Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Állok tornácodon Derült az éj.  Fölémhajlik a virágos fa ága. Állok a virágos lomb árnyékába Kertben a fákat lengeti a szél   .Ablakodon át nézek a szobádba .Arcodra rászitál a lámpafény. Hajadnál babrálsz fáradtan, szegény ,Zizzenve hull hajad aranyhulláma   Csodás vállad két halmára leontod  S kibontva mellénykéd — kebledre csordul .Lassan felállasz s lámpádat eloltod   Túl ágakon fenn csillag fénye rezdül, De a szemem már vak homályba fordul ;A hold se lát az üvegen keresztü

 Felém lebegnek röpke árnyak Mezőiről egy szebb világnak Hol illatoznak szegfűk , rózsák Méhek a hímport zsongva hordják.   Bársonyos zöld gyep vetett ágya És pásztor síp a lelkem vágya A szellő szárnyán hársfa illat S az akácfa álomba ringat.   Kakukkmadár szól a pagonyban Lesem a hangját félve, szótlan, Meddig élek, az évek számát S szövöm az élet boldog álmát.   Akiért szívem folyton dobban Nem szeret e mást izzóbban?  Ki képét hordja a szívében S álmod-e rólam alva, ébren?   Ereszti-e nevem a szélnek, Ha ujjai bokrétát fuznek. Ki az a boldog, kire gondol, Keble ha szerelemben tombol.   Emlékeim múlt messzeségben, Mint a felhők a kéklő égen Egymást követve tova szállnak Akárcsak régi röpke árnyak.

 Júlia!  te most  a  m agányos  esték lila gyotrelmeben  lesed  a  kapunkat, mikor   lép  be  rajta  ismerős  dobbanással a  férfi  lába,  aki  megtaposott . G yermekünk  arcát  fogod  kezeidbe s  úgy  szédülsz  bele  két  csillagszemébe, mintt  tántorgó  éji  jel, am  egy  messzi-holtvilág   testéből, szikrázva  kiszakadt  és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan: Uram ,  ne  haragudj  az  emberre,  aki  az  én uram ,    mert  ő  a  viharral  jár ,a  tűzzel  játszik  s  nekem   lobogó  szavakat  mond,  ha  fölgyullad és  a  nekem   szánt  csókod  az  ő  arcára sutod  Estenden  letérdelsz  az  irgalom -fából  faragott Istenfi  előtt  és  úgy  rebegsz  halkan:  

 Miért tetted ezt Uram velem hogy ily kényes holmit, hófehér lelkem adtad útravalóul nekem.   Kényes jószág, utamban van csak,az emberek ütik, tépik és hogy fáj-e, sohse kérdik.   Én a végső elszámolásnál Makulátlan szeretném tenni eléd De nagy-nagy a küzdés-ár ezért.   Vagy hagyjam talán nem bánón hogy a Te szent ajándékod az élet szürke gőzétől foltot kapjon.   Engedd Uram kis szolgálódnak És ne sújts súlyos haraggal, hogy e drága terhet, szegre akassz

 De furcsa így unalmas délután Tudni jól, hogy mit sem hoz az élet S mégis csak vágyni az élet után Elhívott, meddő akarat vagyok.   Életbe dobtak bősz végzet-karok Elhullott álom, titkos, kósza cél, Ember, ki él, de nem tudja miért Én minden örömöt csak félig éltem.   S míg fél szemem a perc titkába mélyed A másik fél már kereste a Véget A minden dolgok végét megviselten. S csak a fél karom ölel örömmel.   A másik fél kétkedve megremeg S öröm-temetős, sírós félsz-el nézem hogy feketén a holnap hogy közeleg tudva hogy ezek az élettörvények.

