Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mennyi mindent éltem meg teveled a sors adománya már akkor eltévedt mily jó volt tudni ,hogy vagy nekem hogy rám gondolsz s keresel szüntelen.   Ki gondolta volna mennyi szerelmet zártunk egymás szívébe csendesen megfontolt szavak őszinte hatalma egy  ily varázslatos házba zárta volna?   Gondolatunk egy volt és ugyanaz ne okozzunk fájdalmat a másiknak és két meleg szív forró gondolata fagyos téli időben is  összetartotta. .   Elfelejtett álmok zúgták a harsonát szívhez hajolva ránk dobták a csodát kesztyűbe  zárt kezünket annyira védte hogy senki sem tudta volna szét vágni.   Álmok, melyeknek szárnyait kerestük  hogy elszálljunk mikor a menny szelíd es  ö r ö k kézfogásba maradtunk volna mit ma is zokogva kíséri fájó dallama.    Vállamra  tett karod ezüst fénnyel tele de zug a világon át a végzet rut szele, vajon ha akkor nem toppanok  eléd en a cifra  hölgy  kit is  választanék?   Szeplőtlen lelk...

 Minden eljön hozzám, szívembe, ha béke van benne s erő. Lehet bármily ködös a távol, bármily könnyes a temető, lehet az élet bármily lázas és bármily hideg a halál ,minden eljön hozzám, mert bennem a világ halk otthont talál.   Mit számít ekkor, hogy az álmok talán meg fognak hiúsulni s hogy könnyes szívvel fogok egyszer temetésükön térdre hullni?? Mit számít ekkor, hogy mi szép volt csaló, tűnő fény volt csupán Minden eljön hozzám, szívembe és ott feléled igazán      Mit is kutassak? Hisz az élet rövid és mégis végtelen s tudom, mily gyorsan belefárad dobogásába a szívem. Ugy is tudom: örvénylő mélye, s a fényes, messzi csillagok számomra nem maradnak mások, mint létező, örök titok.   Halkan ringjon alattuk bölcsőm, és csókolgasson meg a fény, és tudjam, hogy e nagy világon van egy kis pont, amely enyém ahol madár dalol az ágon és megpihen a szenvedő, minden eljön hozzám, szívembe ha béke van benne s erő.

 Most aztán gyönge kis tollam Nehéz-bús szóval vigyél hírt rólam, Hogy itt élek-éldegélek A vak föld és világ felett.   Erdőnek, szabad mezőnek, Álmodója voltam csillagfénynek S a bércek, csúcsok, nagy hegyek Sugárban, dalban fürödtek.   Most e komor égbolt alatt Lelsz-e te szegény reménysugarat? Minden ott maradt oda át Fa, erdő, csillag és virág.   Múlt, Jövő, Népek, Világok A lelkem mint bús tenger háborog. Uj világ, új sors, új ember Magam életén kezdem el.   Magam munkája-küzdése Lesz az időnek szellem-vetése Az út, amerre haladok Zengnek, zengnek testvérdalok.   Mindig új, mindig kezdeni. De nekünk e sorsot kell tölteni A vak időben, században Világítani magunkban.

 Egy idő óta nem fog a dolog és szünetlen csak terád gondolok Itt jársz előttem. Lépéseid zaja mind jobban nő, közelít.   Mikor már azt hiszem, itt vagy közel, valami bolondos kedv taszít el Eldob és szálló ködvonalat lobbant fel nyomodban percek alatt.   Ha nem tudnám, bolondos képzelet Hidd el, aggódnék s törődnék veled Csak játszom magam kedve szerint dugva teszem, mint gyermek a csínyt.   Feléd se nyitom nyugtalan szemem, ülhessek nyugodtan vak hitemen. Mindegy, hol járkálsz, messze, közel a távolság köt, és nem szakít el.  

Hajam sátrában holló vert fészket elveszel benne ha szemembe nézel ígérek, adok is, osztom, kegyeimet de a kifosztott mégis csak én leszek.   Mindennap újra gyógyulsz én tőlem soha sem fogsz elmozdulni mellőlem. Betegség is vagyok és kész orvosság oktalanul okos, szépséges jóság.   Tudom elvesztődnek a férfiak bennem gyilkol kételyed mindig az ölemben szeretők közül én leszek szeretve verjetek és öleljetek mindig engem.  

