Utazás a vonaton

A fiatal ember felugrott a vonat kocsiba és helyet foglalt fülkéjében. Unottan, minden érdeklődés nélkül kezébe veszi az  az újságot, de félig sem lapozza át, s már le is tette.. Kint kormos, szürke, még alvó házak, álmos utasokkal telt vonat sorok maradtak el.
 A szemben lévő hálóban két elegáns disznóbőr koffer feküdt. Jó ideje haladnak  már, amikor zajtalanul megnyílt az ajtó s belépett rajta a szürke kosztümös leány. Hidegen  biccentett, leült a fiatalemberrel szemben és hatalmas, német képes újságba temetkezett.
A fiatalember megpróbált olvasni az újságból, de valami izgatottság fogta el.
A lány   hirtelen, váratlanul, anélkül, hogy feltekintett volna, megkérdezte, a fiatalembert  nem zavarja -e, ha az ablakot kinyitja. Szó nélkül feláll, letette  az  újságot s leengedte a széles ablakot.

  -Ön magyar? kérdezte.
- Igen, - lepődött meg a férfi.
- Honnan gondolja?
- Ha ezt én bárhol a világon egy olvasó férfitól megkérdezem, az legfeljebb igennel, vagy nemmel válaszol, de olvas tovább. Ahogyan ezt ön tette, úgy csak Magyarországon csinálják az emberek.

 Kisasszony, járt a hazámban?
 -Asszony vagyok, — válaszolt.
- A húgom Berlinben  van férjnél.- A sógorom repülő százados — súlyosan megsérült
-
hozzájuk megyek látogatóba.
-A férfi meglepődve hallgatja a lányt ,majd megkérdi

- A Friedrichstrasse  laknak ?- folytatta nevetve a férfi -miközben mosolygott mint aki előtt nincs titok.
A férfi beszámolt az ismeretség titkáról-barátok voltak nagyon régóta!   Hallotta az esetet.
Most  a lány csodálkozott el és hamar  barátokká tett őket is.. Elmondta még, hogy  utána  férjéhez utazik Nürnbergbe, aki szintén katona tiszt. Hat hét előtt volt az esküvőjük. Az Északi tenger egyik apró szigetén jártak nászúton, amikor férjét váratlanul szolgálati helyére rendelték, ö még egy hétig Berlinben maradt szüleinél s most utazik haza. A kisebbik leány két év előtt férjhez ment  messze idegenbe. Két év óta ő volt a szülők minden öröme.
 Értheti most  már a két öregember mélységes fájdalmát.
- Most nagyon egyedül maradnak,- szomorodott el.
A sarokban ülő öreget mindez nem érdekelte, ö olvasott, ült mozdulatlanul, mint egy kínai isten szobor. Zsíros arcán, amelyen egyetlen izom nem rándult, a rongyos könyv idegen, titokzatos messze világa tartalmazhatott  Arra sem emlékeztek, hogy lapozott volna egyet is megviselt könyvében. Ha a meglepetések barátokká tették, a közös veszély cinkosokká avatta őket.
-Hová utazik? - Kérdezte  a szürke ruhás nő.
 - Münchenbe -jött a válasz.
 - Nem festő, nem politikus, üzletembernek sem látszik, mit keres ottan?
 - Dr Konrádhoz megyek a híres professzorhoz.
-Remélem nem mint páciens, - szólt nevetve  a lány,amire mindketten kacagni kezdtek.
-. Szóval orvos.
. Az öregről azt beszélik, évente egyetlen embert fogad csak munkatársnak. . Különös, furcsa valakinek tartják.
 -Sohasem láttam, de igen sokat várok tőle.
- Sohasem látta? - kérdezte kissé csodálkozva
- S milyennek képzeli el? Nyolc éve vallom mesteremnek, olvasom áhítattal minden sorát.
- Az orvos élete nem könnyű s a pszichiáteré egyenesen nehéz - reccsent  hangja ,valóságba egy ellenmondást nem tűrő hang.  A hangra a fiatal asszony néma tekintettel felelt. Egyetlen szót nem szólt, de nézésében csodálkozás, sértődés, visszautasítás és metsző gúny volt. Újból kinyittatta  az ablakot, amelyet jó régen egy alagút közeledése miatt bezárta volt a  férfi  , s kihajolt rajta. Kint már ragyogóan sütött a nap s felitatta a fűszálakról az éjszaka könnyeit, szelíd hajlású dombok között  üde-zöld búzatáblák hajladoztak táncosan a szélben, s a fehér falú, hatalmas tetejű, német paraszt házak úgy ültek a zöld alapon, mintha  gyermekek játékos kedvvel apjuk kalapját rakták volna a fejükre. Pár pillanat múlva mellette állt a szürke ruhás asszony. Csillogó hátú, zajos fecske párok próbálták hangos csicsergéssel űzőbe venni a vonatot. Finoman bodrozott egy folyócska vize s partján öreg, elhagyott, foghíjas kerekű vízimalom mohosodott. A víz kékes tükrében gondolat-könnyedségű, fehér felhő bárányokat fürdetett az ég. Ahogy álltak  ketten az  ablakban  s bár  senki sem zavart őket   egyetlen szót nem váltottak.
A nő  szemeit lecsukta. Szőke haját szétcibálta a játékos májusi szél, és úgy lobogtatta, mint a falusi lányok vasárnap délutáni kergetődzés közben a könnyű, hímzett fehér keszkenőt. Ha haja néha a férfi arcára  ért, a reggel hűvös tisztaságú levegőjéhez valami könnyed nemes, finoman kesernyés francia parfüm fájóan idegen illata keveredett.
 - Zárják be kérem az ablakot - hördült fel most egy öregasszony.-Huzat van !
 - Az ember influenzát kap ebben a rettenetes huzatban. Hangja kellemetlenül recsegett. Megsemmisülten ültek le.
 Az öreg indulata is elszállt - amint az ablakot becsukták -  s lárva arccal tovább olvasott. A másik sarokban sértődötten forgatta szemeit az idősebb   nő s ők  bölcsen hallgattak.. Csak a vonat zakatolt végtelennek tetsző ideig egyhangúan tovább.  Végül az öreg is elunta az olvasást. Becsukta a megviselt könyvet, levette pápaszemét s piszkos szarvasbőr darabkával törölgetni kezdte, s szakadozott tokjával együtt, feneketlen mélységű szivarzsebébe rejtette. Egyet-kettőt nyújtózkodott, hatalmasat ásított, s vizenyős szemeit az ablak felé fordította, amelyen át a messze távolból egy nagyváros kibontakozó körvonalai látszottak. Egy darabig némán nézte a képet, majd kihúzta hímzett barna mellénye zsebéből palacsinta nagyságú acél óráját, ránézett, bozontos, rendetlen szemöldökeit fellökte homloka tetejére s kijelentette, hogy Nürnberg felé közelednek.
Hirtelen a fiatalember felállt leemelte szép útitársnője  két elegáns bőröndjét. Erika Boohr olvasta a hosszúkás névjegyet. A fiatal asszony idegesen körülnézett. Asszonyok szoktak búcsúzni így , amelyben lényegében véve nem történt semmi, de amelynek elmúlása - ők maguk sem tudják miért - nagyon nagyon fáj, s amelyet elfelejteni éppen ezért nem tudnak soha.
- ősszel újra elmegyek a maguk szép országába,- szólt a férfihoz.

