Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Miféle törvények ítélkeznek testem körvonalát elámítani, micsoda kényszer sajog bennem ami ilyen pusztulásra bír. Milyen makacsság áldozatai buzdítják mindenségem létét s képesek pusztítani éltem, miközben konokul ébredezem. Mert mindenkit rombol a végzet s a tudat váltogatja eszméit, míg zuhognak,egymásba forrva a kegyetlen harcok áldásai. S lassan látod az eget derengeni befele nézel és lágyan eltévedsz  a kanyargós egyre mélyülő időben, de szüntelenül óvod új torvényeid. De várod kinyílni vörös rózsáid  a gomolygó örökkévalóságod az egyre feltörő pörgő időd  mi bezárja örökre üveg burkod.

   Csak az fáj jobban mi végső őrület, hogy a fájó sebek már nem az enyémek. Szívem más erővel, dobbantja buzgó ereim, lassan visszatérnek a beleszőtt érzelmek mik kecsegtetnek. és csak az enyémek. Ez egy rendeltetés nem leszek senkié  de enyém sem lehet soha sem senki. A szomorú tiszta láng, ma már csak parázs többé nem gyújthatók és nem is olthatók, a szenvedő sóhajok, már bátran nyithatók. De biztos hervadásra őket elátkozom és mosolyog a bánat mert mégis fáj a dal. Zavarnak szüntelen a kopogó léptek zaja, mik mögöttem hullnak, és szüntelen kínoznak, mert lelkem hontalan és látom önmagam már egy tüzes láng alatt.  

Leplezett közöny ül közöttünk félárván ,szorongások között, elmúlás démonjai keringenek  halhatatlanul titkosan felettünk, Szomorú idő utolsó búcsújában még benne van egy utolsó kacaj kék tenger örvényes tájtékában talánnyal játszik a kényszermosoly. Mögöttünk marad, holt idők szennye miben báj, titkok vannak őrizve észrevétlen álló, mosódó üzenetek tenger homokkal sodrodnak nesztelen. És eltűnnek csendben ismeretlen édes illattá vállnak mit belélegzünk így ártatlanok maradnak bennünk míg üldöz egy olcsó kaland jövője.[W.B.]  .

Véletlen volt ugye, hogy, épp így egyből szemtől szemben kék szemed pirosan rebben míg ajkadon megvető redők küldnek üzenetet. Kövecses, sáros utunkon nem lehet hogy hallgatod bősz, bosszús szólamom mivel rád nem hatok. Én zárom, te folytatod a megkezdett mondatot szemlesütve lesben szemtől szemben. Átlátszó ruhámon néhány gomb és várom hogy szemet hunyj hogy szandálom nem épp új viseltesen is boldog volt, míg nem futunk össze épp úgy. Lanyha kezemből feléd esne a fehér rongy, mit utolsó percben hozok mit csak magamnak mosok, ha netalán összevesznénk feléd dobjam béke jelként. Barátom vagy mondod, akkor szeresd ember barátod úgy ahogy Istent imádod. Barátom,barátom nem gondoltam volna hogy te leszel áldozatom. {W.B.}

Mielőtt elítélnék másokat lassan magamba nézek, csont fehér kezeimmel venyigét hessegetek hogy ne verje ki szemem félig ébren félig holtan míg a rög szívemben olvad talpam érdes nyomára nehezedik a föld zuhatag. S kapkodok ide oda míg vállamon hasad a ruha szemem írisze vak foltján bölcs tekintetek tükre majd arcom elé kapom kezem magamat figyelem keresztbe tett kezekkel. Ócska cipő ,fűző nélkül térdemen kék foltok érzéstelen sebek, hátra vetett fejemmel látom a másik énem. Ez mégis furcsa, és csak mossa, mossa arcomat mostanában megkönnyebbítő sírásom mint egy nagy ásó mikor kutat összekúr vagy kígyókat közbeszúr. Nem ítélek el másokat míg magamban látom ökörnyálas gondolatom mely időben elmosódó de egy végben áramló, pupillám színes önkényúr de görbe látásom miatt óráról órára változó.

