A tolvaj esete
Marosbogaton , a nagytortenelmu kicsi faluban ott ahol anyai nagyanyam lakott. Hogy . Volt a természettudományok professzorának, ,
egy szépséges, bimbózó leánya, Ilonka. Konfirmálozo korában, a
nagy kongó templomhajó zöldággal való díszítése közben, hogy hogy
nem, összeakadt szeme sugara egy hatodikos diákéval, aki Bako névre hallgatott s leghíresebb diákgavallérnak tartották az egész
kollégiumban. Meglátták s meg-megcsodálták egymást négyszer-ötször a templomban, vasárnaponként, aztán elkövetkezett az év vége s Bako úr búcsútlanul hazautazott falujába.
Szeptember elején azonban, évnyitáskor, minthacsak megbeszélték volna, ismét ott áhítoztak egymásért az első templomozáson. Még a Miatyánk közben is nézték egymást, sőt, csak akkor
igazan ,mert akkor mindenki lehajtott fejjel imadkozott.
Egy alkonyatkor, amikor Ilonka éppen összecsukta a heverőszéket s búcsúzkodott az érő szilvától, körtétől s mindenféle édes őszi illatoktól, hátul, a kert tetején, ahol az őrhegy szőlőkarós részével érintkezett, megkongatták a deszkakerítést. Szíve megdobbant. Valaki bizonyosan ijesztgetni akarja. Még szerencse, hogy a szomszéd kertben, kicsit lejebb, pityókát szed a szolgáló, ha kell, kiálthat .. . Éppen ezért nagy bátran lépett ki a lugasból s még csak hátra sem tekintett. De íme, megint ugyanolyan koppantások érik a vén kerítést.
Erre már megfordul s villámot szeretne szórni összevont fekete tekintetével.
A kerítés sötét vonalából kalapos fej körvonala kerekedik ki. S mindjárt egy integető tenyér is emelkedik s ezt suttogják: Ilonka Ilonka!
Szegény Ilonka szinte elfutott nagy ijedtségében. Mert, noha sötét volt s eddig csak a templomban vélte hallani hangját, \Bakot megismerte. Hányszor üldögélt így egyedül a kertben vagy feljebb, a diófák alatt, könyvvel, vagy kézimunkával az ölében s hallgatta, hallgatta a Marosrolfel-felharsanó diákkiáltásokat,
Most, hogy Bako itt volt s csak húsz-harminc lépés választotta el őket egymástól, némán, magában szászor is elsuttogott szerelmes igéi szívébe szorultak, sőt, mondom, egyenesen szeretett volna karjaiba szaladni.. -
- Ilonka, jöjjön egy kicsit közelebb!
- Kezitcsókolom, Ilonka! De ő bizony nem mozdult, nem volt hozzá bátorsága. Bako azonban nem volt valami anyámasszony katonája, sőt nem egy tanárja egyenesen elvetemült fickónak, vásott kovakőnek bélyegezte volt. Ha nem jössz, megyek én — gondolta s fogta magát, felhúzódzkodott a kerítésre, s ott nagybőszen lovaglóülésbe helyezte magát, jelezve, hogy csak egy lábvetés s máris a belső oldalon szökik le. Ha rajtakapják, mindegy hol: az őrhegy szőlőjében-e, vagy a professzor kertjében, mindkettő egyformán bőribejáró dolog. De Ilonkának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája De Ilonkának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája alját s eszeveszetten szaladt elébe. A kerítéstől öt-hat lépésre, pihegve megállott.
- Pali, Palika, könyörgött a fiúnak, az istenszerelmiért, mennyen le onnét, mindjárt jő értem édesapám!
