Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A hegy, a kert, a temető Kopott, tarka rongy a nyárból, Aszott testű unt szerető Akin a gond sáncot árkol.   A krizantém riadt, fakó Rőt levele hervadt, tépett vercsepp,szárad, hol a bakó Lába tegnap rálépett.     A tetőkön szürke köd ül, A nap mintha csak döcögne. Félve lessük ajtók mögül Mikor áll meg vért köhögve.   .

  A Múzsa O te Múzsa ki csak fojtogatsz kiszívod belőlem a vágyat s vigaszt édes csókokkal ébresztesz, mint egy élő szív lüktetsz bennem . Égő fáklyaként égeted vérem csiholod megkopott szívem áhítatos költői sejtésekkel nekem mérsz mindent bölcsen. Számomra bűvös melódia része mely átjárja kegyesen vérem bús alkonyban széthintem dalom vihar szelében sikolt a hangom. Tudom tiéd vagyok s te az enyém egymást birtokoljuk sok éveken fény és szürkület élő csendesség vágyaink egymásba szendereg. Egymás lelkét lassan emésztjük álmaimban pőrén menekülnék de szívem a vágy úton újra felderül enyém vagy s én örökké a tiéd.

 A tél és tavasz között komorság és vígság mögött kopár fák és nyíló ég közt testembe egy álom szökött. Csak a hold a tanúm nékem, hogy könnyezni kezdett az éj csillagok közt megbújt felhő vágyból kéjbe könnyezett ö. Hol itt ,hol ott órák alatt kiáradt víz reánk szakadt elsuhant velünk nesztelen csónakunk, úgy könnyesen. Fércelt szerelmünk árbocán kacsintott ránk a hold sután tél és tavasz közti éjben megfürödtünk a szerelemben. Hajnal és napnyugta között csókot szórtunk árbocok fölött mélyvörös lángra gyulladt a szende csónak , s egybekötött . Azóta ott alusszuk álmunk s holnapot keresve suhanunk vágyainkból új vágy repedt könnyes vizünk szeretkezet

 Pardon me Ítélkező percek pörögnek bennem lenézem szándékkal akaratom közben bőrömet nyúzzák százfelé elrettentő ,szidalmazó gondolatok. Lagymatag testemre hamut szórnak ádáz vakmerő indulatok , szinte örvendek az álnok harcnak így magamat tisztára moshatom . Ferde rímekkel , szakadt hézagokkal nem bírom terhemet leszakadok a sántító versek rímei miatt úgy érzem lassan szétrobbanok és dühömben az igazat keresem a kifordult Világnak mocskos képén semmi sem biztos, súgom magamnak mert itt ,ott az emberiség képtelen rendet falazni a világ fájdalmán, büszke lelkek könnyben hevernek , s a logika már egy külön érdem és beismerem ,hogy nem véletlen hogy rossz korban , rossz órákban élek csahol a kutya minden sarkon és aki rest nem logikázik mérvadón pardon ,szóval nem oldja meg jóslatom.

  Egymásba fogózva Nyári éjjelekben bőrömre tapad pillantásod, nyári ingert akaszt áradozva szívemben könyörtelen , húsomba mar termékeny szerelmet . Érzékiségem remegve bomlik szét az alkonyi csend hatalmában s egymást tükröző lelki világban indulok feléd ,mint Hold alkonyában. Minden sejtem ébredése édeskés kivilágosodik egyre gyöngédséggel egymásba fogózva éltetik szemem mint önmagában nyíló virágoskert . Érintkezések egymásba zökkennek , magukért szólnak a matató kezek gyönyörök keverik a pihegő szívet csókjainkból felébredt szerelmet.. Minden szemmérték íves része előtt hajladozik testem és tested között , elég a szó hogy közte megrepedjen burokban szült vággyal forrt élvezete. Csak a szájunk az, mi alig szétreped kettős színt vall finom érzékiséggel s két színt között, csókok függnek egybe amitől vibrálni kezd reménysége .

.  Fenyőcsúcson, messze fent gy szép galamb megpihent, belenézett épp a napba, karcsú szárnyát megmozgatta. . Mélyen lent a fa tövében epervirág fakadt szépen, ő a napfényt elkerülte hűvös árnyék rejtegette. Havas hegyek szép virága én vagyok a galambok királya, hűs árnyékból jöjj ki, kérlek fordítsd arcod a napfénynek. Illatodat ideérzem,elszédültem, elszédültem már egészen jöjj, szárnyamra ültetlek én, általviszlek a nap tüzén. Szép beszédű galamb madár teelőtted nincsen határ, égig szállsz te napsugáron, én meg árnyékban virágzóm. Fúvó szélhez vagy te kötve, megfogódzom én a rögbe. menj utadra szelek szárnyán, vissza se nézz, ne gondolj rám.

