Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Enyém  ha  volna  cifra  szőttes ,Arany-  s  ezüsthim-szöttese  az  égnek ,Nem  nézve,  kék,  vagy  ködszin  szöttes-e ,Mint  est  borong,  éj  ül,  hájnalok  égnek ,A   szőttest  lábadhoz  teríteném: De  koldus  én!  nincs  egyebem,  csak  álmom ;Lábadhoz  ihot  azt  terítem  én ,Alomra  lépsz,  járj  nesztelen  az  álmo

 Ha tavasz volt, kerestem neked mezei bürköt Fogadtad. Öröm volt. Bántott sors, miegymás élet. Elmondtam. Megszűnt. Messzire mentem. Közel jutottál.   Ma együtt vagyunk, itt mindent eltakar a tél Ha fáj, neked is fáj, minek beszéljem, Most várni kell. A z idő megfordul Es együtt szedünk virágot tavaszkor

Illat, álom és csend éjében, Mit körülglóriáz ezüst és ében, Minden szavad: egy-egy drága átok Melyből millió rózsát nyílni látok Ma enyém vagy.   Legyőzöm bennem a vadat s az Istent A vadat, mely kebledre tigrisfogat fent S az Istent, mely szerelmek oltárán égve Imaszárnyon ragad az égbe, Kiölve belőlem az őst s a késő utódot Rab szolga-szomjjal majszolom a csókod.. Ma enyém vagy.  

 Csak  egy  perc. s már  tovatűnt  az  élet Csak  egy  perc   és már  kopog  a  halál Csak egy perc   és már minden romba hullott És  házainkról  a  tűz  pernyéje  száll. Csak  egy  perc alighogy  üt  az  óra Es  alig  látjuk,  hogy  tűnik  az  idő Csak  egy  perc  és  összeomlott  minden S   nincs  élet,  szépség,  teremtőerő, S   nincs  értelme  a  megbomlott  világnak. Csak egy perc s mit évek  kínja  termett Es  megszépített  ezer  fájdalom Csak  egy  perc  a  szerelem  és  jóság S  a  hit  zsoltára  tiszta  ajkadon/ Meghal,  mint  a  villámtól  az  élet S   itt  a  vég,  a  bú,  a  siralom O  csak  egy  perc  és meghal minden  ének S   virágos  kertünk  árva  sírhalom. Halál,  halál, de  újra  pereg  az  óra Csak  perc  csupán   és zöldül  a  mező. Selymét  kínálja  völgy  ölén  a pázsit S   a  gqöngeségböl  sarjad  új  erő. Csak  perc  csupán   és újra  szép  az  élet Es  vidám  nótát  hoz  az  őszi  szél Csak  perc  csupán és  vérünk  tüze  éget Kacajunk  csendül,  testünk  az 

 Igy szólt a nő: Nem tartalak, Nem esküdtél nekem A hűség úgy sem él soká A férfilelkeken.   Menj útjaidra kedvesem Nézz vígan szerteszét Pihenj sok távol ágy ölén Szorítsd sok nő kezét.   Nehéz malaga bort igyál Hol más ital fanyar, Es hogyha csókom édesebb Jöjj vissza csak hamar!

 A leheletét még arcomon érzem O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap Letűnt örökre s elveszett egészen ?   Ez oly titok, mit senki meg nem ért És túl-keserves kis panaszkodásnak  Hogy minden jött és semmiségbe tért.   S hogy Énemet, mely hirtelen suhant Egy kis gyerekből át e testbe, miért Csodálom, mint egy árva társtalant?   Meg aztán hogy már sok száz éve élek S holt őseim, kiket lezárt a hant S a szemfedő, mint én- hajam, enyémek   Mint én-hajam oly titkosan enyémek Az órák ! mig szemünk leréved ottan. Kék tengerekre és a nagy halált   Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan, Mint nagy szemű és halványabbra vált Kis lányok, kik didergőn megremegnek.   S kiket egy alkony épp szívén talált.   És érzik, hogy az élet most ered meg S testükből átfolyt fájdalmatlanul Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek,   Úgy, mint egy szent szűz, hogyha vére hull.   Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból, S szemét az álom épp úgy nyitja fel, Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol   A lomb közül halványan

 Vannak persze, kik lent vesznek el Lomha gályák zord evezői mellett Mások fent a kormány keréknél élnek Látják csillagok és madarak útját   Vannak, kik bénultan itt feküsznek Az összekuszált lét mély gyökerénél, Mások büszke trónusa fent áll Istennőknél, a királynőknél, S ott úgy ülnek, akárcsak otthon, Könnyű fejjel és könnyű kézzel.     Mégis áthull onnan egy-egy árnyék A többi ember életébe S össze vannak kötve örökre Mint a földdel és levegővel     Mélyen elfelejtett népek fáradalmát A pilláimról nem tudom lerázni, Sem megrémült lelkemet eltakarni Hogyha néma csillagok zuhannak.     Sorsom mellett ezrek sorsa szövődik Mind egymásba tekeri őket a Végzet S több a részem, mint e csendes élet Karcsú lángja, vagy vékonyka lantja.

 Az  arcodat  befelhőzték  az  álmok .Csak  néztelek  remegve,  vágyva,  halkan .Hogy’  fölnyilait  ez !  Az, hogy én  magam  már Odadtam  egyszer,  sok  sok  éje,  hajdan A  holdnak  és  a  kedves,  régi  völgynek ,Ahol  csupasz  lankákon  összevissza Sovány  fatörzsek  voltak  és  közöttük Kis  párafelhök  lustán  sompolyogva. S  a  csenden  át  elvágtatott  a  tiszta ,Örökre  friss  és  mindig  érthetetlen Ezüst-fehér  folyó   hogy’  fölnyilait  ez Hogy’  fölnyilalt  ez !  Mert  e  sok  dologba És  szépségükbe  meddő mind,  csak  álom Egész  valóm  úgy  átalköltözött, Mint  abba,  hogy  most  lágy  hajad  csodálom S  e  csillogást  a  pilláid  között 

 A lány kancsót hozott kezében, Gyűszűnyi szája volt neki, Úgy lépkedett libegve, szépen És mégse folyt egy csöpp se ki.   Vasizmú volt a férfi marka  Lovát jól ülte meg, henyén A ló vékonyához ért a sarka S remegve állt a büszke mén.   Mégis midőn pár perc után Ott volt a kancsó s ő sután Lenyúlt a lány kezéhez ért.   Leány, legény megreszketett A két kéz egymást el sem érte S a bor kicsurrant a fövénybe.   

 A szél a tar fasorok Közé belehel Be sok furcsa dolog Suhan vele el   Ahol tovatáncolt  Könny gyöngyözött Vadul viháncolt Kusza haj között.   Lerázta egy este Az akácpihéket S hűtötte, legyezte Ki lázban égett.   Mosolyba révedt Víg ajkakon, A bús, puha rétet Járta vakon.   A flóta dalába Halk sóhajt lihegett Megcsapta a kába Esti eget.   A szél a tar fasorok Közé belehel Be sok furcsa dolog Suhan vele el.   A fák sovány Puszta során Hajt szaporán Pár lenge árnyat.   Sok ősi titkot Friss illatot, Mit nappal itt-ott Felszívhatott.