Liliom néném története

En most azon gondolkodom,hogy
elszeretném mesélni az én Liliom néném történetét mondta az én kis- viola barátnőm, midőn este mellette ültem.

   Midőn kicsinyek voltunk még, barátnőnk és tanácsadónk volt, neki beszéltük el apró bajainkat, s ő mindig tudott rajtunk segíteni.
Ha levélruháinkat elszaggattuk, ő varrta meg; ha leckénket nem tudtuk, ő talált valami mentséget, mely a büntetést elhárította fejünkről, s ha mégis megbüntettek; ő szirmaival felszántotta könnyeinket, édes harmatcseppekkel itatott bennünket, enyelgett és tréfált, míg a mosoly ismét visszatért kelyheinkre. Mindennek daczára, testvéreim mégis mulattak a jó néni rovására. Kis bátyám furcsa bókjait utánozta, és ibolya testvérem csodálatra méltó ügyességgel torzította el pajkos pofácskáját, mert ez volt neki a gyakori  szokása.
     
Igaz, néninek sok furcsa szokása volt. Mindig egy és ugyanabban a kopott sárgás ruhában járt, kivételesen hosszú szárai voltak, és mindenesetre roppant furcsa bókokat tudott csinálni. De nekem mindez tetszett. Eszembe sem jutott volna nénit kinevetni, sőt bizonyos bámulattal vegyült tiszteletet éreztem irányában, mely még erősbödött azon észrevétel által, hogy Liliom  néni nem olyan, mint a többi virág. Közönséges lelkeknek minden a mi elüt a mindennapitól vagy borzasztónak vagy nevetségesnek látszik, nekem ellenben néni épen azért tetszett olyan nagyon, mert az volt, a mit eredetinek, sajátságosnak szoktak nevezni
-Ez a miénk lányok -mondtam tele páthosszal.

     Szóval, én legjobban szerettem a  nénit és néni ki is tüntetett engem, testvéreim nem csekély bosszankodására a hosszú és szép meséket, és olyan különösek voltak az ő meséi, tökéletesen összhangzottak a kopott sárga ruhával és a furcsa bókokkal.
Testvéreim néha ásítottak, míg nénikém mesélt, öcsém egyszer el is aludt, pompásan horkolt. Csak én kísértem éber figyelemmel szavait, előbb csak sejtve, de később felfogva azoknak mély értelmét. Feledhetetlen lettem azon fájdalom és kétségbeesés, mely erőt vett rajtam, midőn nevelőintézetbe adtak és a  nénitől el kellett válnom. Erővel ragadtak ki ölelő szirmaiból és sokáig vígasztalhatatlan voltam.
 


 
  Midőn ismét hazakerültem, konfirmációra kellett készülődnöm, s nénim volt az, ki mélyen szívembe véste a vallásosságot, mélyebben, mint Holló uram. O felnyitotta előttem ama nagy bibliát, melynek neve-TERMESZET, s melybe Isten örök betűkkel jegyezte fel szent igéjét. Azon nap este, mikor először vezettek az Úr asztalához, néni lábainál ültem, szeretetteljes tekintete rajtam,függött, s beesett sárga kelyhén kimondhatatlan csend uralkodott.

-Nénikém!- mondtam egyszerre, szirmaimmal gyöngéden átölelve fonnyadt alakját, -midőn még egészen pici bimbó voltam, néni megígérte nekem, hogy nagy koromban, mikor már hosszú szirmaim lesznek és udvarlók vesznek körül - elbeszéli nekem élete történetét. Nem vagyok-e még erre megérve?- És mosolyogva, kérőén néztem a   néni kelvhébe, mert tudtam, hogy ő az ilyen nézésnek nem tud ellenállni.