— Én le is, de csak egy feltétellel! Ilonka könyörgőn, de a tüzön-vizen keresztül való teljesítés bizonyosságával, olvadékony tekintettel esedezett fel:
— Éspedig? — Ha ma éjszaka, pontban tizenegy órakor kijő ide né, a kalibába! S biccentéssel a filegóriának tisztelt kicsi szerszámos kamarára intett. Ilonka csak elszörnyedt, -egy sötét, majdnem gyűlölködő pillantást vetett Bakosra, aztán fejét leszegte s majdnem sírva szaladt vissza, le a kicsi domboldalon s nemsokára eltűnt a magas ribizli és egresbokrok sorában.
Ilonkának aznap este nem fogott az álma. Már tíz óra volt, mindenki lefeküdt, csak ő virrasztott; sírás környékezte s helyét nem lelve, vakoskodott egyedül a nagy házban. Aztán amikor az óra tizenegyet ütött; erőt vett rajta a zokogás. Tehetetlenségében, gyávaságában, sírt-sírt keservesen, alig győzte átkokkal ezt a buratermett emberi életet.
hatha ha meg tudt volna ,hogy bakos komolyan gondolta es ugy ahogy mondta ott volt 11 kor a filegoria elott.Kivett a zsebebol egy kis noteszt es egy papirlapra irta:
"A torony tizenegyet üt, \
a holdvilág szépen süt.
Fényénél lesem a párom,
Ügy látom, hiába várom."
Éppen indulni akart, amikor a föld nagyot dobbant mögötte s feje felett megrezzent egy hatalmas gyümölcsfa ága: megcsillant a fűben egy frissen lehullott császárkörte pofája. Felvette: rothadt volt. Fogta magát, s alaposan megrázta a fát. Csakúgy puffogott a sok drága, hasadásig ért körte, Szatmari profeszor szemefényei.
— Tyű, ez egy kicsit sok a jóból — nem ennyit gondolt, de azért istenesen jóllakott, megszedte kalapját s mint aki dolgát ismét jól végezte, indult vissza a Kollégiumba.
Ilonka másnap reggel, alig bújt ki az ágyból, szaladt fel a kertbe. Mintha megálmodta volna, hol keresse, egy-kettőre megtalálta azt a levelet. Ilyesmihez igazi szerelmes szívnek nem kell összebeszélés. Legjobb, ha az ember az ösztöneire bízza magát. Szíve ütötte ki az oldalát, amikor elolvasta; s abban a pillanatban szentül hitte, hogy ma éjjel Kóródy már nem jár hiába... Berekméri, délben, iskolából jövet, szokása szerint felsétált a kertjébe. Étvágy-csináló sétának szánta, de nem az lett belőle. Hízó szívvel gyönyörködött pompás faiban melyeknek előállítási módját még ifjúkorában Németországban tanulta s ő is honosította meg a faluban Most főleg azért jött, hogy megvizsgálja kertje kedvencét és büszkeségét, a válogatott lóganéval trágyázott, gyengéd kézzel nyesegetett császárkörte fát. Hát, uramteremtőm, mit lát! A drágalátos gyümölcsfát valaki alaposan csúffátette. Mintha fergeteg vonult volna el a falu felett s megszaggatta volna a kerteket, olyan a fa s az alja. A nagy rázástól ugyanis ezek az érett, leszedésre váró kövér körték egymást verdesték le, amikor hulltak, sőt, itt-ott még vékonyabb ágakat is le-letörtek zuhantukban. Szatmari ur síró dühre gerjedt. Borzas, rendetlen tudós fejét az égre emelte s néhány cifra, a divatos istentagadó természettudományos világnézetet alaposan cáfoló káromkodást eresztett meg:
— — Ügy elvettéd őket, mintha te adtad volna! Hát már csak erre való vagy, te szakállas!
Az ebédnél folyton csak a tolvajt átkozta s a különben még ifjúkorában penzióba tett Gondviselés közbelépését a gazember méltó megbüntetésére ismét többízben megfolyamodta:
— Hogy az a Jóságos Atyaisten akassza meg a torkán! (Már mint a császárkörte zamatos falatjait!) De a tolvajra fohászkodott számtalan halálnem közül ez volt még a legkellemesebb.
