Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 vO te ember,mit vétettél te ki áldozva születtél, te kis jámbor kedves lélek, miért kerget a sors téged .   Néha tehertől roskad tested, sebeidet bekötheted, lelked ,csend csak emléked feledésbe temetkeznek.   Hol van az a boldog mámor ami rád tört éjszakákon, gyönyört szült az édes álmod sáncba fulladt nagy magányod.   Mit tettünk vajon magunkért miért harcolunk a máért magadé vagy ,nincsen barátod védekezz ,az élet nem vár ott.   A holnap már másé lehet dobd le magadról a terhed a csókok mik neked járnak add át másnak,ne kívánjad. [

 Mikor a szív vénül, azt hiszi megérte  minden gyönyörét kínját,keservét, boldog áldását az életnek . . A régi vas rögök lassan visszatérnek, hiába vagy tova  az életnek meridian mert a vágy az marad.   Úgy megbékélsz  a csönddel ,szád mosollyal kél fel , hangod ,bár néma  mind többet dalol, mint régen.   Sorsod csendben múlik,úgy békülsz a semmivel,emlékeid üresek ,a gondjaid  bénák,de szíved tele vággyal,mi  visszahív.   Ne sajnáld a múltat ne keresd az újat visszafordulnak ők , magukkal hozzák, az elmúlt hitetlent az óriási csodát  orokre.

Lapozgatok a régi verseimben Istenem! de furcsa, idegen világ. Mosti lényemtől olyan különböző,  mint jégvirágtól a színdús dáliák.   Szeretem, Akarom, Szerelmem, Enyém Ö, milyen fellengös, nagyhangú szavak Ma rám lehelt évek pókhélós ablakán, mint gúnyos manók visszakacsintanak.   Furcsa világ volt, de ifjú és merész Es a futó Idő tengerébe süllyedt Álom-véráraim a hináros mélyen kihalt érzések rút hüllői ülnek.   Kisértet órán egy-egy halovány arc felbukkan olykor, ilyenkor megkondul az elsülydt világ em lék-harangja s én fel sikoltok a bősz fájdalomtól.               

 Már  halványul  az emlék már fakul már csitul a vágy, már vannak órák,hogy nem gondolok rád Ha  rólad  néha  itt-ott  még  beszélnek már  nem   lepik  el  szememet  a  könnyek s  nem  fáj  már  annyira  az  a  két  hónap, már idegen  az  arcod, nem  tudom  milyen  a  mosolyod, már  nem  félek  az  éjszakáktól s  esti  imámbóll  kifelejtem   a  neved már  azt  sem  tudom  milyen a szemed. 

 A kagyló búgott remegő kezemben Az utcáról beszűrődött a lárma] ,Én álltam tikkadtan, várva, szívem ben hangos dobbanással zakatolt a vér. Beszéltünk.Én kérdeztem valamit és oly furcsa volt a hangod, ahogy messziről feleltél nekem  ,oly idegen, érdesseg, hogy belesajgott a szívem.   És fájva megszületett bennem a sejtelem ,hogy egyszer majd, talán rövidesen  ha melletted leszek, vagy] mondok valamitt nekedi lyen hideg, idegen lesz a hangod Könnycsepp szökött szemembe és akkor a telefon fülkében ,a búgó kagylóval remegő kezembe  tudtam meg, hogy mi vagy nekem. 

 Arcom oly zord, olyan vásott amíg rá nem suhan fénylőn a Te drága mosolygásod.   Szemem fakó, fénytől fáradt amíg fel nem gyűl a színtől, mely a Te szemedből árad.   Ajkam színtelen és bágyadt amíg belé nem csókolja ajkad a sok bolond vágyót.   Hunyó szívem fel-fellobban friss, erős és új ritmusban, ha szíved ütemére dobban.   Dalomnak tompa hangjai ha színesednek, benne csengnek csengő hangod kis harangjai.   Lényedből áradó hatalmak sodornak hanggal, színnel,fénnyel dús szépsége felé a dalnak.