     Néni felsóhajtott.
-Gyermek- suttogta, -nem tudod mit kívánsz; azt akarod, hogy megmutassam neked az életet amint van,hogy  kiábrándítsalak mielőtt még álmodtál, tudásra kényszerítselek mielőtt még tapasztaltál volna. De ma nem tagadhatok meg tőled semmit. Azután hosszan merengett maga elé, vonásai sötétek, merevek lettek, s már majdnem sajnálni kezdtem, hogy kérésemmel felébresztettem  a  néni fájdalmas emlékeit, midőn rákezdett volna:
 -Egy szép tavaszi reggelen jutottam először annak a tudatára, hogy élek. Utolsó bimbója voltam anyámnak, s első a mi szemembe ötlött, testvéreim gyönyörű alakjai voltak, melyek a szellő karjaiban hajlongtak
    . Hófehér kelyheik köré hosszú zöld levelek simultak s annyi kecs és bűbáj ömlött el minden mozdulatukon, egész lényükön, hogy rajongó csodálattal telt el a szívem. Midőn nagyobb és okosabb lettem, észre kezdtem  venni, hogy anyám szemei egészen különböző kifejezéssel tekintenek ránk. Testvéreimen büszke szeretettel csüggtek, míg rajtam szomorúan, sajnálattal nyugodtak, és gyakran bánatosan felsóhajtott:
 -Szegény! milyen rút, nem fogja őt soha senki szeretni, boldogtalan lesz.- Rút is voltam, nagyon rút, alakom görbe, ruhám világossárga barnás kehellyel aránytalanul hosszú. Minderről eleinte nem tudtam semmit, de anyám szavai figyelmessé tettek, s első teendőm volt, magamat a mellettünk elfolyó patakocskában szemlélni és megdöbbenve vettem észre a különbséget köztem és testvéreim között. Csak egy tulajdonom volt, mely nemcsak testvéreim, de a kert minden virága között kitüntetett- véghetetlenül édesen tudtam illatozni.
 Illatom, mint mondák, oly kedves, oly ingerlő volt, oly szép gondolatokat, eszméket fejezett ki, hogy otthon testvéreimet, s a nevelőintézetben tanulótársaimat teljesen túlszárnyaltam.
 «Igen szép tehetséggel bír e fiatal liliom,» mondták az ismerősök
         a Madame, egy hosszú képű, szúrós,de  sötétpiros külsejű amaranth, {disznóparéj] sok gondot fordított nevelésemre.
 Tanultam énekelni, hajlongani, kecsesen mosolyogni, kelyhemet lesütni s verseket komponálni  s még többet, a miről senki nem tudott s mire senki nem tanított, a természetet imádni és megérteni. Midőn teljesen ki voltam fejlődve, hazakerültem ismét. Anyám tárt karokkal fogadott, de éles szememet nem kerülte ki fájdalmas összerezzenése és  könnyel  teli szeme, midőn karjaiban tartott. Igen nagyon rútnak találhatott.

     Itthon nagy változást vettem észre, legidősebb testvérem férjnél volt már, a második pedig piruló kehellyel mutatta be vőlegényét, egy elegáns, kissé potrohos tengelicét mely a leggyöngédebb pillantásokat lövellte szép menyasszonyára. Férjhez menetele után, egyedül maradtam a szülői háznál. A nevelőintézetben nem voltam még tisztában életem céljával, lelkem telve volt kérdésekkel s testvéreim sorsa mintegy nyílt felelet állott előttem. Szeretni és boldognak lenni a szerelemben, ez rendeltetésünk, ez képezi a virágélet tartalmát. Álmodni, ábrándozni kezdtem.
.
 Midőn a legrútabb kis pillangó megjelenése szívdobogást okozott, midőn nem tudtam hova nézzek, ha véletlenül valami ragyogó madár  vagy pillangó szem tévedt igénytelen avagy pillangó szem tévedt igénytelen alakomra, midőn napokig el tudtam ábrándozni egy sugár melegebb pillantásán.

   De boldog voltam akkor.
 - Csak néha, ha tekintetem a képemet visszatükröző patakocskára esett, fogott el kimondhatatlan aggodalom, s eszembe jutottak anyám jósló szavai, «nem fogja őt soha senki szeretni, boldogtalan lesz.»
     De nem tudtam hosszasabban szomorkodni, érzelmeimet dalokban fejeztem ki, s észre vettem, hogy ha illatoztam s dalaim kiömlöttek szívem teljéből, sok pillangó lassította röptét s hallgatta a méla hangokat, a madarak elhallgattak s a sugarak mind mellém gyülekeztek.