Szegény Ilonka, azt se tudta, hogy titkos imádkozással, néma jajveszékeléssel miként kérjen a Mindenhatótól szegény Bakos előrelátható szörnyű kínszenvedéseire némi enyhítést. Hát még amikor rosszatsejtve utána menvén, meglátta, hogy az apja odabent a szertár-szobában, — ahol rengeteg kitömött, vagy még kitömésre váró, meg spirituszba tett állat között élt, mintegy második csapaskent
előveszi, kettébe hajtja, csattogtatja, fújja, olajozza kétcsövű vadászpuskáját? Mintahogy gyümölcsérés idején más esztendőkben is cselekvő, most is elszánta magát a f ilegóriában való pásztorkodásra. Patronokat keresett elő, motozta, válogatta őket, zörgette bennük a serétet, elég van-e, s elég kövérek-e, végül elégedetten, a bizonyos bosszú előszelétől meglegyintve, csattogtatta meg a vén flinta kakasát. — Na — fújta ki magát, s odatámasztotta a falnak.
Bizony, szégyen ide, szégyen oda, szegény jó Ilonka hascsikarást kapott rémületében.
Az ártatlan leányzó késő estig hiába törte fejét, hogy miképpen adjon Bakosnak vészjelt, mivel vétesse el kedvét az éjjeli kirándulástól; de semmi célravezetőt nem birt kimódolni. Csak járt-kelt a házban, mint egy lidérc; a könyv kihullt, a tű megállt kezében. Szeme vörös volt a tolakodó könnyektől; már-már azon volt, hogy mindent apróra megvall édesanyjának — amikor mintha tündér hullatta volna belé, megszületett agyában a várvavárt hadicsel: minden áron kieszközli, hogy ő is lemehessen az apjával kertet őrizni!
Langyos fuvallatokat hűvösekkel cserélgető, párákban és illatokban bővelkedő őszelői éjjel ígérkezett. A Természet maga volt a Békesség. A melegágy porganéjában, likja szélére telepedve, egyfolytában font-font az ősziféreg; az övék; mert font néhány a szomszéd kertekben is. Hosszú, végtelenséges kék hangfonalakat fontak,amelyek itt-ott, a fák felett összeértek, egymásbaöltődtek s a kertek fölé óriási hálót szőttek. Lent, a városban, a kutyák oda-odaugattak a kelő holdnak.
Ilonka a gyékény hencseren feküdt; váltogatva nézte a csillagokat s a lámpásnak verődő számtalan éjjeli lepkét; hallgatta az éjszakát. S bár a lámpás elég jól világított, nem volt kedve olvasni: egy idő óta erős küzdelmet folytatott az álom ellen. Az erős kerti levegő gondoskodott róla, hogy a nappal rengeteg izgalma után, mély, zsibbasztó álomba merüljön.
Amikor a toronyóra tizenegyet vert, ő még mindig vitézül virrasztott. De hopp, egyszercsak megroppan a palánk! Szatmari felül, majd feláll, a falhoz támasztott puskát felragadja s hátrarántja a kakasát. Arcára ráfagy a közeli elégtételvevés vérengző vigyora. Rupp! a palánk nagyot reccsen s valaki beugrik a kertbe; zörögnek a rózsafattyuk teste nyomán.
Meresztgette szemét a vak homályban.