 Értéktelen, vak s bárgyú a szerencse oda hull, hová a sors hajítja,-s a szerencse vaknak csak azért, – nem nézi ki merre megy bárgyúnak, mert oda esik hova nem kéne. Szerencsétlen, ki baját nem tudja rejteni: mint én hitvesemet, kiről beszélnek tettei, hallgatásom is vád lenne, csak rabja vagyok bár nem ellenségem bármit is kívánhatok. Csak azt lesem: mikor kerül az ostoba az ördög poklába egyre vádol,de barátnőmet a póklábút annyit zaklatta,míg elkapta tőle az átkot, így a legjobb barátnőmtől elválasztott. A házasságban és bajban nincs jobb dolog, mintha  férjed otromba, kapzsi, ostoba hová taszított engem életem alkonyán? Ki nagyravágyó nem volt de volt  adománya. Erőszakja,  sem tekintélye nem értékes, míg ifjú voltam, erre-arra vinni kértem, öregségemre viszont könnyen kisemmizett míg rám ragadt egy méltó férfi vak szeme. Már nem lesem: halálát, mert ebben is csak én szenvedek, ha már kedve tartotta sárba rántani engemet, kitől se...

 Már felnyúlnék az élet aranyához hajszolt magam, aki eddig elárvult, buja szemmel a csillagokra bámul s nem közeledett máshoz, sem magához. Becéz a nap, a sorsom már nem átkoz most kráteröble forrongón kitárult, égnek zúdítja mélye kincsét s a múlt lélekkel térek meg a szeretett férfihoz. De a halál épp belemar karunkba láz surran be bíborló álmainkba míg kaput-nyitni tékozlunk erőt. Mire meglátnám már a délelőtti vad csorda módra dübörög a munka és ott tipor el a kapu előtt.

 Higgadt perceimben könnyebben súgom meg a fájdalmat, hogy vesztett lett a harc egyetlen perc alatt, terv az terv maradt, élve éretted s egy nagy zűrzavar. S mint mesékben a varázsszavak titokban maradtak, vékony hajszálak gyűrt unalma tekeredett lucskosan húsunkba marva tiszta nyugalmát, nyaldosva múltunkat. Illatok szállták meg a hidegséget fázni kezdtem akaratlan, megszállt a rosszkedvűség hatalma s válasz nélkül hagytalak, a szobában meleg volt,szédelegtem szerettelek ,akartalak. S ványadt álmaink keserű keserve hirtelen elszakadt a hódító gyönyör, mit úgy őriztem szégyellte magát, testünk rongyos lett,megfagyott a lángja zúzmara szállt a fájdalmunkra.

 Leheleted legyen forró égessen, a szájad pajkos álom ébresszen . Ölelésed legyen lánc mely körül fog, lakat is legyen rajta, nálad lóg. Vágyam ébresszen benned kegyelmet, kezed kösse kezemhez a bilincset. Ne engedj el, ha esetleg tévedek, bocsáss meg nekem ha eltérek. Olyan vagyok mint egy sugár valóság, körülöttem mágnes vibrál tágasság. Ha könnyem földbe szivárog ássad ki. szerelmemet és lelkemet emeld ki. A fényt, akár mily kicsinyke éleszd fel, ingatag testemet , mi picinyke találd meg. Ne engedd a tévelygésem vezessél, ha kiszáradnak könnyeid jelezzél.. Csókkal fogom visszafizetni ígérem, de vedd le a bilincset kezeimről igénylem.

 Buzgalommal törekszem érted, hogy meg ne bántsam szíved, mint álomból ébredő megértések csak képzeletben engedelmesek. Mert álmomban riadtan kereslek felém merednek apró ijedelmek, hallgatok köztük, gyenge a lelkem soha meg nem fogom érteni őket. De van egy álmom mi kéjes öröm görcsbe meredt testem- kegyelet, olykor enyém tested ,bőröd ,szíved enyém férfi karod s a lüktető ered. Beszívom illatod, átitat ,érezlek félek hogy másnap már nem leszel, álmomban enyém minden testrészed csodás álmomban bármi történhet. Áltatom magam karodon fekve nem érted, hogy mennyire kellesz, enyém minden örömöm kegyelme olyan vagy ,mint egy görög isten.

 Nem tudod meg soha,mi voltál nekem annyira csend van benn még felőled, könnyeimmel fátylat vont köréd titkod s föld indái közt nehéz utat találnom. Újabb társra már soha sem vágytam s mégis a szíved szívemnek lett társa, megadtál nekem egy újabb reményt s benned ragyogásom újból remélt. Csak azt tudom, hogy erős testedért, öröktől ismerős lett az én testem, fejemnek fészke ott honol melleden dobogó szívedbe magam befészkelem. Szemed nyugodt komolyságát igézem, mint egy kis tündér simulók térdedhez elszunnyad bennem az érzékiség vadsága szerelmesen várlak újra piros ruhámban. A történtek, mint álmomban, lebegtek semmit se tettem, csak történt velem, benső szemem kinyílt a külső helyett minden belül kavargott, forrt, feszített.