-De szépen, de gyönyörűen illatozik!- mondák mindnyájan, -valóban elragadó !- s aztán elfordultak s szép kedveseikhez  Illatom csakhamar híressé lett. A fülemülék, pacsirták és pintyek hódoltak szellememnek s bókokkal halmoztak el. Dicsőítettek, tömjéneztek nekem. Igaz, hogy a többi virág görbe szemmel nézett reám, azt beszélve, hogy ennek nem lesz jó vége, hogy mi virágok a csendes életre vagyunk hivatva, hogy rendeltetésünk férjhez menni, gyermekeket nevelni s csinos házat venni, hogy gondolatainknak a mindennapiság korlátaiban kell maradni. Aztán csóválták fejeiket, a kor romlottságáról és a virágok hiúságáról beszéltek, s sajnálattal tekintettek reám.Nem tudom, igazuk volt-e?
    Egy azonban bizonyos, hogy nem hiúságból és tett  vágyból,illatoztam, hanem azért, mert az életszükség volt reám nézve. Képtelen voltam képzeletemet korlátok közé szorítani, érzelmeimet nem nyomhattam le szívem mélyére, s avval hogy mit mondanak dalaimról kevésbé törődtem
     Barátaim azt mondták, hogy virágtestvéreim irigykednek reám. Miért? Hisz én néma vággyal epedve néztem az ő boldogságukat. Hisz én többre becsültem volna e csöndes életet, szerelmi üdvével, minden ragyogó, feltűnő diadalomnál; mert mi virágok egy szív teljes bírását az egész világ hódolata fölé helyezzük. Egykor csöndesen hajlongtam a szellőben, szokatlanul vígnak éreztem magamat s mint ilyenkor mindig, a legpompásabban illatoztam, midőn egyszerre a közellevő fasorból két gyönyörű lányka lépett elő. Karon fogva jöttek, aztán kacagva váltak el egymástól; egyik fától a másikhoz futottak, majd a magas fű közé rejtőzve, majd a fák mögé állva, űzték egymást és ha az egyik fogoly, lett sok váltságdíjat kellett fizetnie. Egyszerre az idősebbik megállt.

 -Ugyan Ilonka- mondá meglepetten, «nem érzed-e ezt a sajátságos édes illatot, életemben nem éreztem valami kedvesebbet. De fogalmam sincs melyik virágtól jöhet.- S virágtól virághoz futott, s pici fehér orrocskáját mindegyiknek kelyhébe dugta. Szívemet véghetetlen  keserűség fogta el, mindegyikhez odalépett, csak én maradtam észrevétlen, s bosszúságomban még jobban kezdtem illatozni. -Meg vagyok-e babonázva!- mondta végre s kis lábával toppantott, -a világért sem találhatom meg e sajátságos illat tulajdonosnőjét..
De Eveline,- mondá barátnője kacagva, és finom rózsás ujjával reám mutatva, -ezt a gyönyörűséges virágszálat még nem is vetted szemügyre, fogadok, hogy e költői jelenség kelyhéből származik, az a mennyei illat!

- Erre nevetve csapta össze kezeit és sarkán megfordult. Eveline komikus meglepetéssel tekintett reám. Istenem, de rút egy virág, nem találod-e, Ilonka, hogy nagyon  hasonlít ahhoz az öreg asszonysághoz, kit a múltkor bemutattak mamának, hosszú szára egészen a bájos asszonyság hosszú nyakára emlékeztet. Porzói úgy függnek ki sárga kelyhéből, mint hosszú kidugott nyelvek.» Ezzel felém táncolt és én fájdalmam- és kétségbeesésemben oly illatkiáltást hallattam, hogy megdöbbenve hátrált. Egyszerre komoly lett, hozzám lépett és gyöngéden emelte  fel kelyhemet. Mégis ebből árad ki az illat,mondta megsímogatva leveleimet, -sajnálom, hogy szegény liliomot kigúnyoltam- -Emlékszel-e, Ilonka, folytatta  tréfás komolysággal, «mama csak a múltkor mondá, hogy a legrútabb, legigénytelenebb lényekben néha a legtöbb szellem és ész rejlik