- Apám, édesapám! - suttogta s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását:
— Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy! Rohanás, csörtetés, ágropogás. Ezekben a pillanatokban Ilonka olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá figyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért s anélkül, hogy tudatosan cselekedte volna, református létére középkorias módon fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Kóródy ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Ilonka, akinek az apja puskás elhatározása pillanatától kezdve, egész szervezete erre az eseményre volt beigazítva, a reccsenésre-e, vagy az apja készülődésére, elég az hozzá, felriadt s rémülten meresztgette szemét a vak homályban.
ztgette szemét a vak homályban. — Apám, édesapám! — suttogta s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását: — Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy! Rohanás, csörtetés, ágropogás. Ezekben a pillanatokban Ilonka olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá figyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért s anélkül, hogy tudatosan cselekedte volna, református létére középkorias módon fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Kóródy ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Ebben a pülanatban irtózatos dördülés, vörös villámlás hasította ketté a sötétségnek s a csendnek dupla szövetét. A villámlás után még nagyobb sötét szakadt a kertre, de a dördülés háztólhegyhez s hegytől házhoz verődve, önmagát sokszorozva száguldozta be a tanári szállások békességes birodalmát. Egy perc is kellett hozzá, hogy minden megcsendesedjék. Szatmari hangja, már-már szelídebben, ismét hallatszott:
— Nem megmondtam, bitangja! Hát kellett ez neked! Honka eszeveszetten rohant ki a hang irányába.
— Jaj, jaj nekem! Meghalok! — hörögte a hörögte a vadrózsabokorban valai.
Ilonka elfúló lélekzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a furerogyott ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította a bizonnyal haldokló Bakos fejét. — Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám! Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott:
— Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj s hozd a lámpást. Ilonka megvált a különös párát lehellő, idegenszerűen zilált és borostás főtől s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott 8 rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába.
— Gábor, te tetted ezt velem! — mordult fel s egy jó nagyot rúgott az előtte fetrengő testbe. Észre se vette, hogy leánya, éppen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Szatmari fegyverhordozó, madárbIlonka elfúló lélekzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a furerogyott ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította a bizonnyal haldokló Kóródy fejét.
— Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám! Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott: — Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj s hozd a lámpást. Ilonka megvált a különös párát lehellő, idegenszerűen zilált és borostás főtől s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott 8 rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába. — Gábor, te tetted ezt velem! — mordult fel s egy jó nagyot rúgott az előtte fetrengő testbe. Észre se vette, hogy leánya, éppen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárb
pen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező felenyedi cigánya, térdretápászkodott, kezét összekulcsolta s mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott: — Csak ki ne tömjén, ki nem tömjén, naccságos úr! Tessen megnézni, csupa, vir a nadrágom! Mi lesz a szegény árva purdéimmal? Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól. — Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te háládatlan disznó! Hát ezL érdemeltem én? Ezért adtam neked mindig a beleket? S az a sok bagóvég, cipő, lajbi, miegymás, amit tőlem kaptatok! Nem, nem tömlek ki! Spirituszba foglak tenni! Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül, semmi komolyabb baja se történt. — A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
pen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező felenyedi cigánya, térdretápászkodott, kezét összekulcsolta s mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott: — Csak ki ne tömjén, ki nem tömjén, naccságos úr! Tessen megnézni, csupa, vir a nadrágom! Mi lesz a szegény árva purdéimmal? Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól. — Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te háládatlan disznó! Hát ezL érdemeltem én? Ezért adtam neked mindig a beleket? S az a sok bagóvég, cipő, lajbi, miegymás, amit tőlem kaptatok! Nem, nem tömlek ki! Spirituszba foglak tenni! Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül, semmi komolyabb baja se történt. — A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
az út!), akinek hetvenhét csikarás van a hasában. Amikor a fent elmondott rettentő dolgok végbementek, ő otthon fetrengett a szürkepokrócos vaságyban, doverpornak várta jótékony hatását s nehéz meleg téglakockát szorongatott a gyomrán. Amikor másnap megtudta, mi történt a Berekméri kertjében, halálraváltan tett ő is fogadalmat: megfogadta, hogy többet nem lop gyümölcsöt s főleg nem jár többet tüosban. Állt is szavának. Azután már csak a templomban látták néhányszor egymást, akkor is mindig zavartan pislogtak, tekintetük már nem volt a régi tiszta: mindig ott állt kettejük között a kárvallott részeg cigány. Aztán elkövetkezett az évvége s Kóródy elutazott, hogy többet vissza se tegye lábát a Kollégiumba. Honka várta-várta; közben telt-múlt az idő, oda lett az Ifjúsága. Fogadalmát — akarva-akaratian — megtartotta. Pedig milyen szívesen megszegte volna azzal a világgáment Kóródyval!
