  arca  bársonyán  csak  öröm  suhan  el  öröm  nyomán; tiszta  szemében  fény  űzi  a  fényt,  s  már  látom:  arcát  gondredőkbe  gyűrve, a  sorstól  gúzsba  kötve,  kimerülve lLeomolni végül  a  sír-homályban, vak  erők  törött  játékaként

 Ismét  távolodszi,  ismét  elhallgattál  Vigasztaló  szóddal, hej  pedig  de  várom  azt  a  kis  leveled ezer  könnyel,  csókkal! Tudom,  hogy  nem  szeretsz,  de  miért  mutatod,  miértrt  nem  csalod  szivem? £z  a  foszladozó  halvány  remény-fátyol ez  az  álomvilág,  lásd:  én  nekem  minden! Nem  is  kívánok  én,  lásd,  te töled  semmit, nem  kérlek  magamnak maradok  örökké  magányos  vándora puszta  sivatagnak  a  te  szereteted  csak  az  egyedüli zöld  oázis  rajta, mely  még  fáradt  lelkem  úttalan  útain, zúgó  viharain  tova  menni  hajtja! O  hát  emlékezzél  arra  a  magányos  szomorú  leányra, hoz  megint  mosolygást,  derűt,  napsugarat  nema  világába! írd  meg, hogy  szeretsz  még,  hagyd  a  bánatomal egy  kissé  feledni, hagyd  meg  nekem  azt  a  balgatag hitet,  hogy  tudnál rgég egy kissé   egy  kissé  szeretni..

 

 A   kerek  udvaron  kapirgál  fyúknéne, Odaszáll  a  veréb  barna  köpenyébe  5  szemtelenül  ké rd i:  ej,  ángyom,  a  köbe,  Tán  csak  nem  veszett el az  aranyfüggöje? Mintha  gúnyos  éle  nem  volna  a  szónak,  tyúkanyó  kapirgál  s  vígan  karicsolgat  Közben  a  szemétből  kikapar  pár  szemet  s  most  már  kémleli a szemtelen vertebet. £z  pislogaf  erre,  meg  pislogat  arra  s  ép'  a  búzaszemet  elkapni  akarja,  midőn a  tyúknéni  rákoppint  keményen:  Hohó!  hugocskám,  ez  az  én keresményem . S  hogy  aznapról  lecke  ne  maradjon  hátra,  a  kis  csufolódóí  jól  végig  tollássza  s   mondogatja  közben :  ej, hugocskám, szentem,  Kedves rokonodnak  be  rég  nem  üzentem. Mondd  meg  iít=oíí  minden  kószáló  verébnek,  ne  tekintse  a  gúnyt  játékfegyverének,  mert  kettős  az  éle  s  aki  játszik  véle,  Veszedelmet  zúdít  a  saját  fejére. Ezek  után,  mintha  misem  történt  volna,  Cyúkanyó  tovább  áll,  vígan  karicsolva,  míg nagy szomorún  a  gúnyol

Még eddig nem  volt  gonosz  a sorsom.  még  eddig  nem  sújtott  le  énream az  életet  még  napfényesnek  látom .a  bánat  nem  is  létezik  talán.  De  félek,  hogy    nem  sokáig  lesz  igy a  lelkemben  egy  sejtés  üt   tanyát.  a  sorsom,  hogyha  egyszer  megharagszik  hát  várhatom  a  megváltó  halált. .Hiába  mondod, hogy  szeretsz, Tudom, hogy egy szer vége lesz ,Neked játék  a  szerelem. Mást szeretsz már, érzem tudom Hazudik  a  csók  a  szádon Mást szeretsz már, érzem tudom    

 Oly  idegen  most  előttem  az  arcod, a  nevetésed, a szemed,  a  hangod, és  idegen  a  csókod,szavad,  mondd,  hol  hagytad  magad? E  tűz  szemedben  ki  láttára gyullad  ezt  a  forró  kacagást  hol  tanultad? csókod  felmarja  most  a  kezemet  mondd,  mi  történt  veled ? Alommeséknek  csöndes  suttogásán, a  dalaidnak halk-finom  bugásán szívem  zajongva  reszketett  feléd mondd,  emlékszel-e  még? Szívem   azóta  szikratűzben  lángol és  lelkemen  a  fehér  álomfátyol most  is  szelíden,  selymesen  pihen.  mondd,  nem  kell  már  szívem? A  szemem  most    könnyesen  sugárzik, a  mosolyom  most  is  búsnak  látszik s  halvány  az  ajkam  hamvas  bársonya    mondd,  nem  kellek  már  soha ?    