 Ma újból udvara van a holdnak, koronás dísszel, ékesen, hideg lesz holnap, komor baljóslat érzik máris lágy fényében.   Szemednek langyos hold udvarában e baljós érzés köt ma meg, elmúlsz te is, és fényed nyomában hideg lesz majd, nagyon hideg.

         Mindent, kit ismertél eddig, irigylem kit értettél, vagy ki csak szólhatott hozzád, fontos, vagy közönyös ügyben s hogy nézhetett, azt a pillanatot.   Otthonod is, mely sosem mesél el felőled semmit és konok, csukott szájjal hallgat most együtt a széllel, mely hajad közt turkált, simogatott.   Utcát s teret hol töltötted s töltőd sok szabad órákban sétáidat,  a friss szamócát, kerti gyümölcsöt mely ízt kínálva csalta fogad.   Nem volna száj s nem volna elég szem hogy újra meséljen s mutasson itt téged, a régit és én megelégszem ha nézlek, nézhetlek. Nem hasonít   s ne hasonítson semmi tegnaphoz, új vagy, kit az idő most kiszemelt , azért, hogy mindazt, amit veled hoz, bennem erjessze, mint aki szüretel.                                                

 A tavalyi nyár elrohadt gyümölcsét piszkos hólé söpri alá a völgybe s míg az ifjú nap fent gúnyol nyelvet öltve az alvadt jégre fénysugár ömöl szét.   Virágillat s rohadt gyökerek bűze terjeng ma itt, hol a jég burka olvad, s tégedet, ki az ébredést csúfoltad most rajtakaplak réten lepkét űzve.   Fenyvesekről a fény varázsos ujja ködfoszlányt tép s helyébe glóriát szór megáll alatta a nyájat őrző pásztor és kürtjéből a télrozsdát kifújja.   Az avar fedett gyomocska titkon felles, pajzán szelek ölelgetik a sziklát melyen pásztorgyermek szökdel át mezítláb, testének már a fagy nem veszedelmes.   A fás lejtőkről szárnyalt röpke neszre kevély hótömb zúdul alá a martra, s a téli szél, mely a törzseket csavarta, átkél az erdőn barkát permetezve.

 Barátnőm tekints magadba és lásd meg, bizony üdék vagyunk. Bizony szépek vagyunk. Ma még miénk. a világ. Tavasszal, ha zöld sejtelem  nyílik a fákon s a rózsa zöld ajkai már mutogatják piros fogaikat, bizony neked int a levél s neked hint aranyport szemedbe az egész tarka élet, hogy mindent csak csillogónak, csak ragyogónak láss.   Bizony tiéd az élet, amikor kopott kabátban titokban sétálsz az utcán. Amikor feszítő erők dolgoznak kebledben  és várod, hogy kirepülj a börtönből, a kopott iskolából és megnyíljanak előtted az Élet, a Küzdelem szédítő távlatai; mikor roppant terveid vannak.    Barátnőm, még fiatal vagy. Tiéd az élet. Vidám vagy, mint a mindennapi kenyér, melyet sárszagú parasztok hintenek szét.   Barátnőm , tekints magadba és lásd meg: Bizony fiatalok vagyunk. Bizony szépek vagyunk. Bizony friss zsengék vagyunk.  

 Huszonkét év  az életem, nem  titok és nem  rejtelem Néhány  apró-cseprő dallam mit zeng nyári hajnal halkan egy  pár  elvonuló  bánat mely  elhalkítja  a  számat és  csodálkozó  kézfogás mikor  jön  újabb  állomás.  ...Huszonkét  év  az  életem ,mely  most  elém  áll  hirtelen ,kérdőre  vonva  szembe  néz:  mondd,  hát  csak  ennyi  az  egész?

 Mi a mosoly, mely kedves ajkán néha  meg jelen Csoda.  Áldott légy érte  Istenem! Mi a könny, mely azon  a  két  kis  égen felragyog? Csoda.  Ó  jaj, az oka  én, csak én vagyok! És mi a szív, a  halk csengettyű-hang?  Ó zúghat már ezernyi nagy  harang s elém  rikíthat millió csoda. nagyobb csodát nem  látok már soha.