Szeptember elején azonban, évnyitáskor, minthacsak megbeszélték volna, ismét ott áhítoztak egymásért az első templomozáson. Még a Miatyánk közben is nézték egymást, sőt, csak akkor
igazan ,mert akkor mindenki lehajtott fejjel imadkozott.
Egy alkonyatkor, amikor Ilonka éppen összecsukta a heverőszéket s búcsúzkodott az érő szilvától, körtétől s mindenféle édes őszi illatoktól, hátul, a kert tetején, ahol az őrhegy szőlőkarós részével érintkezett, megkongatták a deszkakerítést. Szíve megdobbant. Valaki bizonyosan ijesztgetni akarja. Még szerencse, hogy a szomszéd kertben, kicsit lejebb, pityókát szed a szolgáló, ha kell, kiálthat .. . Éppen ezért nagy bátran lépett ki a lugasból s még csak hátra sem tekintett. De íme, megint ugyanolyan koppantások érik a vén kerítést.
Erre már megfordul s villámot szeretne szórni összevont fekete tekintetével.
A kerítés sötét vonalából kalapos fej körvonala kerekedik ki. S mindjárt egy integető tenyér is emelkedik s ezt suttogják: Ilonka Ilonka!
Szegény Ilonka szinte elfutott nagy ijedtségében. Mert, noha sötét volt s eddig csak a templomban vélte hallani hangját, \Bakot megismerte. Hányszor üldögélt így egyedül a kertben vagy feljebb, a diófák alatt, könyvvel, vagy kézimunkával az ölében s hallgatta, hallgatta a Marosrolfel-felharsanó diákkiáltásokat,
Most, hogy Bako itt volt s csak húsz-harminc lépés választotta el őket egymástól, némán, magában szászor is elsuttogott szerelmes igéi szívébe szorultak, sőt, mondom, egyenesen szeretett volna karjaiba szaladni.. -
- Ilonka, jöjjön egy kicsit közelebb!
- Kezitcsókolom, Ilonka! De ő bizony nem mozdult, nem volt hozzá bátorsága. Bako azonban nem volt valami anyámasszony katonája, sőt nem egy tanárja egyenesen elvetemült fickónak, vásott kovakőnek bélyegezte volt. Ha nem jössz, megyek én — gondolta s fogta magát, felhúzódzkodott a kerítésre, s ott nagybőszen lovaglóülésbe helyezte magát, jelezve, hogy csak egy lábvetés s máris a belső oldalon szökik le. Ha rajtakapják, mindegy hol: az őrhegy szőlőjében-e, vagy a professzor kertjében, mindkettő egyformán bőribejáró dolog. De Ilonkának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája De Ilonkának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája alját s eszeveszetten szaladt elébe. A kerítéstől öt-hat lépésre, pihegve megállott.
- Pali, Palika, könyörgött a fiúnak, az istenszerelmiért, mennyen le onnét, mindjárt jő értem édesapám!
— Én le is, de csak egy feltétellel! Ilonka könyörgőn, de a tüzön-vizen keresztül való teljesítés bizonyosságával, olvadékony tekintettel esedezett fel:
— Éspedig? — Ha ma éjszaka, pontban tizenegy órakor kijő ide né, a kalibába! S biccentéssel a filegóriának tisztelt kicsi szerszámos kamarára intett. Ilonka csak elszörnyedt, -egy sötét, majdnem gyűlölködő pillantást vetett Bakosra, aztán fejét leszegte s majdnem sírva szaladt vissza, le a kicsi domboldalon s nemsokára eltűnt a magas ribizli és egresbokrok sorában.