 Ma  kisiklik  az  isteni  líra  kezemből .S  a  húrjain  át  hét  ívre  feszülve  terűl  szét .lelkem,  az  őszi  ködökbe-fájó,  néma  mezőkön .Ma  ne  csengjenek  apró  rím-csengetyűk  amerre  megyek ,ne  zengjen  az  erdők  fái  között  az  őszi   ditiramb, mit  suhanó  szél  penget  a  merre  messzi  továbbszál!   Ma  nem  magamat  keresem,  a  tájak  mély  horizontján nem  magamat  kutatom, valami  halk,  ringató  lágyság  ölel  át  szinte anyai  kézzel. Ma  szétfeszűlök  a  húmusz  fölött,  ős-isteni  gőggel és  immár  semmi  se  fontos ;   az  est,  ködös  őszön borul  így  a  földre,  lehajló,  n...

 ó  így  kettesben  kedvesem Szíved  szavát  ma  meglesem O,  áldott  száz  húrú  gitár A z  élet  rajta  muzsikál Dala  sötét  szemedbe  fény Mosolygó  árny  szád  szegletén. Karodban  lendülő  erő Bőröd  haván  csak  gyönge  hő. Hajadban  illat  és  selyem Boltos  fejedben  értelem. a  cseresznye  vére  ajkadon  S  míg  lüktetésed  hallgatom Minden  szavadra  száz  húrú  gitár Szívem  ujjongva  vissza múzsikál

 Istenem, milyen szomorú volt ez a szerelem, milyen bús, milyen beszélve-szótalan. Én tudtam látod kedves én éreztem  mi nem lehetünk egymásnak semmi sem   kis megálló a vad hajszában, percnyi csend a zűrzavarban pihenés a keresésben kis mámor a feledésben.   Pedig, jaj be akartalak magamnak társnak, pajtásnak, örök párnak s talán egyszer a gyermekem apjának.   Milyen sok volt a hallgatás ebben a mi szerelmünkben, és mégis, milyen kevés volt a csend körülöttünk, meg lelkünkben.   Nem lehetünk egymásnak semmi, semmi csak kortynyi víz a szomjúságban, hűvös szellő a forró nyárban egy kis meleg a hófúvásban.

 Bolyongva az élet ösvényein mindig útban a csillagok felé, keresem azt a mélybe rejtett kincset, amely talán nem is az életé.   Keresem az aranynak csillogását melyet tán, csak az égnek tüze ad így gyűjtöm lassan illatos csokorba tavasszal s ősszel a virágokat.   Ne gondoljátok, hogy én onnan jöttem ahol örökké illatos a nyár, itt születtem és borús ég alatt megtörik lelkemben a fénysugár.   Itt születtem, ahol csalóka fényre annál igazabb sötétség felel, a szárnyaim törékeny angyalszárnyak s ritkán ragadnak az egekbe fel.   De áldott a perc, melyben szabad szállni amíg mögöttem minden elmarad megérzem: bármily sötét is a felleg, fölötte mindig tündöklik a nap.   Igy állok itt, ahogy elküldték engem szememben könny és csillagfény ragyog elmondom mindazt ami él szívemben, így szeressétek az életem arcát mosollyal, könnyel így, amint vagyok.

 Egyszer, nagyon rég rám kacagott a vágyakozás és lányának fogadott. Csillagos volt akkor az ég s valahol a kék tenger szélén felkandikált a hold. Csoda tavaszi éj volt. Akkor indultak a rügyek, akkor akartak virágok fakadni, s délről édes csicsergéssel, akkor tértek vissza a fecskék. A patak akkor folyóvá nőtte magát akkor birkózott a gát legszilajabban vele. Én akkor bolyongtam fájón, üresen a nyögő gát, szilaj patak mellett Hazatérő fecskék örömtől zsongó nótája szállt a szívembe, éreztem, hogy virág akarok leni a vedlett fán. Hallottam, hogy pattan a rügy a bokor alján, s ahogy millió csillagával reám borult a csodaéj éreztem, minden az enyém s megteltem vággyal. Így lettem én a tavasz leánya.

 Valamikor, száz esztendeje tán Eldugta hegedűm valamelyik nagyapám Ócska lim-lom közé tette. Lassan-lassan merev teste köré hálót tekert a pók s a húrja, ami volt rongyokba szakadt jobbra-balra ujjnyii vastag por hevert rajta.   amikor előhoztam az ó jószágot. Tudtam, ilyet még senki se látott mert azt a nagyapám ő maga faragta.   Hamar új húrokat raktam rája, hangolni kezdtem új hegedűkhöz Szárazfám szólt. Régi hangját visszakapta.