 A vágyak magamtól rég elszálltak, már nem tűnődöm mik várhatnak, lemondásom végigsétál a földi bájon úgy, mint a holdsugara a fénysugáron. Napernyőt nyitok ki csendesen szívem fölé, mint kényes úri dáma, szívem sértett ne érje hő, ne fájjon, könnyezek, a Te szíved van bennem. Ablakom a tavaszba ki nem tárom, nem ízlik rest kedvemnek életem, durcásan tolom el szerény ifjúságom. Magam sem tudom mit képzelek én fejem két párna közt, csókok igéjén s ébren álmodom , mi is az a végtelen.

  Ha engeded Hogy utoljára láttalak, annak sok éve hosszú évek, búval és közönnyel telve, mégis,ha rád gondolok évek peremén egyre mélyebben élsz szívem mélyén. Mennyi emlék, mennyi, s hogy énekel miként ha messziről te zongoráznál, nem lágy, simító dal ez, de szeretem mely búg s én hajlok benne, mint a nád. S türelmesen bírom szenvedésem, ha elémbe villan egy egy mozdulat s mint érvelő szó nyomán az agyba csillog egész sora a gondolatoknak. Gondolatom feléd mint pára leng s körül ölelnek forró vágyaim, mint szigetét játékos kedvű tenger, szerelmesen hullámzanak partjain. Lelkemnek, testemnek ritka, drága kapcsolata eme kettős fényű lét, szomorú arcomat válladra fektetném szürke napok között így megyek feléd. Lennék napfény, mely bőrödön áttör, melyben fürödnél, én lennék a víz, ezer alakban előtted vágyaim-varázskor csupa szeszély te,te csupa illat, íz. Képzeletemnek áldott villámlását: szerelmemet sietve küldöm feléd s ha lelked is magához engedné a te...

 Ha nekem adnák az egész világot és minden kincset, ami benne van, vagy nekem adnák a legszebb virágot hogy szívem fölé tűzzem boldogan azt mondanám nem kell nekem semmi, csak hagyjanak meg egy-két dalt énekelni hozzád, te ezüst páncél mezbe öltözött, ki áldott vagy nekem a férfiak között. S ha azt mondaná nekem egy barátom hogy az enyém lesz a legszebb barát s ha keblemre ölelem, majd meglátom hogy ajkaimra mennyi csókot hagyott rám, szivem dobogása így felelne nem kell nekem más férfi szerelme mert itt vagy te, ki könnyel öntözött ki áldott vagy az összes férfiak között

 Most messze városok ölébe vágyom rég járt utak emlékeit hívom, e bágyadt és elárvult délutánon, a szívem minden messzeséget átfon s kitárni, mint mécsvirágszirom. O, furcsa játék vágyni és kutatni más életét, mely most miénk lehetne a percet, mely ígér, de nem tud adni, a tegnapot, mely nem tudott maradni s szívünk fölé csak a vágyait temette. Suhan, suhan, rohan és jaj, elérni nincs oly erő s minden remény hiába s csak bús vigasztalás a vágy, az égi, bukásait, ha újra felcseréli, mint éjt s napot a mindenség világa. De majd az örök est előtt, ha büszkén elérek mindent könnyű diadallal, a kezdet és a vég ölelkezésén zsámolyra hull előttem majd a törvény Istent s világokat viszek magammal!

 Húsz év előtti slágert nyúznak. De ma szívembe vág groteszk,bús dallama, akkor divat volt, meg kellett hallgatnom ma tiltott honvágy, szabadsági álom. Hogy megváltoztak unalmas ütemei ma koldus játssza, csőcselék figyeli kegyetlen, felszámoljuk s lehet a többin nevethetnék , de nem tudok nevetni. Egy egész jazz- band, átírva gitárra az én dalom, kissé amerikanizálva nemcsak hogy a gitár húrja sír, eped a szinkópákat visszaveri fája,s elreped. Mennyire fáj ez a lopott muzsika sírva mereng a szegény világpolgára túl későn érti meg, hogy többet érne egy keringő, mint a gitáros játéka. A művészeté, legtöbbje játszva győzi mint egy jóféle ringyó, oly vérbeli, nagy önkívületet, s a mámoros ájulást lassanként érzi, nemcsak hogy mímeli.