 Bús  alkonyától:  árnyát  szeretem a  valóságot,  amíg  sejtelem, a  nem  teljesült,  az  epedö  vágyat  illatcsokjót  a  hervadó  virágnak éjszínu haját   sápadt  asszonyoknak, szemeket, mik  könny nélkul  zokognak. A   bánatos  dalt,  a  mélán  kesergőt a halált  váró  novemberi erdőt   utolso lángjat kialvóo nagy tuznek     temetők  csendjett,  a  szomorúfüzet s   ha  lépett,  ázott felh ő rongy alatt   haldokló  hősként  elbukik  a nap. 

 Lessz  majd  úgy,  hiszem,  hogy  az  esti  harmat csöndben  lehajtott  bús  fejemre  hull magamba   szállva,  akkor megtalálom ami ma kisér láthatatlanul. Már most is  érzem  magam  elhagyottan a szóvem kincsét egyre hullatom aggodó   gonddal,  egy  vigyázó  gondolat s két  drága  szempár csillog  útamon. Jaj,  de  én  láttam  csillagok  hullását.  mikor   az  égbolt  éjjel megremeg  éjnél sötétebb  árnya  lessz  az  útnak ,ha a drága szempár  nincsen velem. Akkor  magunkban  állunk számadasra   az   élet  súlya,  vádja  egyre nyom  védőt  keresve ujra   visszatérünk Utat  találunk  eltűnt  szempáron. S vezeklő  szívemre dért  szitálva a  múló  idők árja lassan eltemet, úgy  lessz  majd,  hiszem,a síron  túl is  valaki szíve kell  várja  árva  lelkemet.      

 Ősi  nyelvükön  mintha  mondanák Jer  hozzánk,  mi  barátaid  leszünk , nekünk is van lelkünk, szivünk eszünk.  S  a  vén  akác  susog  mély   titkokat, az  agg  tölgy  méltóságosan  fogad  lehajlik  rám  a fűzfa  szomorún, mintha az  ö  bánata  volna  búm  sátort  von  az  előkelő platán ,levelein  titkos  sors  írva  tán a  jegenye  őrt  áll  az  utamon, megmutatja,  hol  az  igazi hon ,magas  homlokkal  áll  a  sok fenyő és  várja:  vajon  most jo  barátja  jő . És  ontja  reám  bűvös  illatát, tudja:  szegény  tüdőmnek  éltet ád. Mind,  mind vár reám, mindenik szeret  s  nekem  szent  az  erdő,  a  kis  berek, a fa,  mely fészket  hord,  rejt  ágain .A  fák  barátaim,  

 Ej,  tán  szebb  volna  künn  az  élet napfényes,  szabad  ég  alatt susogni  a  csalfa  szellővel s  bámulni  a  fenn szálló  madarat. De  zordon  és  fagyos  hatalmak e  kis  szobába  zártak,  oh,  virág el  kell  fogadnod,  ha  élni  akarsz, mit  felkínál  ez  a  szűkös  világ Bár  levegővel  és  sugárral nem  élhetsz,  mint  kint,pazaran   de  e  szoba  szívesen  osztja meg veled,  mi  kevese  van.

 Jön  újra.  Arca  eltakarva,  karja mellén  keresztbe fonva,   Uszályos  leple,  mely  sotét Végig  borítja  termetét. Mit  hoz?  Nem tudja senki azt most  Békét  sugároz  szent  malasztost  avagy  vihart,  fákat  kitép ő melybe beléreszkethet ég,  föld de  melynek  múltán  szép  szívárvány Nem  íveződik  a  menny  határán Hoz  bánatot,  bajt  eleget Vagy  tán  ebből  most  keveset És  az  örömből  garmadával  Ki  hitetné  el  ezt  magával.. Hisz  mindig  úgy  volt,  hogy  a  baj A  szenvedés,  a  gond,  a jaj Csapatosan,  seregbe jönnek Hol  lenne  itt  hely  az  örömnek  Mit  hoz?  Ki  mondja  meg  nekem? S  csak  áll  a  titkos  Idegen S  bár  nem felel  a  néma  vendég válasza  mégis  lelkeden  ég s  bár  fanyar  mosolyát  se  láttad a  választ  mégis  eltaláltad. Mert  érzed,  hogy  az  emberélet egyszerre  formát  nem  cserélhet, a  baj,  a  gond,  a  szenvedés az  új évben  sem  lesz  kevés. S  örömhid  útja  nem  halad Folyton  nyíló  rózsák  alatt, de  fő,  hogy  erősen  remé