Igyekszem rád tekinteni egy kis fűszer nekem olykor megborzong a testem tartásod hirtelen kiemel minket  a zavart körülmények muszáj korszak elsietett rendetlenségében . És tartom nőiességem babos szoknyám meglibben feledve szemérmem szenvedő nemzedékem . Szemüvegemben nézem türelmetlen lépésed a víz csengő röhejében ,  mosolyom őrzőm felelőtlen  míg lábaid zokni nélkül puha köveken menetelnek könnyű vászon öltönyben . Közben igyekszem távolodni tőled fél lábon szökdelve  szoknyám meglebbentve. Semmi kedvem  nézni idegességed zavaros víz medrén inkább taposok köveket átúszok vizeket fáradt kezeimmel. És mi lesz még hátra ? Ha újra elém tévedsz ha van benned emberség lábadon cipő lesz csak hát a helyzet mind érdekesebb. libbenő estékben {W.B.}

Mielőtt elítélnék másokat lassan magamba nézek, csont fehér kezeimmel venyigét hessegetek hogy ne verje ki szemem félig ébren félig holtan míg a rög szívemben olvad talpam érdes nyomára nehezedik a föld zuhatag. S kapkodok ide oda  míg vállamon hasad a ruha  szemem írisze vak foltján bölcs tekintetek tükre majd arcom elé kapom kezem magamat figyelem keresztbe tett kezekkel. Ócska cipő ,fűző nélkül térdemen kék foltok érzéstelen sebek, hátra vetett fejemmel látom a másik énem. Ez mégis furcsa, és csak mossa, mossa  arcomat mostanában megkönnyebbítő sírásom mint egy nagy ásó  mikor kutat összekúr vagy kígyókat közbeszúr. Nem ítélek el másokat míg magamban látom  ökörnyálas gondolatom mely időben elmosódó de egy végben áramló, pupillám színes önkényúr  de görbe látásom miatt óráról órára változó. [Wilhelem]

Ha lehetnék neked  egy tavaszi szellő elszáradt fű között egy kis elázott szegfű, ki kit szárítana ha az eső zuhogna ? Ha lehetnék neked  egy füves terület ragyogó tündérkert pattogó bimbókkal ruhám férce alatt melegíteném ajkad. Ha majd ellebeg melletted hangzás és hallgatás a megfagyott szóra ajkad kihez szólna? Míg új nóta összegyűrten hever s felette zongora. Napsütötte izgalomban szerelemen taposva sóhajom kígyó marta virág nótám kigyúlva. S a föld egybefolyna a felhők zuhatagában. Én kinek fogom súgni emberi nótám halkan? Királyom ki lenne kisírt hajnali viharban? Vakító álmok nehezén ki, kit altatna el? Életre perdült harcban részletezni ezt, azt csókjaink hiánya oly sokat mondana. Elszabadult zongora dalban szellőn repült a kotta. És ha veszted leszek ki,kit simogatna fülledt nyári napban önhitten ,könnyedén ?

Ma olyan furcsa hangulatom van,  kis fények ragyognak szemembe az élet nem áll meg mellettem, fut szívem nyomdokába nesztelen . S a szelek csak fütyörésznek porban gurulnak álmaim meztelen, ősi huncutságban fürdenek, és lelkembe visszacsengenek . De oly szép a gyors idők nesze mosoly száll nyugtalan ajkamról, most hogy számolom őket ütemesen átfut rajtam a villámok forró tüze s pernyeként hull ölembe vissza szelíd fényben nyugtalan világom , büszke tornyaim lassan ingadoznak, mosolyom gyérül, odázva diadalom. S oly szép a világ édes pillanata gyűrött arcomon mohó figyelem, gyors idők sorsában taposunk mélyen de rongyos pillanatban elviselem. [W.B

Vágyaim ma kedves mosolyok elmaradtak a nagy sóhajok a ma szebb , csupa diadalom holnapomban még csend honol. Dobogó záporos napok titkán csupa fekete kérdéses árnyak lüktetik dagadt ereim pulzusát , hol kering benne fájdalmam. S ha napjaim szállnak halomba szavaim föltámadnak mosolyba kergetőzve jönnek örömmel felém a hosszú időnek rideg csöndjén. Egyre mosolyt szül arcom naponta , bár vesződő időnek nagy a hatalma s a táncoló nyárban tükröm lapján szürke ébredés és fekete magány. Majd elvesződők tegnapban ,mában tapadós nyárnak búcsúzó csókjában szeretem arcom mosolygós árnyát torz világomban agyon csókolt száját. Tudom hogy nem vagyok egyedül barátok várnak ,omlik a sötétség , vasárnapi tea illatos víg ingerekkel csábítanak s én befele könnyezek.  {W.B.}