 Hálás vagyok, mert szívem kapuja tárva, csodák özönlenek belé mindenfelől, jönnek az álmok, árból, zajból, mint árva bárányok, a zápor s mennydörgés elől. Ma is vannak kapuk , ahogy mindig voltak de az igazság itt áll előttünk mostoha sorsban a jogtalanságot kellene megmarkolni bátran de senkinek sincs hozzá elég kemény karja. Hálás vagyok naponta, mert dalolni késztet az idő sorsforgása, sok hullott reménye, hanyatló napszárnya, végső világ ítélete, amelyek ott lógnak a holnap kezdetén. Hálás vagyok egyéni ragyogásomnak újra kibomlik elém a sudár utak sokasága, hálás vagyok a szikrázó napsugárnak, mely mosott szennyek,tisztaságok hordaléka. Nem tudom, honnan jött és hogyan jött, bölcs okos sugárként, kristály feleletként, de hálás vagyok hogy összeköt mindent és felépíthetem joggal,magam-sors kerekét.

  Lepkeszárnyon Lepkeszárnyon száll hangtalan színes gömbbe bújtatott átkom, nyirkos tenyeremben a rágalom sorsom útján sepregeti mocskom . Éreztem egykor, mindent lehet nyirkos éjszakán türelmetlen inognak csillogó buborékok, keringenek lázasan mellettem. Csipkés fodrokon dől álomba magányom nyugtalan döbbenete sorakoznak vékonyan csendek sirat egy végben a gyötrelmem. A holnap talány, mint annyi máskor holt szavaknak árnyékában zúg , s nem tudom lesznek -e holnapok csak búsan találgatom ,találgatom . Ugyanott hol tiszta volt győzelmem ma fásult szemérmetlen unalom, csak egy szó kell ,ami úr legyen és már fogytán lesz a fájdalom . Titkok lebegnek némán könyörtelen és újra kezdeném a rendeltetést bekötött szemmel vakon, merészen röpke szárnyakon szállnék mesésen

  Ott bent Minden enyém,mi bennem van laza ,vagy sűrű dermedés kitárt tenyerek eres duzzanata, egy hatalmas láng-ez az egész. Mert úgy őrzöm saját énemet végtelen szegény gazdagságom tenyerem szívemen bezárul, mert ott van fájó tulajdonom. S kongó időknek zűrzavarában hol minden elvesztődik céltalan a perc csak enyém számlálhatatlan kavarodik az éjnek némaságában. Ott maradnak egymásba meredten szivárványos csodás dübörgésben , úgy hömpölyögnek a zene tükrében betemetve a csendes könyörgésem. Mert minden enyém volt és lesz, örök életű fájó édes nosztalgia ámulatban kinyílt szám zavara, lelkesedve, vacogásom habzsolja. Csak egy mozdulat s bennem van, a pillantások kemény aprósága sóhajom , mi feltör bent ,szakadozó, meztelen lesz az ölelések fájó szava. Kategória Beküldött versek

  Egy szerelem margójára Még sok mindent kéne igazoljál előttem, hogy eláruljad hazugságaid értelmét hunyorgó szemed alig résre nyitva remeg, hazugság volt szerelmünk szörnyetege. Hany év telt el ?Talán egy-kettő,nevetek, ingatag lelked hazug ölelésében győzelmed rést nyitott feléledő lehetőség születésnek , hogy valaha is igaz beszéded megszülessen. Tudom ,hogy fájt akkor mikor befejeződött nem hitted el hogy egyszer majd rájövök, utána jöttek újabb , talán bölcsebb emberek éreztem nem remegnek többé a falevelek. Mert ilyenek az esték, kegyetlen kísértések, mikor feleszméltél régen vége a beszédnek, térden kérted bocsánatod de elfelejtettem ideje volt távozásod , hazugság repüljön veled . A vízpartján a levelek most nem remegnek kezemet simogatják egyre értelmes emberek ami volt , soha nem lesz egyenes, elengedlek új utat nyitottam ,kereshetsz újabb szerelmet.

  Halott törvényeid Ha szívedől kitépted törvényeid rendre boldog leszel talán egy órára ,percre fájdalmaid elviselhetőek lesznek, kisebzett testeden maradnak hegek. A lélek türelmes, tündököl messzire de szívedig hatol zavarod valamennyire a vétked fennmarad ,zuhog szanaszét megviseli agyad kaján engedelmesség. Ismerős csaták kalapálnak szíveden láztól cserepes ajkad közt szerelem pang,míg arcodat abroncsok kegyetlen harag marcangolja, sebeket ejtve szét. De mihelyt megnyugszik szíved üteme lassabban kering véred üres létedben zsibbadt napok követik kisértésedben forró zsibogásait, fásult elméletedben.

