Balla úr és az orvos-----WILHELEM

Egy reggel új beteg  hívatta magához a a Parajdi fürdovároska orvosát: Balla úr, néhány napja érkezett, de minden évben Parajdon töltött  egy pár hónapot s egy szép kis villát bérelt ki az erdő szélén. A nyolcvanhat éves, szikár aggastyán még jól bírta magát, fürge és egészséges volt, és nagy igyekezettel palástolta öregségét. bár fájt itt-ott ,de nem mert panaszkodni ,mert attól még elment kezelésekre is. Nagyon arogáns ,magának való emberke volt

Hellyel kínálta az orvost, és rögtön ezzel kezdte:

- Doktor úr, én az egészségemet magamnak  köszönhetem. Még nem vagyok nagyon öreg, de koros már igen, és szerencsére egészséges életmódomnak, a betegségeket, még a múló, könnyű rosszulléteket is mindig elkerültem. Azt hallottam, hogy mediteran  éghajlata igen kedvezően hat az egészségre. Szívesen elhiszem, de mielőtt véglegesen letelepednék, bizonyítékokat óhajtok. Arra fogom kérni, hogy hetenként egyszer keressen fel, és tájékoztasson pontosan a következőkről: először is egy listát, mégpedig teljes listát kérek a város és a környék valamennyi lakójáról, aki elmúlt nyolcvan éves. Testi és lelki állapotukról is kérek néhány adatot. Továbbá tudni óhajtom, mi a foglalkozásuk, milyen életmódot folytatnak, milyenek a szokásaik. Ha valamelyik meghal, lesz szíves értesíteni engem és közölni velem az elhalálozás okát és körülményeit.

Aztán még kedvesen hozzátette:

- Remélem, doktor úr, jó barátok leszünk - s odanyújtotta aszott, ráncos kezét. Az orvos megszorította, és megígérte, hogy kívánságait lelki ismeretesen teljesíti.

-Meghálálom mindet tettét ,majd meglátja -mondta Balla úr.
-Nem vagyok fukar ember.
Balla András   egész életében reszketett a haláltól. Úgyszólván minden örömről lemondott, mert az örömök veszélyesek. Ha ismerősei álmélkodtak, hogy soha életében meg se kóstolta a kedvet és képzeletet felpezsdítő bort, ő azt felelte: "Én ragaszkodom az életemhez." Hangján átütött a félelem, s az "életem" szót úgy ejtette ki, mintha ennek az életnek, az ő életének roppant értéke lenne, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Az "életem" szóval úgy elkülönítette magát a többi ember életétől, hogy nem volt mit felelni rá.Magányos ember volt  ,notlen ,gyerekek nélkül.

Valahányszor a saját személyéről vagy a tulajdonában levő dolgokról beszélt, különös nyomatékkal hangsúlyozta a birtokos jeleket. Ha azt mondta: "Az én szemem, lábam, karom, kezem" - mindenki érezte, hogy itt semmi kétség nem lehet: ezek a testrészek nem akárkiéi, ezek őhozzá tartoznak. Ez a megkülönböztetés kiváltképpen akkor volt feltűnő, mikor az orvosát emlegette: "Az én doktorom." Mintha az orvos kizárólagos tulajdona lenne, s egyedüli rendeltetése, hogy vele, csak az ő betegségével foglalkozzék, soha semmi mással, és felette állna a világ valamennyi orvosának, kivétel nélkül valamennyinek. Szerencsére ez az orvos nem az ő orvosa volt .

A többi embert mindig is holmi bábnak tekintette; arra valók, hogy a földet benépesítsék. Két csoportba sorolta őket: az egyikbe azok tartoztak, akiknek köszönni szokott, mert a véletlen folytán megismerkedett velük, a másik azokból állt, akiknek nem köszönt. Egyébként az emberiség mindkét csoportja tökéletesen közönyös volt neki.
A legtöbb embernek nem köszönt ,várta ,hogy neki köszönjenek hamarabb !

Attól a naptól kezdve, hogy a fürdőorvos elhozta a listát a tizenhét Parajdi idősebb  lakosok  nevével, akik valamennyien túljártak már a nyolcvanon, Balla  úr szívében aggódó érdeklődés ébredt az öregek iránt, akik majd egymás után halnak meg előtte.Ej de régen voltak fiatalok!

Nem kívánt találkozni velük, de alaposan tájékozódni akart személyükről, s az orvoson kívül - aki minden csütörtökön nála vacsorázott - senkivel se beszélt róluk. Csütörtökönként aztán tudakozódott:

- Mondja csak, doktor, hogy van Nagy Józsi? Múlt héten azzal váltunk el, hogy gyengélkedik...