 Szegény liliom mondta mosolygó arcát lehajtva s leveleimre nyomva piros szájacskáját, -sajnálom hogy megbántottalak, s hibámat jóvá akarom tenni az által, hogy megparancsolom a kertésznek, hogy vegyen ki s ültessen aranyozott virágcserépbe. Aztán az én szobámban fogsz állni, hófehér függönyök mögött, s nekem, csak nekem fogsz illatozni.
    Azután ismét futásnak indult a két lány, szép azúrkék lepke után szaladtak, mely egy hószín gyöngyvirággal enyelgett. Mihelyt eltűntek, testvéreim gratuláltak váratlan szerencsémnek, mert tudva levő dolog, hogy csak magas születésű, üvegházi virágok szoktak aranyozott virágcserépben élni és szép lányok szobájában illatozni. Valóban délután el is jött a kertész, kivett, egy aranypillangókkal díszített cserépbe helyezett és Eveline ablakába állított. Kisded szoba volt az, mely most új hazámmá vált, az ablakra hófehér függönyök voltak felaggatva, a szoba egyik sarkában szép zongora, s mellette egy kotta-asztalka állt, mely szüntelen háborúban volt a zongorával. Az asztalka mindig azt állította , hogy sokkal műveltebb a zongoránál, a zongora pedig nem akarta felsőbbségét elismerni, s igen helyesen jegyezte meg, hogy sokan bírhatnak nagy könyv- vagy kottatárral, a nélkül, hogy azt el tudnák olvasni vagy játszani, mit a negédes asztalkára is jól lehetett alkalmazni.
      Figyelmemet igénybe vette, Eveline varróasztalkája volt, mely az ablakmélyedésben állott. Varrás, kötés és mindennemű kézi munka hevert rajta, s a felém fordított részén szép, nagy albumot vettem észre.   Nyitva volt és a fehér lapról sápadt, érdekes férfiarc nézett felém, nagy fekete szemével. Valami sötét, démoni volt e gyönyörű arcban, de az ajkak körül játszó bűbájos mosolygás mégis oly igézővé tette, hogy szemeimet nem tudtam levenni róla.

    Még sokáig elmerengtem volna nézésében, ha Eveline meg nem zavar, ki egy víg dalt dúdolva táncolt be a nyitott ajtón, egyenesen felém tartott, bókolt és csacsogott, mintha tudta volna, hogy értem, aztán az asztalhoz fordult s varrását kezébe akarta venni. De midőn szeme a nyitott albumra s ama szép férfiarcra esett, úgy összerázkódott, hogy a munka kiesett kezeiből. Leült az asztal mellé, fejét kezére támasztotta  és hosszan, hosszan nézett az  arcra le. Édes szép Viktorom,- suttogta , lágyan simítva meg fehér kezével a szép kép homlokát s mosolygott a nagy, vonzó szemekbe, enyelgett és nevetett, mintha élővel beszélgetne.

    De itt oly szomorú, bánatos az arcod, mintha azt akarnád mondani, Eveline nem szeret, Eveline haragszik rám.

- Azután gyermeki komolysággal kulcsolta össze kezeit. -Mosolyogj! mosolyogj!» suttogta, és ajkát a kép ajkára nyomta, míg kék szemeiből ragyogó könnyek hullottak az album borítékára. «De ott jön!» kiáltotta  egyszerre, kitekintve az ablakon, és könyeit felszárítva kirepült a szobából. Már vagy két hetet töltöttem Eveline szobájában s nyugodtabbnak, boldogabbnak éreztem magamat mint azelőtt; ha az ablak nyitva volt, régi hódolóim is felszálltak hozzám, még jobban bókoltak, mint azelőtt, égig magasztaltak, de soha tekintetük melegebben nem nyugodott rajtam s soha egy sem szólt hozzám szerelemről.

    Csak egy szép, komoly fülemüle nem osztozott a többiek hódolatában, soha szót nem váltott velem, de órákig ott tudott ülni a nagy gesztenyefa lombja között, mely majdnem az ablakba nyújtotta ágait, s hallgatta dalaimat, s néha rám tekintett.
- Mi volt az, a mi szívemet ekkor hangosabb dobogásra kényszerítő, ami elfelejtette velem beszédem fonalát? Miért nem reszkettem és sütöttem le kelyhemet, ha mások bókoltak, s dicséretekkel halmoztak el, miért veszett el mindazon sok szó visszhang nélkül lelkemben, s miért költött fel e komoly egyszerű tekintet szívemben új, zengzetes hangokat? E tekintet mintegy , E tekintet mintegy varázsintésre nyitotta meg előttem a menny és pokol kapuját s dalom, mely eddig csak a föld múlandó s végleges kínját és örömét fejezhette ki, most a kín és gyönyör örökkévalóságát s végtelenségét tükrözte vissza. Egy délután Ilonka meglátogatta Evelint. Zongoráztak együtt, csevegtek, nevettek, torzképeket
         rajzoltak a könyvekre, végre az ablakhoz ültek s az albumot lapozgatták.