 Tévelyegtem benned kettős sötétben meleg esti nyárban,jéghideg télben, szorítottam szíved puha kezeimmel történelmet írtam vérző sebeimmel. Fény sem vibrál csillogó szemedben csendem uralkodik a meztelen időben, farkasszemet nézek dobogó szíveddel egyenetlen lüktetése áramlik érzéketlen. És nézem ereidet, mint múló sebeket nézem ahogy véred elmossa testemet, két lélegzet között ringok megrémülvén nem tudom nevessek vagy sírni kellene. Ami enyém volt, az sem volt enyémből, elemésztette lángod ,mint Nap a mezőt, a szívedben igék nélkül hiába körözök minden elriasztó holmi múltba költözött.

  Megszépült világ Az élet kínálkozik szüntelen, sok mindent művelnek emberek rombolják a tényleges idő kereket ráncos homlokuk torzul mereven. Nevetséges életünk szégyenes szüntelen összefüggések érdeke tér s időben viszonyulunk benne s ha barát látogat közönyös leszel. Megértés, vélemény nincs senkiben mint kifordult kesztyű teste, érdes, a gyűlölet-gyönyör egyre mennek ki mit tartogat vérmes szívében . Megértjük egymást -ne féljetek továbbra is a Föld majd kerek lesz himbálózol vígan durva köteléken s a levegő búsan vérzik feletted. Kikopott cipődön belépnek vétkek s körülfognak honoráltan értékek, feleszmélve saját magadon nevetsz figyeled azokat, kik figyelnek téged . Jön majd virradat s arcod fegyelem, míg boldogan cirógat egy tekintet félreérthetetlen vártad e percet egy megszépült világ, napos helyen.

  Feleslegesen A magány már nem követ engem mérges nyilad sem száll belém, szabadon járkálok utam peremén bábjátékod ritkán közelit felém. Már nem jön rám a vészes vész szívem verése rendetlen,elvész a ravaszul sorvadó szereteted, csak inog egyre a sors mellettem. Te akartad, vagy csak képzeltem hogy szerelmedet megnyerhetem sötéten ülsz, duzzad a dagály eléd, az apály titokban szárnyal felém. Ezek szerint egyre feleslegesen gyűlöltél engem hiába,jegesen megöltél, amikor még lényegesen eléd tettem kedvem ezerszeresen. [W.B 

  Ezt is megéltem Ezt is megéltem, ezt is megértem kelepcébe hulltak szomorú keservek, virágoznak mellettem ablak díszek akkor, mikor minden szürkébb lett. Felhők körül esőfelhő meleg lett, de mit várhatók a sok lángok felett elmúlt minden ami hevült és hevített, nem védtem meg a percnyi meleget. Láng, mely nem sejti még hevét felmelegíti a hold sütötte szívem, mi minden történt mióta elmentél ronda ügy volt, legreménytelenebb. Élünk, halunk, de nem volt remény se szép nem volt, mégse volt erény különbséget tennél ha itt lehetnél hogy ki mennyire élte túl végzetét. Tudom a férfi, ki a könyökén hever az asszony meztelen testére dől, íme honnan jöttünk és hová lesz vérből szült testünk, annyi sok hevességtől.

  Feleséged voltam Nemrég találkoztunk még egyszer hiába vártam ,észre sem vettél a tömeges céltalan lézengésben, mint egy idegen meredtél felém. Hálátlanul ajándékoztam neked mint tündér,sorstól adott kegyet te aki minden barátod feleségét megkívántad, hitted hogy begerjed . Dali férfiból hajlott hátú öreg lettél hajszálaid között nő takaros szünet, Casanova elfáradt, nem vagy kivétel nem vagy undorító, nők már nincsenek. Ma utolsó nagylelkűségem éretted s a helyzet parancsoló üzeneteként izzadt markodban feszengő kezem mindig olyannyira durván hiteles. Rád köszöntem ahogy mindig szoktam ellenállhatatlan rövid mosolyommal, véletlen randevúnk önmérsékletén a volt feleséged, nem ismerted meg.

  Tetten érten Mit tehettem volna sok esélyek után tilalom becse elvégre egy áldás, áldozatot törvénnyel hoztak rám megtegyem?Vagy sértődjem talán? Így kihasználtam ami épp jól hatott egy időszerű pillanat annyira bolond sokat akarok néha keveset markolok, de maradt a csalhatatlan, tiszta csók. Szerettem én is fiatalon,epedve, szerelmem a férfi semmibe vette nem érdekelte hogy éltem életem csak a perc számított -legyek ő vele. És mégis csípőmet riszálva léptem szégyenem eltűnt a messzeségben, ha nem szeretem akkor is szeretne egy percre, a férfiasságával heccelne. Majd megteszem, ha senki sem figyel végre megjött asszonyi önérzetem, régen nem viselem már férjem nevét ördög volt kinek karma volt fegyvere. Tegnap még nyakamba hurkot vetett én vagyok neki a realizmus nevében a kompromitáló, mindenhol feljelentett csak az ő nyakára vetült, nem hírnevére. Boldogságom már nem hevíti értelem énnekem minden nem remélt ajándék, percek tartalmára ritkán szembenézek...

