Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Minden mi nagy: csak por a mindenségben,  minden mi szép: mulandó, szép csak éppen, még a sas is a földhöz van tapadva a szegény ember hogyne csúszna rajta!   Az erős győz, míg összetör a gyönge Amaz kacag, ez szenved elgyötörve Amannak gúny, mi ennek szent álom nincsen igaz semmi e nagy világon.  

 Hulló  csillag  ez  az  élet ,Röpke  perc  egy  emberélet, Tovatűnő,  kihunyó  láng, Kipattanó  szikra-szilánk ,Halvány  derengő  csillag-fény, A  mindenség  szent,  nagy  egén. Sötét  vizek  aranyfodra,  Hulló csillag ez az élet Röpke perc egy emberélet Tovatűnő, kihunyó láng Kipattanó szikra-szilánk.   Halvány derengő csillag-fény, A mindenség szent, nagy egén Sötét vizek aranyfodra Mit pajkos szél hajt sodorva.   Szeszélyes, röpke hangulat, S emléke is alig marad Síró szélben omló pernye. Ebből áll egy ember élte.   Fáraszt ez oktalan hajsza, Nincs kedvem ily dőre harcra S a fenséges nagy mindenség A végtelen, sötét mélység.   Vonzza hulló-csillag lelkem, engedjetek beleesnem.                                                    

 .De még a napnak nincs melege Mintha minden még dideregne, Sötét, kopár fák meredeznek Valahol szól egy pajkos ének.   S mégis nem tudni miből, honnan Életre keltő szellő suhan Tele sejtelmes lágy illattal Valahol szól egy mámoros dal.   S ezer csöpp lényben Visszhangra kél Újult tavaszról, vágyról regél Pajkos szellőnek kósza szárnyán Szállong tova a nótafoszlány.   Egyszerre csönd lesz szakadozott Tompán hoz a szél egy-egy hangot A napra komor felhő hajol, Az ajtó csapódott be valahol.        .

 Őszi  lombhulláskor  halkan  kelve,  járva  meglep  a  búbánat  a  lelkemre  szállva  5  rám  hozza  a  telet. Őszi  lombhulláskor  rózsák  nyílására  Harmatos,  illatos  bimbófakadásra  Gondolni  sem  lehet. Őszi  lombhulláskor  hervadt  el  a  rózsa Picinyke  kis  bimbó  mosolygott  le  róla S  örök  pihenőre Lehajlott  a  hideg,  sötét  sírba  ő  is Omlott  a  sok  csillag,  kihamvadt  az ég is Gyász  borult  a  földre. Őszi  lombhulláskor,  halkan  kelve,  járva meglep  a  búbánat  a  lelkemre  szállva  És  mintha  úgy  jönne Őszi  lombhullástól  virágfakadásig  És  mintha  úgy  jönne  Őszi  lombhullástól  virágfakadásig ...

 Hogy is lehetnék én te néked, A te boldogságod, üdvösséged, Tudom nem lehet s mind hiába,  Csak te lettél a lelkem álma.   Pedig szeretlek, tán meg sem érted,  Szeretlek úgy, hogy meghalnék érted,  De nem kereslek és sohasem várlak, Az én szívemben nincsenek vágyak   És amíg gondtalanul járod, A zajos, fényes nagyvilágot Amelynek van árnya, az érdek.  Én úgy várom a visszatérted   Ne mondja szó, ne mondja semmi Mily gyötrelem így élni, lenni S a valóságra mégse vágyom, A valóságnál szebb az álom. .

 Nem csókra vágyom, nem ölelésre, Csak a két szemed kísérjen védve Tudjam, hogy itt vagy, bár sohasem látlak  az én szívemben nincsenek vágyak.   Pedig szeretlek, tán meg sem érted Szeretlek úgy, hogy meghalnék érted,  De nem kereslek és sohasem várlak Az én szívemben nincsenek vágyak.   Tudom, a sorsom örök lemondás Nem is lehetne, nem is lehet más, De néha mégis o, mégis fájnak A ki nem mondott, hangtalan vágyak.  