És mikor az orvos beszámolt a beteg állapotáról, Balla  úr azt tanácsolta, hogy változtasson valamit a kúrán, próbálkozzék újfajta eljárásokkal, más kezeléssel; ha sikerül, rajta is alkalmazhatja. Ezek az öregek az ő kísérleti nyulai voltak, belőlük vonta le a tapasztalatait.
Az orvos nem vette nagyon komolyan a hóbortos öreg úr kérelmét,inkább heccelte ! 

Egyik este az orvos, alighogy belépett, azt újságolta:

- Bartha Zsuzsa  meghalt.

- Miben? - kérdezte remegve Balla úr?

- Szívrohamban.

A kis öreg megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megeredt a szava:

- Nagyon testes, kövér asszony volt... Nyilván túl sokat evett... Ha én majd az ő korába jutok, jobban vigyázok magamra.

Két esztendővel volt idősebb az asszonynál, de a hölgy csak hetvennek vallotta magát.

Néhány hónap múlva Varga Andrásra -ra került a sor. Balla  úr nagyon megrendült. Ezúttal férfi halt meg, mégpedig sovány, elővigyázatos és három hónap híján egyidős vele. Nyílt kérdést nem mert feltenni, aggódva várta, hogy az orvos beszéljen.

- Ó, hát csak úgy hirtelen halt meg? - puhatolózott. - Múlt héten még egész jól érezte magát! Valami meggondolatlanságot csinált, ugye, doktor úr?

Az orvos mulatott az öregen.

- Nem hiszem, hogy meggondolatlan lett volna. A gyerekei azt mondják, hogy nagyon elővigyázatosan élt.

Balla úr már nem állta tovább az aggodalmat, és megkérdezte:

- De hát... hát... miben halt meg akkor?

- Tüdőgyulladásban.

Micsoda öröm, micsoda nagy öröm! A kis öreg aszott keze boldogságában tapsra lendült.

- Na persze, mondtam én, hogy meggondolatlan volt. Ok nélkül nem jön a tüdőgyulladás. Vacsora után nyilván kikívánkozott a friss levegőre, és a hideg megcsapta a tüdejét.  A Tüdőgyulladás nem is betegség, hanem baleset. Tüdőgyulladásban csak a meggondolatlan bolondok pusztulnak el.

Jókedvűen megvacsorázott, s az asztalnál az életben maradtakról beszélt. Már csak tizenöten vannak, de valamennyien szívósak, ugye. Hiába, ez az élet törvénye, először a gyöngébbek hullanak el; akik a harmincadik esztendejüket betöltötték, valószínű, hogy elérik a hatvanadikat is, a hatvanévesek gyakran a nyolcvanat, s aki már nyolcvan elmúlt, csaknem mindig százéves koráig él, mert ez a fajta a legerősebb, a legóvatosabb, a legedzettebb.

Ugyanebben az esztendőben még két öreg halt meg, az egyiket asztmás  roham, a másikat allergiás roham  vitte el. Az utóbbi esete igen jól elszórakoztatta Balla  urat, mert arra a következtetésre jutott, hogy az elhunyt a halála előtti este bizonyára különleges gyógyszert vehetett be.

- A allergia  a meggondolatlanok betegsége, a terem buráját, doktor úr! Jobban kellett volna vigyáznia ,hogy milyen gyógyszereket használjon.

Ami pedig a másik öreget illeti, akivel asztmás  roham végzett, az effajta roham általában az elhanyagolt szívbaj következménye.

Egyik este az orvos Rad Ionescu  haláláról számolt be, ez a vénember valóságos múmia volt, és azt remélték, hogy ő lesz a fürdő száz esztendős reklámja.

Mikor Balla úr szokása szerint megkérdezte: - És miben halt meg? - az orvos azt felelte rá: - Hát bizony nem tudom.

- Hogyhogy nem tudja? Ezt mindig tudni kell. Talán valami sérülés?

Az orvos a fejét rázta:

- Nem.

- A májával vagy a veséjével volt baj?

- Dehogy, mindkét szerv kifogástalanul működött.

- Hát a gyomra? Emésztési zavarok gyakran váltanak ki szívrohamot.

- Nem volt szívrohama.

- No de csak meghalt valamiben! - erősködött izgatottan a megrökönyödött Balla András.. - Véleménye szerint miben halt meg, doktor?

Az orvos égnek emelte két karját.

- Nem tudom, fogalmam sincs róla. Meghalt, mert... meghalt, csak ennyit mondhatok.

  Balla úr erre megindult hangon kérdezte:

- Hány esztendős volt?        Már nem is emlékszem a korára.

- Nyolcvankilenc.

- Nyolcvankilenc! Hát akkor nem az öregség vitte el! - kiáltott fel hitetlenkedve és megnyugodva a kis vénember.