  Zűrzavar világa Akkor még forrt az ifjúság láza szerelmek és vad háborúk között míg egyre fakult az elmélet hatása, megtanultunk tűrni szürke ködöt. Múlik az élet, az ifjúság elenyészik már nem isszuk a poharat fenékig fajdalmunk nagy súly, de könnyebb viselni,a nagy bánatot közönnyel. Ritka pillanatok,meghajszolt testek rebben, szökik az értelem, s utána egy titkos ismeretlen zűrzavar világa világosodik titkokkal sötét szobában. Már nem fáj úgy az élet bús magánya hogy idegen lett mindenki társasága, ki háborúját gyáván feladja homályban néha versek zenéjét hozza el magában. Kigyúlt percemben mámoros álmom de szürke hajnalban haldoklik virágom, kezdődik egy új nap ezernyi sóhajjal, ablak mögött a piszkos, szürke hajnal.

  Pusztuló Világ Reménytelen az igazi boldogság ahogy vadul tántorodik a Világ, vadul dühöngő haszontalanság ahol mindenki óvja az igazát. Szerényen vagy alig kevélyen mindig győz a rossz szeszélyesen sunyi hitben álnok csalásban lázas szenvedélyek nyomában . Az erkölcs eltér az emberségtől csalássál kihull az emberség kezéből hitványul, veszettül az álnokság világ csapdáját ássa a nyomorúság. Dönteni nehéz ha roggyan a jóság birtoklást nyer mindenféle rosszasság por és hamu lesz egyszer a Világ, marad csak az őrült zsarnokság. Mint akiket rongyosan árokba dobtak emberi sorsunkról mások alkudoznak, annyira semminek,átlátszónak látnak bár szentjei vagyunk eme Világnak hol nem látni már csak puszta eget, hol hitványan pusztítanak vad ebek mert nincs kiút sose békéhez sem, amíg közös érdekekért egyezkednek

  Véletlen találkozás Véletlen volt ugye, hogy egyből szemtől szemben árgus szemed pirosan rebben míg ajkadon megvető redők küldnek üzenetet. Kövecses ,sáros utunkon nem lehet hogy hallgatod bősz,bosszús szólamom mivel rád nem hatok. Én zárok , te folytatod a megkezdett mondatot szemlesütve lesben, szemtől szemben. Átlátszó ruhámon néhány gomb és várom hogy szemet hunyj, hogy szandálom nem épp új, viseltesen is boldog volt míg nem futunk össze épp úgy. Lanyha kezemből feléd esne a fehér rongy, mit utolsó percben hozok mit csak magamnak mosok, ha netalán összevesznénk feléd dobjam béke jelként. Barátom vagy mondod, akkor szeresd emberbarátod úgy ahogy Istent imádod barátom,barátom, nem gondoltam hogy épp te leszel áldozatom.

  A rózsák világa Szabadság szabállyal nyílnak a rózsák, tövissel szögezve karcsú derekuk, aszállyal harcolnak a felhők haragján fénytől hervadnak bársonyos illatuk. Isznak a napból isznak a harmatból kihörpintik életük a nap sugaraiból, terpeszkednek sorokban kerti zenével mohó lepkék kergetik bimbójuk fenséggel. És remeg a Világnak minden rózsája ezerszámra hajladoznak a kerti hazában pergő virág magok rebbennek szerte tele hintik mosolyuk nyíló végletekbe. Halhatatlanná válnak csupa gőggel, királyi koronát tűznek rózsás fejükre önmagukat védve, terhelnek kuszán vadrózsás bokrokat,elsepernek kurtán.

  Az a holnap A vágyakat már rég elűzted hagyod kergetőzni más utakon, szíved könnyedén elengeded lelked sekélyén bágyadozzon. Bár mindennap új csodára kélsz, szemeid virrasztanak éjszakát titkos útjaid majd kereszteződnek áthágva minden puha nyoszolyát . Úgy kergetőzik reményeid álma fodros hajnalok bársonyán, vágy s cél nem zárt mindörökre, csendben simítják tested éjszakán. Követelőzöl halkuló szavakkal láz és csókos, mámoros ajakkal álmaid örökre egymásba forrnak akácos hajnalban égő sugarakkal. Mert vágyódsz ugye hatalmadért hű szemeiddel kutatsz pillanatokat, és benned fürge szikrák fájdalma tudja hogy jönni fog majd a holnap.