 Miért  bújik a rugy.miert hajt tavasszal  ha oszig a rugy csak  rosszat tapasztal. Miert zoldell a fa miert nyilnak kertek  ha osszel megbanjak amit addig tettek. Miert hajt ki a lomb,miert ujjul erdo ha osszel a nyarert  konnyeket ejt o  miert olvad a jeg ,miert hull a  harma ha orokos fogsagban nincsen nyugalma. Miert sut ki a nap miert szurke a felho miert hag fel a hago miert ejt a lejto miert jonnek golyak s miert a darvak ha ujra elmennek itt csajk nyaralnak . Miert porszem a lelek s erzese mas van miert nem dobban minden egy szivben mierft furge a hajnal s miert farad az este s miert tiszta a lelek s piszkos  a teste Miért  harcol az ember s nem von vallat miert nem marad nyugton ,mint az allat miert tart a móka ha senkinek sem kell miert nem magat oli s miert hisz az ember. Jovobe dobott terv bajt meg sose gátol ne higgyj az eletbe,ne felj a haláltól üres foldgolyoval ha nemasag lesz itt az orok bolcsesseg labdazzék ha tetszik.   ,

  Oklel, ölel, sújt és emel az élet  bátor, bús lelkem örök feleség lett  lelkem, melyet még sose őrölt bánat,  s nem sír, mint a test, s nem törött, fáradt.  Azóta kutat s gyakran rám  talál                szivembe szúr a dölyfös csúf halál . s ezerszer élem át a temetésem,  de mindig újból hallom szívverésem.  Mert mindig újból feltámaszt az élet én nem magamért, én érte is élek újból kezdődik a végtelen hajsza, ostorcsattogás, ember s ember harca. . És les rám ismét a Rém valahol,  Míg újult lelkem friss nótát dalol.  A lelkem, amely vágyó, szűz-fehér , S ha ráfröccsen, se szennyezi be vér

 Est drága kincse volt már a szobában S a kis fia ült rejtve, hallgatag anyja belépett mint az álom, lágyan, polcon megzengtek csöndes poharak. Megérezte, fia már jöttét várja; megcsókolta: „Itt vagy kis álmodó ?" s aztán félőn néztek a zongorára, Mert néha, este játszott s egy dalába Volt gyermekszívét mélyen megfogó. Várta szótlanul. A tágranyílt szemek Bámultak anyja sok gyűrűs kezére, Mely mintha menne sűrű hóesésbe, Jatszottak a feher billenyuk felett.

 Mily rövidek a nappalok most  Es sivár, k önnyes az éjszakám,  vajon érek-e több tavaszt még valami azt súgja: soha tán.   Ajkamon érzem forró ajkát nem éled ajkam, úgy didergek kínzó látomás gyötri valóm, mintha lelkemben temetnének . Az est éjparipán közelit,  fátyolt von álmodózó szemem elé csalfa köd, mi rám leselkedik,  gyáván húzódva a nap elé.  Kései, virág nyílik szerte,  oszi rózsa ontja illatát,  színpompásan, egymást ölelve .most énekli hattyúdalát.  Őket nem zsóngta lepkék raja szűz tisztán állnak, mint igézet mirtuszt fonok sötét hajamba s a lehulltakból szemfedelet

 Száll a szobában bús melódia, feltámad újra százezernyi álom és jön az álmok bús királyfia . . . o, visszatértét szív repesve várom jaj,hiába varom. Repül a lelkem önfeledten s poéta-párját újra visszavárja.  az alkonyatban lelkek szárnya lebben, s száll, száll felém egy hófehér szárnya  mint a lelkem álma. Száll az emlékek bús melódiája, rég hallott nóta, elfelejtett álom . . . s én, álomország száműzött leánya, hogy vissza jössz, még most is varom , Jaj hiába' várom!

