Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne  panaszkodj,  a  szívünk  sokszor  volt  már ezer  szépségtől  csordultig  teli ,ne  panaszkodj,  az  élet  sokszor  volt  jó, csak  nem  kell  mindig  elfelejteni. De  az a  baj,  hogy  mindent  elfelejtünk ,ha  reánk tör  egy  percnyi  gond,  ború pedig  a  lélek  odabent  a  mélyben alapjában  pozitív,  domború. .A   hálátlanság  nem  ízléshiány  csak sokkal  több  annál:  végzetes  hiba ha nem felejtünk el a jót, mit  kaptunk, nem  volna annyi  vészes galiba. .A  tragikus  és  csúnya  szakítások, percek,  melyekben  sunyin,  kétesen vagy  vérben forgó  szemmel  hadonászunk így  múlnának:  köszönöm,  Édesem. Az  öngyilkos  nem  fegyverét  keresné csalódottan,  merthogy  „sötét  verem hanem  megadón  s  szelíd  mosolygással hálát  adna,  mondván:  „Elismerem S   ki  menni  kénytelen,  nem azt  vigyázná, a  szomszédnak  mennyivel  többje  jut de  emlékezne  rá,  hogy milyen  sokszor szitált  békét  lelkére  a Tejút. Ne  panaszkodj,  a  szívünk  sokszor'  volt  már ezer  szépsé

 Ablakívek mögött nézem a küszöböt léptek és bús robot súlyától kikopott.   Régen szép tiszta volt fehérre felsúrolt töréseknél sima, akár a ház maga. Ma már csak lom, nem ék, távozott nemzedék itt maradt bélyege enyészet födte be. Lábak vájták ki  és most vásott süppedés jelzi a küszöböt bús ajtófák között. Apámnak őseit Látom bevésve itt kik távol, névtelen, pihennek oda lenn,   Jöttünk és elmegyünk titok lesz életünk ám, mégsem nyomtalan a szélnek is nyoma van. A szélnek is nyoma van, sziklás hegyoldalon amint beléje vés, csak ennyi, semmi más.   Épp így az emberek nyomát nem őrzi meg csupán egy tört küszöb és semmi, semmi több.         .

 Két kis szócska,könnyű,lenge, Mintha súlyuk nem is lenne Mindörökre- Sohasem!   Pedig hányszor borús végzet, Miattuk hány szív elvérzett. Mindörökre - Sohasem!   Oltár-eskü száll magasba Egy pár arcát a könny mossa Mindörökre - Sohasem!   Nem hagyom el soha kezed. Mindörökre tiéd leszek Mindörökre - Sohasem!   Máskor meg vad indulatban Szivedből, mint szikra, pattan Mindörökre - Sohasem!   Elhagylak én mindörökké, Nem bocsátók én meg többé Mindörökre - Sohasem   S hányszor lesz két élet üszke. Visszavonni a szív büszke. Mindörökre - Sohasem!   Könnyelműen mondod s játszva S lesz egy élet súlyos lánca Mindörökre - Sohasem!   Két kis szócska, Vég vagy Kezdet Rajtuk könny harmatja reszket Mindörökre - Sohasem!             

 Apám te bukkansz mély ködökből elém naponta,hogyha már a fény elfonnyad és az este a dombok mögött lesben áll.   Betűk halmazán ha bolyongok szemeidet érzem hirtelen, amint némán könyvre hajló vállamon percre megpihen.   Néha járásodat látom olykor s gondokba ráncolt homlokod amely mögött a kis családért annyi emésztő tűz lobog.   Árván maradt erdélyi gyermek ki koplaltál s küzdöttél sokat megharcoltál minden pontért hogy tiszta legyen a sorsod.   Így kaptad lassan homlokodra mélyen sötétlő ráncokat s szájad körül a keserűség szakadékos vonásait.   Mi volt az életed?Szinte semmi az idő sodrásában végtelen  mostani koromban voltál akkora mikor legkisebbnek jöttem én.   Apám,pihenj a föld kegyelmes, te is vitted a Golgota keresztet Siralomházunk ajtajában tőlem nem hallod Jeremiás siralmát.  

 Alkonyodig.Most vége lesz valaminek Az égen vékony fénylemez s palaszínek. Két hegyi sas némán evez s hazasiet   Nekem is elég mára már a feladat. Lelkem valami másra vár, ahol szabad lehetek egy pillanatra bár érezzem magam.   A lassan hajló fény között baktatok haza A rácsos, ritka fényközök közt egy laza sugár belém is ütközött s viszem haza.   Ki tudja, honnét érkezett e fényatom, de mégis kincs, ezt őrizem némán, vakon, átizzik lángja reszketeg tíz ujjamon   Óvom! hiszen mindjárt elragad egy óriás sötét folyó s majd nem marad meg semmi más kezemben, csak e csöppnyi vad fényvillanás   Egy csöppnyi fény, egy csöppnyi jel hogy vége lett valaminek, mit nem jelzett nyugat s kelet mi búcsúzóul küldte el e fényjelet. 

 Tisztítottuk a levegőt, hogy átlátszó legyen, ne ússzék benne annyi sok halálos förtelem, s a levegő homály maradt minden fáradság ellenére halál szagú, fojtó maradt.   Tisztítottuk a vizet is, hogy átlátszó legyen és tisztítjuk a szívet is, hogy gyémántkő legyen. s a tengervíz szennyes marad a szív is poshad, nem lesz gyémánt, poros, fekete szén marad.   És keressük az Úristent, hogy égi kegyelem mutassa meg, hogy munkánk mért, oly eredménytelen s az Isten rejtelem marad és tisztasággal körülvéve mindentudó Titok marad.

 Néztél-e már holdat függönyön keresztül midőn csillag fénye a szobádba rezdül? Nézted-e a kelmét haránt rostjain át sejtelem és keresztté ágazó idomát?       Engemet, o hányszor igéz szűrt varázsa! Ülök a szobában még nem ég a lámpa ülök illetődve s, megszállva, remegve csak nézek rá álom fényű hold-keresztre.     S közben a, gondolat időt és határt bont s lelkünk holdjának érzem a világot  ám, mi világ fényét keresztté erezze hol az a rost? hol van az a lelki kelme    Hol a csodálatos, üdvözítő függöny? Lelkünkben minden fény vakító-vadon tör maga mivoltában, mosdatlan hasít be  jaj, nincs csoda-fátyol, mi át lényegítse!   Jaj, nincs gyönge fátyol: szeretet szövetje, világtól világos mindnyájunknak lelke s vak káprázatok közt könnyet a szem  O Istenem , függönyözd el lelkeinket!