 -Ah, jónapot Andor bácsi- mondta  Eveline egy potrohos őszhajú férfi képére mutatva, kinek szája feltűnően félre volt húzva. -Milyen gúnyosan mosolyog, mintha költeményeket olvasna, s itt van Lady, nagy vadászkutyája milyen kecsesen ül a széken s milyen  értelmesen néz fel urára, szája majdnem ugatásra nyílik. Lelkemre mondom, ennél szellemesebb kutya arcot nem láttam.»

     Avval megfordította  a lapot, és mélyen elpirulva gyorsan becsapta és ismét másutt nyitotta ki az albumot, míg Ilonka gyermekes pajzánsággal tapsolt kezével. «Eveline, de szép piros vagy; valóban nem tudtam, hogy Victor szemeinek az a csodálatraméltó tulajdonsága van, hogy rózsákat festenek serdülő lánykák arcaira. Ugyan mutasd meg!» kiáltotta ,s  az albumot kiragadva kezéből, míg Eveline megbántva fordult el tőle.

 - Angelika kisasszony képére nyitottam. Haha! Milyen bájolón ül itt a fák alatt, fehér ruhájában, hosszú sárga képével s ábrándosán elferdített szemeivel. Mellette kis tó terül el s benne fehér kacsák, nem, hattyúk úsznak, s lábainál széttépett koszorúk, hervadt virágok! Ah! -S itt van a mi kedves zongoraművészünk, hajszálai a négy világrész felé merednek, Wohl St Regék. „ mintha ezzel ki akarná fejezni, hogy művészé a világ, s hajszálaival mintegy elfoglalja birodalmát. Borzasztóan inspirálva lehetett, bizonyosan ismét valami remekművön töri fejét, melyet a világ meg fog bámulni. Hát te szerencsétlen poéta! mily sötéten tekintesz magad elé, mintha mindenütt csak árnyat és semmisülést látnál. fantasztikus  képek vonulhatnak el e percben szemeid előtt, széttépett virágok, elveszett remények, kibocsátott váltók!» Még sokáig csevegett együtt a két leány, s én meglepetve gondoltam vissza Ilonka szavaira, melyeket Viktor szemeiről mondott. Tehát az emberi szemek is bírnak oly vonzerővel, mint az övéi,

 Este        eltávoztak s én merengve néztem a hosszan elnyúló árnyakat a kertben, melyek a fákat fantasztikus alakokká változtatták. A fülemülék éneke elvegyült a virágok illatával, s én is illatozni kezdtem. Minden, a mit e nap alatt átéreztem, kiömlött kelyhemből s úgy látszott nekem, mintha mindenünnen visszhang felelne merengő dalomra, mintha a föld minden oldaláról hangzanék: «szeretlek!» E percben beszédet hallottam a szobában.  A holdfény megvilágította  a nyitott albumot az asztalon, s az albumból származtak a hangok. «Ah kedves , édes Viktor barátom! mondá egy joviális hang, melynek birtokosa Andor bácsi rosszul  talált arcképe volt. -Gratulálok ! Gratulálok! gratulálok! diadalt arattunk, a kis baba valóban megszerette az én szép, drága Viktor barátomat. Csak arra vagyok kiváncsi, vajon a papa pénzes zsákjai is oly gyöngéd érzelemmel viseltetnek-e Victor iránt, mint leánya érző szívecskéje. De az istenért! csak Eveline kisasszony ne tudja meg, hogy e ragyogó pillantások most féléve egy sápadt barna gyermeken függtek, s három hónappal ezelőtt ama kis szőkén. De csinos kis teremtés volt, valóban kár, hogy férjhez adták!» «Hallgasson,» mondá az ábrándos arcú fiatal ember s szemei még jobban csillogtak az éjben. «Ezek mind bolondságok voltak, Evelinét most szeretem, a mi ezelőtt volt, és a mi ezután lesz, azzal ne gondoljunk. Éljen a jelen!»