 Egy szin  egy illat lenne csak csupán Egy kis dal, emlék  oly nagy múlt után Fakadó rügy a halott temetőn Igaz csók  fáradt, hazug szeretőn. Hisz minden hazug: Elet, szerelem,  csak ne veszett volna el a hitem Ne törték volna össze szivemet Gyilkos szavak  kacajok . vad tüzek. Hervadó, méla, őszi éjszakám! Te vagy enyém s a múltak emberén, Kik szerelmükkel vitték hűimet Temetem fáradt, tépett lelkemet

Hittem a csodákban és orokke vagytam A fájdalmas örök mélységű igéket. A jóságos szomorú templomi zenét ... . S a csöndes fekete gyászmiséket Könnyezni szent őröm,kacagni  édes  dalolni jó .. . szeretek könnyezni a mosolyon keresztül, kacagva sirni  mint az orgona szó. szeretem az elvérző halálos alkonyt. Szeretem a  rózsák szomoru hullását  a nagy bánatot az eljövendőt a szerelem végső bucsuzását . . . szeretem az örök illatos csendet. Az orgonák édes hervadását a halálos fájó tavaszi álmot, a lelkek utolsó nagy lebomlását . . . emlékszem a titokra és  éjszakákra.  Hivő voltam. és  rábíztam életemet a csodákra . legyen tele az életem csókkal  boldog remegő vággyal. és ültessétek tele a temetőben siromat  ibolyával  és gyöngyvirággal.  

Amit Te adtál ?  Két könnycsepp csupán, ragyogó fék : a vágyak vonatán  és önvivódó glóriás hited múltaddal együtt, tűzbe temeted. Amit én adtam ? Tűz, vér, akarat, lázasan gyújtó, édes pillanat és minden, mi még bennem szent lehet  ajkadra fűztem tépett lelkemet. Amit mi adtunk ? Múlt, jelen, jövő éltető nap  vagy dicső temető és felparázsló végzetes szavak, sóhajos ajkkal ívelt: nagy falak. 

 Hát most bevallom, hogy fáradt vagyok, únom már a mindennapi tennivalót szemem vad tűzben immár nem ragyog ványadt barna ördög ül benne: a bánat. Kinek is kialtanek szavam ugysem ragyog jobb lesz, hogyha csendben várom be halálom hisz úgyis azt mondják, hogy a testem gyenge, és a sok izgalom, a szívnek csak árt.   Szemeim ködösek, csak úgy zúg a fejem j ó volna menni, elmenni messzire, magányosan élni egy elhagyott helyen, és nem gondolni soha ... semmire. . C, . Szemeim ködösek, csak úgy zúg a fejem, Jó volna menni, menni messzire, Magányosan élni egy elhagyott helyen, És nem gondolni soha ... semmir

 Iírni nagy, szent, véres verseket,  szivekben gyújtani lobogó tüzeket,  embert keresni, vágyva szüntelen mindent szabad, csak szeretni nem.  .Eros férfitestet mohón ölelni,  örömet lopni, vígságot hazudni a sárba bukni, hol a kéj terem mindent szabad csak szeretni nem  Betelni vad, boros múlatásban,  vigaszt keresni tele pohárban,  kacagni vadul, duhaj részegen mindent szabad, csak szeretni nem   Tagadni istent új hitet hirdetve vagy zsolozsmázni, a porban térdelve szánni irgalommal, lenni szívtelen, mindent szabad, csak szeretni nem   Vadul markolni a sárga aranyba,  kiszórni gőggel, mind az utcaporba vagy uzsorásként ülni kincseken,  mindent szabad, csak szeretni nem  A forró ajakkal szerelmet hazudni a veled érzőt mocsárba taszítani bosszút lihegni, ütni a lelkeken,  mindent szabad, csak szeretni nem.

 Én a szavak szerelmese vagyok! A szálló, színes, szűz, szent szavaké ... S most velük üzenem Néked, hogy szeretlek, Hogy rabja lettem a két szép szemednek, Mint a tiszavirág a tűnő tavaszé. Építnék szavakból pompázó palotát Csábosán csillogót, meseszépet Varázsos várkastélyt, tornyos tündérlakot, Kék égen szikrázó színarany napot S mint kevély király kínálnám fel Néked. Vagy vad vihart, zugó zivatart  formalnek véle messze-messze ... Hol hullámok mormolnak méla muzsikát, Vérvörös virágok fűtik az éjszakát, Egy trópusi-tikkadt szerelemszigetre. És ha vágyam szavakba öntenem Alélt ajkad csupa csóktól égne, Remegő rímeknek selymes simítása Szunnyadó szivedet lobbantaná lángra. Ha szilaj szavaim szédült szele érne. Én a szavak szerelmese vagyok Szeretem őket és bennük élek, De mégis édesem án azt kívánnád; Hagyjam ott szavaim szines, szép világát ... Még a szavakat is megtagadnám érted! .

