Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Halkan letelepszik, odaszáll melléje a felejthetetlen emlékek zenéje, a férfitestnek ernyednek izmai amint nyakát átfogja most kezem.   Pogány örökség csókos ösztönével az ablakon beszűrődik az alkony, leáldozásfényt hint, szór szerteszéjjel s a férfira borul hajlékonyan.   Márvány simaságú női testen mint templomi ájtatos imán halk tavaszi himnuszok rezegnek s nesztelenül kinyílik egy virág.   S amint a férfikéz a női testen, rajta pihen és összeforr az ajkuk valami hirtelen keresztül borzong rajtuk.   A parki sétakert bőséges lombjait lassan-lassan befedik az árnyak, s a márvány testek összefonódva várnak.   Halott dermedten. Mire várnak ?                                                                            

 Akik  születnek  szenvedők ,Akik  szeretnek  szentek  ők Kik  este  életet  kerestek Be  kemény  kövek  közé  estek.  Már  furcsa  lázak  fojtanak A  könnyek  szikrát  oltanak A  szikra  szürke  pernye  lesz É s  a  könny  egyre  permetez. Lobogó  lánggal  ég  a  vér De  egyszer  minden  véget  ér .Elcsattannak  csókok  is Talán  leszek  még  boldog  is

 A  földbe  ástam,  a  göröngy Lepergett  róla,  mint  a  gyöngy Vetettem tenger  mélyébe Az  ár  partra  sodorta. A  szélbe  szórtam  széllyel Még-újra  visszahordta És  egyre  itt  van. Együtt jár  velem, S  elevenebb  százszor,  mint  a jelen.                                                                        ÁLDOZAT                                                     Máglyát  rakok                                            Bánatból,  amit  emberszívek  bírtak, Gyöngysort  fűzök Könnyekből, miket emberszemek sírtak A  gyöngyfüzért  a  máglyára  dobom .Felszáll-e  füstje  addig  ahol  trónol .Az  igazságot  osztó  hatalom?  

 Valami  átok  ül  mirajtunk. Elért  vágyaknak  ürmös kelyhe  Megmérgezte  az  ajkunk .Már  nem  merünk többé dacolva merni 'többé dacolva merni, A  sors  kártyáját  magunk  megkeverni, Uti  cél  előtt habozva,  félve  fázúnk S  az  igérel  földjének  kapujában .Kilincsen-tartott  kézzel  tétovázunk,tétovázunk

  Csak úgy örvénylenek vadul felettem a meghalt védelmek csak tövisek ,bogáncsok kezei rajzanak a virágok védtelenek . Csak rongyos borult sötétség ébred hangok nincsenek és titkokkal megtelt sötét ösvények mik sehova visznek. Mert mégis hova lettek a derűs utak a termő gyökerek, hova lettek a csengve örvénylő énekek mik dobogtatták szívem ? És a gyöngy burokba simult selyem kezek mik élettelenek ? vajon merre rejtőznek a nektár énekek, mik oly édesek. Hova lettek az édenkertben összegyűlt mézek a száz szirmú szívekben vígan kinyílt rózsa kelyhek ? De már csak mosolygok a langy szélnek holdfényes kékjében simogatom tövises kinyúlt bogáncsokat rémült sötétjében. Ha már csak szavak szirmai hullnak csendben tudom lelkem üres és tágra nyílt szemmel nézem a békességben a jövőt veszélyében . Mert belém költözött a búval fedett csend az éj szürke őszébe, szelíden mosolygok álmaim fölött tündérien és halkan dalolom énekem. Kategória Beküldött versek

 Fisier de la Holnap Magazin:file:///C:/Users/Home/Downloads/posts%20(3).htm

  Nem mindig az erős a győztes válláról sokszor lepereg a vész kérdésedre nemmel válaszol nem kíván egy babérkoszorút. Nem mindig gyenge a vesztes csak lágy szíve olykor felenged keze poharát koccintja feléd , s várja díjnyertes,bátor kezed. Nem mindig bölcs az aranyköpés megrögzött törvény taposott élce, a holnap törvénye a különcködés és marad az eltaposott becsmérlés. Nem szültünk egyforma társadalmat egy bizonyos nagyfokú kivételig nyugalmi helyzetben néha kiderül , a szellemi érdem hasztalan, félresikerül .

  Nem mindig az erős a győztes válláról sokszor lepereg a vész kérdésedre nemmel válaszol nem kíván egy babérkoszorút. Nem mindig gyenge a vesztes csak lágy szíve olykor felenged keze poharát koccintja feléd , s várja díjnyertes,bátor kezed. Nem mindig bölcs az aranyköpés megrögzött törvény taposott élce, a holnap törvénye a különcködés és marad az eltaposott becsmérlés. Nem szültünk egyforma társadalmat egy bizonyos nagyfokú kivételig nyugalmi helyzetben néha kiderül , a szellemi érdem hasztalan, félresikerül .

  Selymes szellő vagyok füledbe súgok, mint arany napsugár csillogok arcodon érzem én, látom, hogy elzártad lángod és már nem lobog , és feszíti alkatod. Te, ki erős vagy, nézd, szomorúan járok simogatom arcod, pattannak titkok hogy elzártad tüzed,látom én jól látom sok ránc takarja már magas homlokod. Legyek a tiéd, lelkem,körötted táncol add vissza nekem megszokott mosolyod majd dönteni fogok, de reád gondolok ösztönök korbácsa kerget olyankor. De ha így van, akkor a paráznaságról szerelmünk nem mondhat le semmi áron, cinkos fellegek közt romantikát várok veled érzek szerelmet a Világon. Téged kívántalak meg, hozzád szaladok és érzem hogy győzelmem beléd hatolt, de a szép magány egyre magamra hagyott nem borogatja lázam okos tudásom.

  Egyszer jöttem ide, olyan ártatlanul mint kis liliom, mely semmit sem tud, mikor érettem nap-sugarak üzentek kiléptem a földből finoman,kéjesen. Igen, annak jöttem: szép liliom-nőnek, akivel minden reggel sokat törődnek jó tündérek vigyáznak rám álmatlanul és minden reggel illattal feltöltenek. De rögtön átkaroltak rút fagyos szelek körülvettek engem az anyám intelmei jeges szentek kínozták elárvult testem úgy vigyáztak rám hogy szinte megöltek. Mint más emberek én is szép lettem ki mindenkit szeret és viszont szeretnek, mégis titokzatos a kis lelkem homálya miért is jöttem én virágként e világra? Mi az a nagy erő, amely mégis éltet? s mint kit álmában éjjel kicseréltek rajongóbb, ragyogóbb, rügyezőbb lettem: amikor zene üzente : pattogj virág nesz. Azóta ott állok néha meleg esőcseppben ernyőket nyitnak ki a virágok felettem, minden virágnak megvan a maga szerelme én velem is a zene messziről csodát tett.

 Egy kagylót szorítok fülemhez Fojtott zúgását hallgatom S megkapva csüngök e sejtelmes Halkan felhangzó dallamon.   Valami mondhatatlan bánat  Zsong titkos méhiből felém Csobogó, olthatatlan vágyak Soha nem csüggedő remény.   Ah értem a kagyló zúgását! Hullámmorajról álmodik, A kék tengerről szövi álmát Nappirkadástól alkonyig.   Vádként visszhangzanak szívemben A sóvárgás e dalai. Égő arcom kezembe rejtem, Eszembe jutott valaki.   Valaki, aki messze innen Szorongó szívvel vár haza És én tudom, hiába minden, Ábrándja, álma,sóhaja.