Ilonkának aznap este nem fogott az álma. Már tíz óra volt, mindenki lefeküdt, csak ő virrasztott; sírás környékezte s helyét nem lelve, vakoskodott egyedül a nagy házban. Aztán amikor az óra tizenegyet ütött; erőt vett rajta a zokogás. Tehetetlenségében, gyávaságában, sírt-sírt keservesen, alig győzte átkokkal ezt a buratermett emberi életet.
hatha ha meg tudt volna ,hogy bakos komolyan gondolta es ugy ahogy mondta ott volt 11 kor a filegoria elott.Kivett a zsebebol egy kis noteszt es egy papirlapra irta:
"A torony tizenegyet üt, \
a holdvilág szépen süt.
Fényénél lesem a párom,
Ügy látom, hiába várom."
Éppen indulni akart, amikor a föld nagyot dobbant mögötte s feje felett megrezzent egy hatalmas gyümölcsfa ága: megcsillant a fűben egy frissen lehullott császárkörte pofája. Felvette: rothadt volt. Fogta magát, s alaposan megrázta a fát. Csakúgy puffogott a sok drága, hasadásig ért körte, Szatmari profeszor szemefényei.
— Tyű, ez egy kicsit sok a jóból — nem ennyit gondolt, de azért istenesen jóllakott, megszedte kalapját s mint aki dolgát ismét jól végezte, indult vissza a Kollégiumba.
Ilonka másnap reggel, alig bújt ki az ágyból, szaladt fel a kertbe. Mintha megálmodta volna, hol keresse, egy-kettőre megtalálta azt a levelet. Ilyesmihez igazi szerelmes szívnek nem kell összebeszélés. Legjobb, ha az ember az ösztöneire bízza magát. Szíve ütötte ki az oldalát, amikor elolvasta; s abban a pillanatban szentül hitte, hogy ma éjjel Kóródy már nem jár hiába... Berekméri, délben, iskolából jövet, szokása szerint felsétált a kertjébe. Étvágy-csináló sétának szánta, de nem az lett belőle. Hízó szívvel gyönyörködött pompás faiban melyeknek előállítási módját még ifjúkorában Németországban tanulta s ő is honosította meg a faluban Most főleg azért jött, hogy megvizsgálja kertje kedvencét és büszkeségét, a válogatott lóganéval trágyázott, gyengéd kézzel nyesegetett császárkörte fát. Hát, uramteremtőm, mit lát! A drágalátos gyümölcsfát valaki alaposan csúffátette. Mintha fergeteg vonult volna el a falu felett s megszaggatta volna a kerteket, olyan a fa s az alja. A nagy rázástól ugyanis ezek az érett, leszedésre váró kövér körték egymást verdesték le, amikor hulltak, sőt, itt-ott még vékonyabb ágakat is le-letörtek zuhantukban. Szatmari ur síró dühre gerjedt. Borzas, rendetlen tudós fejét az égre emelte s néhány cifra, a divatos istentagadó természettudományos világnézetet alaposan cáfoló káromkodást eresztett meg:
— — Ügy elvettéd őket, mintha te adtad volna! Hát már csak erre való vagy, te szakállas!
Az ebédnél folyton csak a tolvajt átkozta s a különben még ifjúkorában penzióba tett Gondviselés közbelépését a gazember méltó megbüntetésére ismét többízben megfolyamodta:
— Hogy az a Jóságos Atyaisten akassza meg a torkán! (Már mint a császárkörte zamatos falatjait!) De a tolvajra fohászkodott számtalan halálnem közül ez volt még a legkellemesebb.