 - Ügy szeptember elején. Budapest  akkor a legszebb. Maga is otthon lesz s nagyon örülnék, ha találkoznánk. Mire kezet fogtak , vonatunk be is futott Has Sachs városának kupolás pályaudvarára, ahol  a  kapitány várta ifjú, szép hitvesét. A kapitány nagy, szőke, villogó fogú német legény volt. Kékesszürke egyenruhájának világos hajtókáján sok érem  ragyogott .
Fehér kesztyűs kezében hatalmas, sárga rózsa csokrot szorongatott, amelynek beszédét csak ők ketten értették. Pufók arcú, hirtelen szőke német hordár ragadta meg a két disznóbőr bőröndöt s megindultak a kijárat felé. Még látta a tömegben őket a férfi, de elfogta valami fura nyugtalanság.
 Valami a szívembe nyilallott s kutató tekintete karcsú alakja után vetette magát. A kijáratnál szeges bakancsú, bőrnadrágos  férfiak, hangos tiroli nők, katonák, munkások, hordárok és iskolás gyermekek tolongtak. A szürke ruhás asszonyt már nem látta..
  A vonat belátta, nincs mire várni . Elindult.
A idős asszony hirtelen felállt és mint aki megsajnálta a férfit ,megkínálta egy csokoládés dobozból valami  nyálkás pralinékkel.  Kissé haragudott ugyan, az  előbbi játékuk miatt de valami bántóan fölényes, anyáskodó gyöngédséggel és  diadal érzettel tartotta feléje a gigantikus méretű cukorkás dobozt. majdnem jó képet vágott  a dologhoz. Bár ne tette volna. A nő újból kínálni kezdte.
- Parancsoljon még egyet.
- Köszönöm, már vettem.
- No vegyen még! ezek itten nagyon finomak, - mutogatta őket gyöngéd szeretettel -mogyorósak, emezek meg likőrrel vannak töltve.
 - Köszönöm, igazán nem kérek többet-válaszolt a fiatalember
- Na csak egyet még.
- Vegyen már abból a csokoládéból, - reccsent rá könyve mögül az öreg, akit láthatólag zavart hanggal   beszélt..
- Tápláló, elűzi a fáradtságot. A likőr alkohol tartalmaz ami az  agy sejtekre hat és gyógyítja a lelki fájdalmat.
 -Mit tudja maga, öregem, hogy mi a lelki fájdalom, s hogyan hat az alkohol az agy sejtekre, -pattant fel  önérzettel a férfi elég kemény hangon,amit már meg is bánt.
- Fiatalember létére, ilyen mogorva, mérges és modortalan, - sziszegte rosszalólag a zsarnoki nő. -Dehogy vagyok fiatalember, -  válaszolt a férfi    - öreg orvos vagyok,  mulatott a rendületlenül .
 - Api, hallod, - rángatta fekete kabátjának kifényesedett könyökű ujjait, - útitársunk is orvos. Legfőbb ideje volt, hogy megmondjam a nevemet. Az öreg eltolta a könyvet maga elől, de nem tette le.
 Az öreg eltolta a könyvet maga elől, de nem tette le. Ránézett és kezét nyújtotta.
-Dr.Konrád professzor vagyok Münchenből. Megtántorodott a fiatalember.

 Könyökével kiütötte a zsarnoki nő kezéből a malomkerék nagyságú cukorkás dobozt, amelyből ha százhúszat el is pusztítottak, még mindig háromszáznyolcvan legkülönbözőbb alakú és nagyságú bonbon hullott a fülkében szerteszét a földre, az ülésre, az öreg és a gyermekek ölébe s a zsarnoki nő régimódi ruhájának fodrai és ráncai közé.

 A napsugár kacagva ömlött be az ablakon. Fényében csillogott a rengeteg arany, ezüst és színes papírba csomagolt cukorka. Az egyikre ordító,betűkkel ezt írta-Raffaello.