  Szemeim  körül  finom  fátyol és  sejtelmesen  hio  a  távol. Álomszerűn  baktatok,  lépek, úgy  fáj  az  éo,  a  nap,  az  élet. Nem hív  a férfiak  szerelme, hideg  rózsa  nyíl  őszi  kertbe És  minden  eltemetve,  fujna, nem  kezdek  semmit  többé  újra. Néha  valaki:  megcsömörül, keoés  éri őt  az  örömbül.- Csak  bánat,  fájdalom  hull  rája és  verrel  pötíyözött kabatja. .Szemeim  körül  finom  fátyol és  sejtelmesen  hio a  távol .Álomszerűn  baktatok  lépek ,és  egyszer majd  uj  partra  érek .Hol  hiis,  kristályos  forrás  csobban és  megfürdök  majd  a  habokban. iKis  barikák  bégéinek  lágyan, mint  irva  van  a  bibliában. És  újra  látok  sok  bácsit,  nénit ,kik  alakom  szelíden  nézik. Végignézek  a  boldog  tájon  életruhámat eldobomm. Egyet  szelídet  visszaintek és visznek a szelek, elvisznek.      

 Vas izmú  ember  volt  minden  ős-apám, Földet  müveitek,  ez  volt  a  sorsuk Hitük  az  Isten,  szerelmük  a  föld .Ezért  hullt  annyit  vérük  s  a  könnyük ,Vérük  s  a  könnyük Az  ősök  hamva  régen  porladoz  már ,Az  anyafölddel  egy  lett  a  sorsuk. De  a  lelkűk  itt  él  miközöttünk, S  az  életükből  nőtt  fa  áll  ma  is E  fának  vagyok  én  is  új  hajtása, Szivemben  az  ő  vérük  dobog: Enyém / a  sorsuk  s  kemény  kenyerük A  megmaradt  földjük,  Hitük,  Istenük.

 Alattam zeng a szép valók világa Sikoltó kéj s kin szörnyű kín hörög, Csak én ülök fönn némán, szem lezárva A zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja És rejtenek mély, színtelen ködök Az én világom szent, magány világa A téren túlról, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája A trónom gőggel, mozdulatlan állja, Örök homályban, tér s idő fölött.   De, jöhet messzi évek sok csodája Én ott ülök csak feljebb, szem lezárva A zajló élet s emberek fölött.    

 De jó felhősnek látni mindent Mindent csupa árnyék ölelten, Szürkének a szivárványt is s halódónak hinni a lelkem.   De jó az álmot nem rajongani Búval törődni. Várni a rosszra. S némán nézni: örömöm kertjét hogy elmossa a bánat sodra.   De jó hullatni néha könnyet. S mit az élet miattunk vámolt Lemondani Örömországról, S csak vendégségbe hívni mámort.   S ekkor jöhetne száz csalódás! S ha tán eltűnne felhő, árnyék, Megjelenne mosoly, álom, S mint a Boldogság szobra állnék.    

Kedves olvasók, ma debütálok itt e szürke sorok között, s szavam e fontos pillanatra könnyű rímekbe öltözött.   Kérlek, fogadjatok szeretettel ígérem jó lány leszek és soha se fogok elkövetni szép és sikerült verseket.   ígérem, csak arról beszélek gondolom, mit mindenki akar a varrónőkről ,akik varrnak és ha kívánod, eltakarnak.   ígérem s ha másról beszélek s tollamból jobb vers kiszalad félrevonulok egy sarokba S szégyellni fogom magamat.    

 Esti percek szent monotóniája, elringat minden délelőtti lármát és olyan kedvesek, puhák a párnák.   Halk öleléssel fogadják a testem elzavarnak bánatot, könnyet, gondot hogy szép simára feszül ki a homlok.   Most nincs se vágy, se gondolat, se ének a szavak holtak, gesztusok pihennek s úgy örülök a bágyadt, esti csendnek.   Idő, emlék, múlt kiszállott szívemből mint ágak közül szürke verebek,  ajkam mozgás és hang nélkül rebeg.   Kéz ne érintsen, könny ne rezzentsen meg és arcomat ne torzítsa el árnyék, most, úgyis tudom, csak hiába várnék.