  Semmi sem végleges az emberben  néha kitörli agyából nyomait a furcsa szeszélyes szerelmének, ígérget mást összetört szívének. Ígérget másfajta kételyeket magába hordozva a múlt szavait fészket készít újfajta gyönyört a már boldogtalan érzelmének. Ígérget testének újabb szenvedést összetört szívének csak árnyékot mert egy szívvel szeret mindkettőt magába rejtve , hogy mennyit kibírt. Mert mindig ugyanazt szeretjük ami igazi vallomása összetörten a régi és keserves könnyeinknek , erőnkben szívünkben csak döbbenet . A fájdalmasat keressük szüntelen a hervasztó ,kínos , gyötrődő  érzést mert időnként szint váltanak igéink és hirtelen valósan áttetszők leszünk. De fáj mindig a múltnak kihívása ragyogó nyárnak bús pillanatai  arcunkon szenvedő redők sorakoznak visszasírva a rég múlt örök valóságot . [W.B.]

  Forgalmas időknek közepén micsoda csalfa délutánok futnak átizzadt éjszakák szomjában ketyegnek rímeid lassacskán. S mint aki szemléli halkuló jövőjét metaforába fojtja szemfedőjét , a selejtes ,tárgytalan délutánba mely fölöttébb szebb lesz talán. Hétköznapi illatos izzó égen átfut zavartan kacsintva a szél boszorkányos ,bűbájos idő mentén vígan elfújja éved amikor születtél. A vissza nem hozható fogyó idő elmerengve romlásba kerget , feltekerve hajtod víg emléked elérzékenyülve megleped idődet. Mert fontos neked az esti szél kócosan fújja sápadt arcod rímeit opálos légüres tér nyílik feletted  visszanéznél ,de nincs merszed . Mert tetszetős a földnek dicsősége röppen szabadon néha tréfát keres álmaidnak sötét mélyülő gödreiben éberen hív tisztább jelenidőbe.[W.B.]

 Kedves  ugye,  amíg  csak  élünk,  mindig csak úgy lesz, mint ma van,  Ilyen  kacagó  lesz  a  vérünk  5  szerelmünk  ily  határtalan .Édes,  ugye,  nem  fog  fakadni  fl  szíveinkben  soha  vád, Ha  vét  is  egyik  néha-néha,  fl  másik  mindjárt  megbocsát .Édes,  ugye,  amint  e  percben,  így  élünk  mindig,  kézbe-kéz, Egy  lesz  a  testünk  és  a  lelkünk,  Egy  édes,  osztatlan  egész. Édes,  ugye,  soha  se  bírnál  Egy  rossz  pillantást  vetni  rám  keserűbb  volna  rám  a  sírnál,  Ha  mégis  megtennéd  talán Édes,  ugye,  ahol  mi  járunk,  maga  az  üdvösség  honol. Édes,  ugye ,  hogy  itt...

 Úgy  vártam  a  tavaszt, S  íme  már  elmúlt; Rózsanyílást  lestem, S már  az  is  elhullt !Azt  hittem,  mi  ketten Még  találkozunk; De  már  alkonyodik ,Elválik  utunk. Azt  hittem,  hogy  egyszer Szívemre  zárlak; S forró  nyári  álmok Valóra  válnak! Ámítás  az  élet, Hisz  csupán  ígér; S  míg  várunk,  epedünk Már  véget  is  ér.

 Vannak bolond óráim, amikor Nem kell nekem semmi se étel se ital Repeső szívek, ölelő karok Én olyankor szenvedni akarok.   Olyankor nincsen bennem akarat Földhöz Vágom mi kezembe akad Minden tányérom,poharam eltöröm.  Olyankor nem kel nekem az öröm.   A zeneszó is némuljon, haljon el, S a dal? Olyankor még a dal se kell, Csak a magam árnyékát kergetem De a lelkemtől meg nem szökhetem