 Kacag a gyermek. Gondja, nem  komoly az élet, ajkán derű és mosoly, messzi ormokon az öröm  napja az éjt elhagyja. Nevet az ifjú, győzelmet remél. az élet arcán a derű kevély s messzi vizeken a gond hajója bús terhét hordja. Halkul a kacaj. A mosoly fakó, hisz élet szava már nem bíztató. Hisz árnyak nőnek s a rév messzi még. mint tenger s az ég. Ifjúság, szépség esti ködbe vész., búcsúzni tőlük akkor rá sem érsz s ha nem becsültük fényes nappalunk, mindent itthagyunk.

 Nem fogtad el lelkem  mámoros röptében s mig késtél  alkonyi napfénynél  a múlás jött értem.  Elszállott a lelkem  sebzetten szabadon . . Virágok,  óh miért is nyílnátok  haldokló avaron?  ! Uj világ, új tájak  új tavaszt Ígérnek S a vágyak:  tüzei a nyárnak  lassan mind kiégnek . Meg-megáll a lelkem  mert úgy fáj valami:  Nagy messze ,  zokogva, elveszve  régi dalt hallani., ,  

 Magamnak s Neked dalolom dalom, dalát a vérnek, a bűnnek. Nézd csak, a percek, a percek, az órák mind, mind tova tűnnek. Terhet viszek én, nehezen cipelem, alatta görnyed a vállam, Még is kacagok, kacagok,  kacagógörcsökben reszket az állam.   Bűnös vagyok én, bűnterhet cipelek, cipelem, rám rakta az élet, mégis dalolok, dalolom, dalolom zsoltárát a bűnnek, a vérnek. Az ajkamon ég íze egy csóknak, a csóknak terhét viszem én ma, tegnap és holnap. Kifáradt lábam hova visz, hova fut, hova fut? sietek, rohanok, mögöttem a múlt, előttem az út.   Terhet viszek én, nehezen cipelem alatta görnyed a vállam, Mégis kacagok, kacagok, kacagó görcsökben reszket az állam.      

 A légben két hópehely ámolyog, szerte olyan üres a világ  az a Világ, a mit a szemem átfogott hogy nem vagy benne, ott lelek hibát     Mert törvény, mint az Archimédeszi, törvény, mint törvény az egyszeregy, ha kinyitom a szemem: téged lássalak, ha kinyújtom a kezem: megérintselek.     Ha egyet lépek, mellettem teremj, ha továbbjárok, mellettem haladj, ha álmos vagyok, álomnak borúlj szememre s reggel napként felvirradj.     A testem a lelkemtől kérdezi, lehetséges, hogy szeresselek? törvény, mint az Archimédeszi feleli a lelkem mint az egyszeregy.

 Szavaim végén nem tehetek pontot. Szellő továbblengeti, patakká  duzzad  a gyenge szó, visszafut, elfut előlem, okát keresi, nem vagyok ura  többé Magamon is már sokszor nevetek, ha versem kopik: itt van, fölneveltem, boszorkánypille sorsát is te óvod, Uram, ezt is a te szeszélyedre hagyom. Ha bánatodat  elmondtad no és aztán? Kevesebb lesz a bú, hogyha többen jönnek  utánad?   a kendőnek nem midegy, hányszor  mossák s mennyi könnyet szárít? Bajoddal mindvégig oly rettenetes mód egyedül állsz, költő, mint a sarkon a forgalmi rendőr, ki szétméri útját  rendre emberekre s ő magába  fázik. Nincs itt rokon ; apád, anyád,  testvér, barát  és szerető, ki megölelné egy-egy percedet, de idegenül s elrémülve állnak majd  sírod körül. Duruzsolj csak magadnak rőt avarban télnek évadján  a szigeten s vigyázzál hogy  mint éri bőröd egy fán felejtett falevél, mely arcodra  hull,s megcsörög. Ó tél, ejts  arcomra  egy falevelet  hogy  egyszer érezzem eltűnt nyaram,  szellő kapd el rólam még utolszor