  Távoli harangszó Távoli harangszó ,zeng az égen szenvedéssel érzem ,micsoda éjjel, sétálnék veled mindig, szerteszét telített titokkal,bármily veszéllyel. Megszoktam lassan a hallgatást ugyanúgy a végtelen süket dumát napok óta él bennem egy hitvallás de egyre várok rád, él a bizakodás. Nem látok semmi jelt az égíven így testemből s időmből kilépek, csak harang szava kong mellettem és legszebb üzenetét küldi nekem. Egyedül az éjszakában lassú léptek idegeim táncolnak túl a végtelenben madársikolyok tompán ütődnek vízen és véresre marják megsebzett testem. Hiába vádolnak lehangolódott igék béna számra lakatot vert az elviség valahol kiáltás feszül éji levegőben nekem mindenem itt van szívemben.

  Vigasz Gondolom, ha a sors merészel kint és bent is zúg a szél ereje, kell a valóság hogy megértsed percek alatt változik őrülete. Titkos álmodozás ,sorstól független legszebb érzésben is kegyetlen hitünkben rettegett felismerések túl későn értik meg a lehetetlent . Velünk virrasztanak az adott évek, elszabadultan keringenek tervek s amikor a rózsák nyílni kezdenek szemünkben a tört fény kesereg . Új élettel egyensúlyozni mernénk, az idő nem számít, csak igék terve között fujj gyakrabban romboló szél, hatalmasabban a kiszabott törvénynél

 Én bennem andalog régi érdem nincs kedvemre való édes élet, több vagyok mint bármely érték idegen előttem a hamis tüzed. Bolyongó álmaim sikertelenek valós igazságok egy cseppben, jó volt veled míg lassan rájöttem hogy belém döfted kígyó mérged . Végtelenségig kezeskedtem érted vak pillantással mentem melletted határtalan hazugsággal kínált szíved de zavartak, torzuló sötét ellenképek. És most nagy hiányban szenvedek nagy csend körül ölel, egyre zengenek folyathattam voltam vétkes énem de megsajnáltam saját szégyenem. Most nem látok semmi értelmet újrakezdeni kihalt érzelmeket, viszonyt kezdtem mindenkivel, ki engem vágyódó szemmel nézett. Sárba taposom fajtalan emléked megvásárolt testemmel kesergek, úgy érzem lehetek egy gyöngyszem más szemében a legszebb ékszer. Kategória Beküldött versek

  Titkos ösvények Csak úgy örvénylenek vadul felettem a meghalt védelmek csak tövisek ,bogáncsok kezei rajzanak a virágok védtelenek . Csak rongyos borult sötétség ébred hangok nincsenek és titkokkal megtelt sötét ösvények mik sehova visznek. Mert mégis hova lettek a derűs utak a termő gyökerek, hova lettek a csengve örvénylő énekek mik dobogtatták szívem ? És a gyöngy burokba simult selyem kezek mik élettelenek ? vajon merre rejtőznek a nektár énekek, mik oly édesek. Hova lettek az édenkertben összegyűlt mézek a száz szirmú szívekben vígan kinyílt rózsa kelyhek ? De már csak mosolygok a langy szélnek holdfényes kékjében simogatom tövises kinyúlt bogáncsokat rémült sötétjében. Ha már csak szavak szirmai hullnak csendben tudom lelkem üres és tágra nyílt szemmel nézem a békességben a jövőt veszélyében . Mert belém költözött a búval fedett csend az éj szürke őszébe, szelíden mosolygok álmaim fölött tündérien és halkan dalolom énekem.

  Minden este Örökké báb játékot játszódtunk finom selymek húzták sorsunk, világtól kapott drága ajándékunk szívünkben mardosta balsorsunk. Büszkeségünk, mosolyba feselt sokáig nem bírtunk hinni benne, törvénybe ütközött az idő hitetlen minden rossz bennünk keringett. Úgy ringott a világ körülöttünk szálltak egyre kékesen etűdök messziről hallottuk, verte fülünk tétován álltunk , megrendültünk. Morajlott a föld, zúgott heves szél eltűnt minden, se szó se beszéd, tetteink mik kiállták a hét próbát semmibe fúltak maradt a homály. Ha az örök ködből felénk lengene látná harcunk s nem lenne kedve rég eltűnt már ki ismerősöm lenne édes karjaiban tartana minden este.

  Tova tűnő pillanat Bizonyos kor után ,ha visszanézek csillogó porban fekete szilánkok, nem hiszem el hogy végig mentem kezem arcomhoz kapom,mert lángol. Szívem újra dobban, de látszatra rossz szemem fura módon csodálja, ifjúságom másfele ment pusztulva én csak állok csillagport bámulva. Mert elmaradt az igazság, a rajongás szürke ruhát öltött magányom rajtam de az időm lejárt, maradt a jajongás, bár még virul előttem az önbizalmam. Új világba lépek ,nincs kiút,szomjazom hol lassabban járnak emberek, vonatok de közben hány zarándokút hány határ határozza meg lázasan fájó panaszom. Nem lesz lobogó villám szememben elhagyom sorra a megunt szerelmet, engem csak ösztönök korbácsa kerget felhők mögül még kisüt a nap melege.

