Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 O csak ki tudnád titkod mondani mely meglapul e név zenéje hátán és elsiklatja szómat, mint a márvány lapról lehullnak fények csókjai.   Ugy keresem mélyed, mint halak nagy vágya surran új horogra csendben ,lehet tálán, hogy álmod meg se rebben ,mikor mesékre itt marasztallak.   Pedig ha egyszer széttárnád a lelked oly bőn buzogna titkod, mint a tej, oly édes lenne csókod, mint a serbet   s hogy hullna, hullna rólad a lepel halovány melled felfogná a , hogy bámulhassák titkodat a holtak.  

 Felleghegedűn a vihar Villámvonóval hegedül A roppant hangszer megvonaglik A föld remegve éjbe feketül.   A z élei megdermed, kihal Üres szíveken dobol a halál S mikor fölzeng a szörnyű dal A végítélet harsonája száll   Szívig hasítva tép le rólam Mindent, mit embergőg jelent S egy perc alatt a dörgő szólam Megérteti a végtelent.

 Nem kell végtelen lehetőség és nem kellenek tág terek, elég és jó, ha lázas főmre pár édes napsugár pereg.   Elsüllyedtek a nagy hajóim de egy kis csónak megmaradt jöjj hát az Óperenciásra e világőrület alatt.   Nem kell végtelen lehetőség, hisz végtelen maga a szív, az elpusztult kicsiny csúcsoknál mindig szédítőbb csúcsra hív.   S mit egyedül elérni gátol kis semmiség: az, vagy emez ,afelé két egy-ember vágya vidám nyílegyenest evez.   Nem kell végtelen lehetőség bennünk a cél s az akadály s hogy jó a cél, az bizonyítja ha az is lendít, hogyha fáj.   Jöjj, csomagold a hiteinket bánatainkat se feledd: —  szent ezeregy éjszaka ringat az Óperenciás felett   Nem kell végtelen lehetőség semmi sem kell, csak: Te meg én és feltűnik az új szivárvány az Ember elvesztett egén.

 Majd ha jön vándorlásod és útjaink válnak, belem vésődött sok csókod  bennem marad .   Mert nem lesz nálam éked sem ölelésed , majd elfojtom a semmibe, türelmességem..   Majd az elhagyott percben, elfogy érzésed , de jusson eszedbe testem simulóan öledben.   Jusson eszedbe hajam színe forró kezedben , fátyol hangom halk zenéje érjen füledbe.   És ha majd félénken kérdem, kinek ajkát illeted , tétova legyen halk válaszod a másnak ölében.   Meglátod majd mosolygok békésen, várom megálljon vándorlásod  könnyező szívvel..

  Mint száraz levelek gyűrötten szállnak széledő lenge kedvek  s percenként egyenként esnek a múltnak halálos ölelésébe . Már semmi sem tartja ébren elfonnyadó kicsinyke szerelmet  már elfogytak a szavak némán  s a varázsnak semmi türelme. Nincsen ki simítsa fényes estén a gyönyört, csalóka hiedelemben csak porladnak kábán öleléseink a csillagos éj sötét szenvedésében. Már elindult a Hold is nyugovóra árnyaink imbolyognak szelíden  hajadban ékesen szikrák lángjai libegnek felhők széles leplében . És minden a tiéd ami a múltamé számolom percekben, években  tudom szégyen szerelmem vétke alázatos szavakkal jövőt keresek és keservemben megtagadlak eltitkolom forró lágy ölelésed , de ajkamon csilingelnek csókjaid  köddel beborítva nem láthatók .{ W.B.}

Megint kerülget már a hitetlenség, megint virágok harmatával élek , s felettem szállnak ímmel-ámmal balga ,bolondos gondok ezresével. Megint utamban áll a szent átok, füstként szállnak alkonyodások józanságom éber, de csak alszik , csak halk ábrándom visszhangzik. S hasadó reggeli sárga sugarak érzelem nélkül szívemben lángolnak, tudom elhagyott megint szerencsém, gyászos felhőbe bujdosik kék egén. Ma már csak a bűnök napja keres alázattal ,gőg nélkül oly végzetes , imáimat mellem verve mormolom , hogy elvonuljon felettem bús dalom  

  A vágyakat már rég elűzted hagyod kergetőzni más utakon, szíved könnyedén elengeded lelked sekélyén bágyadozzon. Bár mindennap új csodára kélsz, szemeid virrasztanak éjszakát titkos útjaid majd kereszteződnek áthágva minden nyoszolyát . Úgy kergetőzik reményeid álma fodros hajnalok bársonyán, vágy s cél nem zárt mindörökre, csendben simítják tested éjszakán. Követelőzöl halkuló szavakkal láz és csókok mámoros könnyein, álmaid örökre egymásba forrnak akácos hajnalnak bomló sugarán. Mert vágyódsz ugye hatalmadért hű szemeiddel kutatsz pillanatokat, s ha benned fürge szikrák záporoznak tudod hogy jönni fog majd a holnap