 Komor az estéd, ember! halkul a szavad a verssorok széles folyama elapad, ebben a szomorú, nyomorgó időben már csak sóhaj, ami lelkedből felszakad. Hasztalan utadat lehunyt fejjel járod, van tán még szeretőd, nincs már jóbarátod, régi szent hitedre, fekete szemfedőt, véres elfelejtőt borít barbár átok. Körülötted kihalt, bús, kietlen az est. az üresség füledbe dobol: kútba vesd minden hited, álmod,  állj meg s mondj halotti imát, mert pusztuló lelkeddel meghal a test.

 Ma régi, bűnös, könnyes harcát  Nem vívja Elet és Halál,  Megbékültek és elpihentek  Egy örökzöld hegynek oldalán. Kiléptek az álmok hónából  Es most beszélik el egymásnak , Hogy milyen kevés értelme volt  Ennek az őrült csatázásnak. Be szép ez most, legendák elfeledt  Emléke lelkük halkan lengi át  — S egész világ fölnéz az égre , Hol a szeretet boqtja fátyolát. Jászolából a Gyermek fénnyel  Szórja csendes, boldog mosolyát  S a megbékült, megtört világnak  Hirdet és zeng örök melódiát.  .

 Egy megtört asszony állt a nagy tükörhöz,  S a holdas éjben szólt a nagy tükör: „Az arcot mintha láttam volna már!  Akkor még rózsái hinteti rá a nyár  S mosolygott, víg volt, kacagott. De vége, vége szállt a nyárnak, A napsütések ködre váltak, S a régi rózsa szirmot hullatott. A szembe mintha néztem volna már!  Akkor még izzott, égett benn a nyár  S szikrát pattogott szomjasan.  De vége, vége szállt a nyárnak,  A napsütések ködre váltak.  A tűznek már csak hamva van A szem, a száj, az arc  a szív, a haj  A nyári fényt elégte  hamar  .Es  aki mindig vig volt, kacagott  Elhalgatott egy őszi délután  S míg szállt a köd susogva és puhán  Bezárt egy nyári ablakot.. Az elfáradtnak reszketett keze   Es könnyet szórt a felszakadt sebe.  

 Én nem kívánom őket, tapsukat, sem. Az emberek vásáriak, gonoszak  Hányszor futok riadtan el előlük, Nehogy a kíincseim velük megosszam. Barátomnak nevezhetek akárkit; Szó csak: szívem előttük is bezárom, Meg nem tudják mit gondolok, mit érzek: S nem győzhetnek soha ezen a váron. Önzően, zsugor in mindent féltek, őrzök S érzést, vágyat, gondot a lelkem elzár S megsiratom gyötrődve, fájdalommal Mikor egy-egy dalom véletlen elszáll.  .

 Bocsássatok meg, ha mostanában kicsit hűvösen, kicsit halkabban élek ha régi, tüzes vágyaim kicsit halványak, kicsit kékek.   Bocsássatok meg, ha ős-virtusos Vérem ifjan, büszkén kurjongatni nem mer Igy csalódottan fáradtan, kicsit bús, Es kicsit meggyávul az ember.   Vesztesként búslakodni is oly szép, mint az ősz, mint a sápadt, lemondó lélek ne bántsatok, ha mostanában kicsit sírok s halkabban élek.  

Csillag kapuját nyitogatja az álom el, el,  mint a libbenő sóhaj e temetös, szomorú vitágból. Már szállok,  nem fojtogat a szegénység s az aszott karú, céda némber: a gond, fodrosodó hullámain a kedvnek múltba mosódik minden tegnap titkos erdők hűvös suhogása és az ezüst-tó csobaja ringat. Halljátok a szent éjszaka sohasem járt tájakra hivó hegedűjét, citeráját? A fekete éj nekem a dajkám, dalolgat s ringat, ringat és kinyitogatja az ég csillag kapuját és fürdet a szőke örömben, de hiába ad mindent nekem, amit ellopott előlem az élet, mert jön a hajnal s a vakuló csillagok közül pernyévé égve a börtönös Mába hullok át az időn!