Én még hiszek a végtelenben bekötött szemmel és furcsállom a kegyetlen elvetemült érdekeket . Én még hiszek a szépségben szívemben erős lendülettel térdelek tenger előtt varázs köpönyeggel kőrbe terítve , s furcsán ,sejtelmesen hullámai furcsa neszbe egymásba merülnek , míg aranyhomok lábam alatt ropog megrendülten . Régen még kék volt a felhők leple ma ellenségesen mered felém zöld árnyalata csupa rettegés , s a meztelen igék ,tettek a túlvilági szirtekbe vész. Mennyi öröm,mennyi szépség  halmozott el régen csókos melegségben  tejjel ,mézzel csörgedezett a szerelem lelkem csöndjében míg ajkam felrepedt. Én még hiszek a jövő keresztjében szent bölcs szelek üzenetében új ébredések kékebb tengerében hol szívem lüktet hevesen a hullámok egy szintjével élvezettel eltűnődve benne {W.B.}

Az idő mindenkit leteper egyre mélyebbre,ösztönösen mohó karok keresik egymást egy utolsó heves ölelésben. Poklok alján villám fergeteg behálóz a világ vak réseibe dobogó szíved lüktetésében angyal szárnyak fedik szemed . Hiába virrasztasz védtelen karcsú démonok keresik tested érzékeny bőrödön láz remeg és csiklandozza szívverésed. Ezüstös láthatáraid eltűnnek rekedt morajjal ,fekete űrbe csípős ostor pőre bőrödet lágyan simogatja véglegesen. Megzavarodott tűnő világod eltűnik egy zsúfolt valódiságon nyirkos fenyő szagú álmod pusztul lassú hattyúdalon.[W.B.]

Keskeny derengés az égen borús végtelen reggelen s míg tenyereddel simítod  elfogultan testem egymásba omlik tekintetünk . Foszlik szavam a csendben még elkapod az utolsó szót , változásra gondolok magyarázkodnom kéne , de ölelés még összekapcsol s évszakok harcától független változó idők egyszerűségében még rajtad csüng szemem , de vallomásomra gondolok oly könyörtelen érdektelenséggel fürkészi szemem a szemed . Valami hirtelen megszakadt asztalon kávé ,kékes cigaretta füstben kínos beszélgetések miközben csipke abrosszal szemezünk. Az évek majd lassan visszalopják életünk fanyar keservét , mindez lehetett volna másképp meggondoltabb, ha az áldozatok nem mi lettünk volna.. Azóta más asztalnál ülök szememben itt is kéken száll a füst kávémat megittam keserűn most egyedül tűnődők  kesztyűs kezem még hideg , de reád már rég nem emlékszem. Élő testemből kihullt minden  pupillám körül derengés átvirrasztott éjszaka gyümölcse olcsó visszamerengés , csak szoknyám lett fényesebb  a sok ülés e

Hová készülsz ?- kérdi ősszel a fa a fecskét,midőn az el akarja hagyni meleg fészkét. -Elmegyek oda, hol most a napsugár fényes és az ég kék, hol csillagok ragyognak a leánykák szemeiben, hol a citrom illata fűszerezi a levegőt, hol a narancs színe vetélkedik a napsugárral és hol nem hullanak le a fák levelei.     Elmegyek abba a hazába, melyet az ég is megkoszorúzott, midőn a babérfát adta  neki. -Hová szállsz?- kérdi a mohos háztető a gólyát,mely kiterjeszti nagy, szürke szárnyait. -Elszállok oda, hol a hindu leány fürdik a szent folyónak, az ő termeténél is lengébb habjaiban. Hol a mirtuszbokor illatozik és a lótusz virul. Messze messze, hol fényesebb a nap, de hervasztóbb is hol gyorsabb, de rövidebb is az élet. -Hová bújsz?- kérdi a patak a virágot, ha szirmaid megsárgulnak és és lehullanak  rólad. -Le a földbe, a meleg kamrába, ott álmodom  fényes álmokat, míg visszajön a napsugár, a szellő és a harmat. Mindenkinek  van valakije,  aki elmegy,  aki elbúcsúzik tőle, csak