Szegény Ilonka, azt se tudta, hogy titkos imádkozással, néma jajveszékeléssel miként kérjen a Mindenhatótól szegény Bakos előrelátható szörnyű kínszenvedéseire némi enyhítést. Hát még amikor rosszatsejtve utána menvén, meglátta, hogy az apja odabent a szertár-szobában, — ahol rengeteg kitömött, vagy még kitömésre váró, meg spirituszba tett állat között élt, mintegy második csapaskent
előveszi, kettébe hajtja, csattogtatja, fújja, olajozza kétcsövű vadászpuskáját? Mintahogy gyümölcsérés idején más esztendőkben is cselekvő, most is elszánta magát a f ilegóriában való pásztorkodásra. Patronokat keresett elő, motozta, válogatta őket, zörgette bennük a serétet, elég van-e, s elég kövérek-e, végül elégedetten, a bizonyos bosszú előszelétől meglegyintve, csattogtatta meg a vén flinta kakasát. — Na — fújta ki magát, s odatámasztotta a falnak.
Bizony, szégyen ide, szégyen oda, szegény jó Ilonka hascsikarást kapott rémületében.
Az ártatlan leányzó késő estig hiába törte fejét, hogy miképpen adjon Bakosnak vészjelt, mivel vétesse el kedvét az éjjeli kirándulástól; de semmi célravezetőt nem birt kimódolni. Csak járt-kelt a házban, mint egy lidérc; a könyv kihullt, a tű megállt kezében. Szeme vörös volt a tolakodó könnyektől; már-már azon volt, hogy mindent apróra megvall édesanyjának — amikor mintha tündér hullatta volna belé, megszületett agyában a várvavárt hadicsel: minden áron kieszközli, hogy ő is lemehessen az apjával kertet őrizni!
Langyos fuvallatokat hűvösekkel cserélgető, párákban és illatokban bővelkedő őszelői éjjel ígérkezett. A Természet maga volt a Békesség. A melegágy porganéjában, likja szélére telepedve, egyfolytában font-font az ősziféreg; az övék; mert font néhány a szomszéd kertekben is. Hosszú, végtelenséges kék hangfonalakat fontak,amelyek itt-ott, a fák felett összeértek, egymásbaöltődtek s a kertek fölé óriási hálót szőttek. Lent, a városban, a kutyák oda-odaugattak a kelő holdnak.
Ilonka a gyékény hencseren feküdt; váltogatva nézte a csillagokat s a lámpásnak verődő számtalan éjjeli lepkét; hallgatta az éjszakát. S bár a lámpás elég jól világított, nem volt kedve olvasni: egy idő óta erős küzdelmet folytatott az álom ellen. Az erős kerti levegő gondoskodott róla, hogy a nappal rengeteg izgalma után, mély, zsibbasztó álomba merüljön.
Amikor a toronyóra tizenegyet vert, ő még mindig vitézül virrasztott. De hopp, egyszercsak megroppan a palánk! Szatmari felül, majd feláll, a falhoz támasztott puskát felragadja s hátrarántja a kakasát. Arcára ráfagy a közeli elégtételvevés vérengző vigyora. Rupp! a palánk nagyot reccsen s valaki beugrik a kertbe; zörögnek a rózsafattyuk teste nyomán.
Meresztgette szemét a vak homályban.
- Apám, édesapám! - suttogta s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását:
— Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy! Rohanás, csörtetés, ágropogás. Ezekben a pillanatokban Ilonka olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá figyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért s anélkül, hogy tudatosan cselekedte volna, református létére középkorias módon fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Kóródy ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Ilonka, akinek az apja puskás elhatározása pillanatától kezdve, egész szervezete erre az eseményre volt beigazítva, a reccsenésre-e, vagy az apja készülődésére, elég az hozzá, felriadt s rémülten meresztgette szemét a vak homályban.
ztgette szemét a vak homályban. — Apám, édesapám! — suttogta s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását: — Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy! Rohanás, csörtetés, ágropogás. Ezekben a pillanatokban Ilonka olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá figyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért s anélkül, hogy tudatosan cselekedte volna, református létére középkorias módon fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Kóródy ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Ebben a pülanatban irtózatos dördülés, vörös villámlás hasította ketté a sötétségnek s a csendnek dupla szövetét. A villámlás után még nagyobb sötét szakadt a kertre, de a dördülés háztólhegyhez s hegytől házhoz verődve, önmagát sokszorozva száguldozta be a tanári szállások békességes birodalmát. Egy perc is kellett hozzá, hogy minden megcsendesedjék. Szatmari hangja, már-már szelídebben, ismét hallatszott:
— Nem megmondtam, bitangja! Hát kellett ez neked! Honka eszeveszetten rohant ki a hang irányába.