 Bomlanak a fák ,zúgnak szelek nyárias órák szaladnak csendben vígan kergetőznek ősz tündérével a fákról lebomlanak barnás levelek.   Koppan az eső az ablak üvegen vadlibák vonulnak pihe tollas égen szelíden zúgnak pirosló erdei tölgyek sodródik az idő szálló levelekkel .   Ködös hajnal összerántja fátylát Ősz van.Fáznak verebek fák avarján hegyek gőzölögnek buja hevességgel csikorogva repül egy felhő fák felett.   Alma log ágon ,gyűrt levelek zörögnek szél keze felemeli szállnak ,libegnek , a Nap suta mosolyát nem látni régen elerednek esőcseppek mind sűrűbben .   Nincs remény az ősz durván bekeretezett lombok még lihegnek át a sötét fellegeken velük az évszak is esteledni kezd rendre verebek szenvednek , az éggel feleselne

 Az éjben a gyümölcsfák alkonyán feslett csillagok ragyognak, gyökereik fonott szálakon, színes fészekbe kavarognak .   Szemlélni hasztalan az éjben az utakon portól sötétlenek bőséges ágaik, tömött lombokkal külön Világba tekervényednek .   A Világ gyümölcsei ringanak, szivárvány ízben aromásodnak, körülöttük oktalan fájó , békés gömbök halmazában érlelődnek.   Gyermekkori emlékeink szálain eszménkben külön békét formálnak, nehéz lombok ringva hajladoznak  a színes gyümölcsök terhe alatt .   A Világ sorsa őrzi az élet rendjeit csillagokat szór külön érdekkel formáknak ,színeknek hatalmával, magunkba szívódnak fájó békével

 Bocsánatod most úgy kívánom , nem maradt időm a búcsúra átjutottam már a vágyaimon máris feléd száll gondolatom.     Jelenetek feszülnek közöttünk bár Világunk halad előre, magyarázatra nincs szükségünk holt pontra jutott keresztünk.   Véget nem érő szükségletek körül határolják a személyem vagyok aki vagyok, kevélyen ösztöneimre bízom szeszélyem.     Nem az a hibás aki vétkezett, egyetlen titkos szó is veszélyes kavarog a szó zavart beszéde szándékos zajt ütve szívünkbe .   Nem az a boldog aki nyerni mert az esetleges járatok menetén, az egység utáni sóvár kérelmek széttiporják feddhetetlen célok felét 

  Kezének durva érdessége szúrta már fájó kezemet szájából gőg habzsolt rekedten szeme gyanakvó nézésével. Mellékutakon sötétben sétált hazug szélcsendben megállt , igaz, igazat cáfolt átlátszó arcán szájából fergeteg tört aztán . Előttem elosont nagyvonalú lépte kabátja fércében bújtatott szívem , mikor mindenki üresen kémlelte kereket oldott gyorsan előlem. Majd összezárult előttem a vég a kezdet a véggel kéz a kézben , a mindenség szűk törvényében ellopta szívemet kabátja fércében

Elátkozott tündérkirályfi Lakik bennem rejtelmesen. A vágya más mi lenne, válni, Lenni király, lenni akármi, Csak mégsem így: együtt velem.    És lehetne, lehetne, mért nem? Az kellene hozzá csupán, Hogy lenne, ki kettőnek nézzen Mi-kettőnket, engem szegényen És őt, jövendő trónusán.   De nem jön a megkívánt új lét, Mert a mesét csak én hiszem S akikkel én beszélni tudnék Hogy valakit pártunkra vonnék Nincs már azokból senki sem.   Nem lesz ő már soha királyfi Az én sorsom lett végzete. Nem fog ő már hazatalálni Én sem régi-magammá válni Nincs új varázs, csak holt mese.   Meghalt az én nagyhitű népem Meghalt a rét s a nagy határ Meghaltak, vagy elúsztak szépen A vágyaink, felhők az égen Trónjára még a nap se száll.   Meghaltak a tündérleányok S a kert, ahol Árgirus élt Nincs az ösvény, nincs a vízárok.  Ahol jártunk, én már nem járok Itt hallgatom a holt mesét.   Mindennek köd, könny már a képe Minden fázik és didereg, A városnak sincs élő népe Áll az öreg s úgy jön elébe, Mint sírból,

 Nem vettem észre magam és nem láttalak meg titeket. A nagy csodát kutattam eddig Hol a megváltó élet-hit?   A magasba néztem, hol ég, föld összeér. És nem, nem kérdeztem a vak hajsza mit ér ?   De most megbűvölte szemem Most látom a vérző tömeget A bús föld nyögését hallgatom Most halkan a mezőkre lépek.   Most látom véres ágyát a földnek Most hallom, a vetések nőnek, nőnek, Most hallom a szél búsan sivít, Imádkozik, imádkozik.   Most holt-csendben nagy birodalomba bevonulok. Kín, élet s virág közt csak nehezen megyek Csillagokat könnyen átlépek De hozzátok sohse, sohse érek.