  Aranyló percekben Boldogságunk édes őszinteség kering felettünk a pazar élet, kitárulnak a tündérek szárnyai körül fogva álom-kincseinket. Varázslatos bíboros pompával hajunkra tekerednek fények, s lágy mosolyunk egy szentkép parázslik templomi szentélyen. Vannak alkalmak pirult hajnalban mikor szikráznak álmok harmattal szédítő ,titokzatos víg hangulattal egymásra lelünk forró áhítattal . És suhogó szeleknek komor jöttén hangunk suttogva bujkál ,zenél s bús imáinknak ölelő vágyában szeretkezünk ,de nem vétkezünk. A hitünk csak a miénk, lelkünkben bódító lázban imát suttog nekünk és napsugárban fürödnek eszméink bársonyos harmatban hófehéren.

  örékeny testemmel Csókokat álmodok ragyogó pilládon dús szemöldököd puha mintájára, lágyan simogató édes asszonyi módra kéretlen szerelmed áldom kifulladva. Szeplőtelen érzelmed tiszta egyvégben hajadon hajam pihen közös egységben, őszinte kapcsolat zárul kettőnk között nem tarthatott sokká a hiszékenységem. Fényes türelmem árnyékot hozó fájás törékeny testemen cipelek egy áldást, rögtönzött értelmem zavaros előrelátás gátolta csókjaid a búja nagyravágyás.

  A lét eleme Egy régi barátra akadtam az este rég nem találkoztunk, hiánya érdekelt, a sok baj és jaj ,a másé is, az enyém is ez egy általános és idült zűrzavaros lét. Nem változott semmit, jámbor tekintete a sok erőszak, mely romlásba kergette, űzöttebb vaddá alázott meg sok embert megborzaszt néha, hogy Ő sem kivétel. Csak jönnek, mennék egyre a napok, lassan árnyunkon kopott fény csillog s a messzeségben ahol én állok most az akarat kóbor messzeségébe látok. Egyikünket sem kímélt a mennydörgés, szempilláimat verdeste tüzes eszme s míg sablon-mondókáinkat hadarjuk tebenned keresem a tiszta hatalmunk. Szédülök és sajog még mindenem de te vagy, ki engem beszédre bír, a virág és nyár között itt vagy velem, mert te vagy nekem a létem eleme.[W.B.

 Mindig belőled indulok s mindegyre megtérek feléd, van-e, s ha van, ki rejti a vonat sínek görbületét? Hova mindig megérkezem, ahova mozdony tudva von, bús sínjeim mentén te vagy egyetlen pályaudvarom. S szádon, e nyitott peronon már izgatottan vár a csókod a peron bolthajtásait simítom de fogak tartják: az oszlopot.. S hiába tűnsz mögöttem el, midőn zihálok már, megint elém kerülsz peron mentén rejtelmes törvények szerint. Elém kerülsz, de, jaj, mi lesz ha egyszer majd fáj a gondolat! tilosra állítod csillogó szemeddel a vas foggal tartott szemaforodat.

  Ahogyan én Szemed tüzétől lett melegebb, lágyabb sok édes versem színtelen sora, szép hevülés amit a tiszta vágy ad, de nem kormozza lángját be soha. Az hódított meg, a te tisztaságod, a férfit csodálom benned s a férjet s míg női kezem simogatni vágyott, te lettél lassan féltett gyermekem. Azóta más vagyok; a rideg észnek ha volt hatalma tennivalóim felett, egy szebb világról, boldogabbról győz meg már minden perc, mit veled tölthetek. Egyszerre tűnnek el roppant komolynak hitt elvek, célok, harag, hetyke dac szememben arcok, tárgyak összefolynak, csak téged látlak, érzem simogatsz.

 Értsd  meg  végre:  szeretlek,   féltelek,mint  pírját  a  hajnal,   megértelek,nem  kérdem, hogy  szívből  adsz- e ennem,hogy  hűségemért   mi  bért  kell  vennem. Hogy  megértem  jellemed  forrását a  lappangó éjt,    lelked  zord  táját, méla,  esengő  egyedülléted, amely,  mint  rőt  mező,  benned  réved magamban  sírok  fájón. Nem  sírnék, de tudom, bizony szenvedsz .Esengnél,  drága,  ám  nem  csenghetsz .Fényre  vágyón  árnyékos  padkán  ülsz ,gyűlölsz,  szeretsz,  elepedsz , mégis  távolodsz,  menekülsz  Mint  zerge  veszélytelen  vadonból ,ki  leső  veszélyre  mit  se  gondol, fut  érzése,  látomása  után ,nem  néz  jobbra  se,  balra  se  futván én,  c...