— Jaj, jaj nekem! Meghalok! — hörögte a hörögte a vadrózsabokorban valai.
Ilonka elfúló lélekzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a furerogyott ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította a bizonnyal haldokló Bakos fejét. — Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám! Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott:
— Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj s hozd a lámpást. Ilonka megvált a különös párát lehellő, idegenszerűen zilált és borostás főtől s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott 8 rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába.
— Gábor, te tetted ezt velem! — mordult fel s egy jó nagyot rúgott az előtte fetrengő testbe. Észre se vette, hogy leánya, éppen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Szatmari fegyverhordozó, madárbIlonka elfúló lélekzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a furerogyott ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította a bizonnyal haldokló Kóródy fejét.
— Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám! Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott: — Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj s hozd a lámpást. Ilonka megvált a különös párát lehellő, idegenszerűen zilált és borostás főtől s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott 8 rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába. — Gábor, te tetted ezt velem! — mordult fel s egy jó nagyot rúgott az előtte fetrengő testbe. Észre se vette, hogy leánya, éppen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárb
pen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező felenyedi cigánya, térdretápászkodott, kezét összekulcsolta s mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott: — Csak ki ne tömjén, ki nem tömjén, naccságos úr! Tessen megnézni, csupa, vir a nadrágom! Mi lesz a szegény árva purdéimmal? Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól. — Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te háládatlan disznó! Hát ezL érdemeltem én? Ezért adtam neked mindig a beleket? S az a sok bagóvég, cipő, lajbi, miegymás, amit tőlem kaptatok! Nem, nem tömlek ki! Spirituszba foglak tenni! Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül, semmi komolyabb baja se történt. — A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
pen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy. Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező felenyedi cigánya, térdretápászkodott, kezét összekulcsolta s mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott: — Csak ki ne tömjén, ki nem tömjén, naccságos úr! Tessen megnézni, csupa, vir a nadrágom! Mi lesz a szegény árva purdéimmal? Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól. — Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te háládatlan disznó! Hát ezL érdemeltem én? Ezért adtam neked mindig a beleket? S az a sok bagóvég, cipő, lajbi, miegymás, amit tőlem kaptatok! Nem, nem tömlek ki! Spirituszba foglak tenni! Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül, semmi komolyabb baja se történt. — A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
az út!), akinek hetvenhét csikarás van a hasában. Amikor a fent elmondott rettentő dolgok végbementek, ő otthon fetrengett a szürkepokrócos vaságyban, doverpornak várta jótékony hatását s nehéz meleg téglakockát szorongatott a gyomrán. Amikor másnap megtudta, mi történt a Berekméri kertjében, halálraváltan tett ő is fogadalmat: megfogadta, hogy többet nem lop gyümölcsöt s főleg nem jár többet tüosban. Állt is szavának. Azután már csak a templomban látták néhányszor egymást, akkor is mindig zavartan pislogtak, tekintetük már nem volt a régi tiszta: mindig ott állt kettejük között a kárvallott részeg cigány. Aztán elkövetkezett az évvége s Kóródy elutazott, hogy többet vissza se tegye lábát a Kollégiumba. Honka várta-várta; közben telt-múlt az idő, oda lett az Ifjúsága. Fogadalmát — akarva-akaratian — megtartotta. Pedig milyen szívesen megszegte volna azzal a világgáment Kóródyval!
Megjegyzések