    Ugyan szabad kérnem uraim,» szólamlott fel egy hosszú, sovánv egyéniség, kinek görbe orra valóban csak arra született, hogy a pápaszem reá üljön «Önök szerelemről beszélnek. Ha kívánják, fel is világosíthatom Önöket e különös érzelem fölött. Én évekig tanulmányoztam e sajátságos betegséget, s mondhatom jó sikerrel. Arra az eredményre jutottam, hogy kivált ideges,, ingerlékeny egyének. . . . «Az istenért, édes doktor úr, kegyelem!» mondá  egy friss hang az album belsejéből, melynek tulajdonosnője egy nem annyira szép, mint szellemes arcú nő volt. «Csak a szerelmet ne bonczolja, szolgálok kegyednek egy egész kalitka vadállattal és madárral, melyeket udvarlóim közül szedhetek öszsze; rókákkal, papagályokkal, szarkákkal, nem bánom még kanárimadaramat is feláldozom bonczkésének, csak a szerelmet hagyja el.  A szerelemről ne szóljon, mert a szerelem a szív virága!» mondta ^gúnvos pathosszal.
     «Apropos ! Olvasták-e már utolsó művemet a növényekről?-kérdi egy másik, akin  első tekintetre meglátszott, hogy tudós, mert gondolom az embereknél kivált a hosszú kabát képezi az egyének megismertető jelét.
    Aznap először szóltam vele, s azután gyakran, mindennap, minden órában. Ha ott volt, nyugodtnak, boldognak éreztem magamat; de ha eltávozott tőlem, pokoli kín ragadta meg telkemet. Égő könyeket sírtam, hogy nem birok szárnyakkal, melyekkel utána röpülhetnék ; képzeletemben láttam, más virágokra hajolni, más virágokhoz szólni és ez majdnem őrültté tett. O nem is sejtette mindezt, eljött naponként a régi kedves mosollyal szeretetteljes tekintettel és egy szép reggelen mélyen kelyhembe nézett, megsimogatta szirmaimat és gyöngéd hangon kérdé: «akarsz-e feleségem lenni?

Nem tudtam felelni, remegő kelyhem keblén nyugodott, lelkemre kimondhatatlan béke szállt, boldog voltam. «Ha nőm leszel,» folytatta  édes hangon, «el fogod űzni homlokomról a bánat felleget, melyet múltam borított reá. Azt hittem egykor, hogy nem fogok többé szeretni, a csalódás megölte az érzelmet szívemben, de most, most hiszek  a feltámadásban.-En bámulva hallgattám, és amint  szólt, lassan lecsúszott kelyhem kebléről és hátrahanyatlott. Nem- mondám tompa hangon. O meglepetten tekintett reám. 

«Én tiszta, érintetlen szívemért, tiszta, érintetlen szívet akarok, és én e szív bírását még egy emlékkel sem akarom megosztani;» mondtam  lázas hangon «meggyőződésed: a mi ezelőtt volt és a mi ezután lesz, avval ne gondoljunk; éljen a jelen: én soha sem leszek a tiéd!» Összerázkódott, szemei nedvesek lettek, hosszan nézett reám, mintha képemet el akarta volna vinni magával rideg jövőjébe, aztán komoran szólt: -Te nem szerettél soha, mert a szerelem nem számít! Szegény virág, te nem tudsz szeretni!» Es elszállt. Nem láttam soha többé. Midőn Eveline este belépett szobájába, meglepetten tekintett reám, s orrocskájához kapott, mert nem érzett semmi illatot. «Náthás vagyok,» mondá nevetve és még jobban hozzám hajolt. De nem érzett semmit, elvesztettem  illatomat. Másnap kivettek az aranyos cserépből, ide melléd ültettek, és itt e helyen lettem az öreg liliomnénivé, a fonnyadt sárga ruhájú, a furcsa nevetésű és a még furcsábban bókoló. Szegény anyám jóslata beteljesült, boldogtalan lettem; de nem rútságom, mely testvéreim alá, hanem szellemem, mely testvéreim fölé helyezett, tett boldogtalanná. Ez volt az én jó nénim története, mondá a kis viola könnyezve; le is írhatod ha tetszik, mert a jó néni már régen lenn nyugszik a hideg hant Ez volt az én jó nénim története, mondta a kis viola könnyezve;