Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

A  szerelem   oly  távol  jár ,a m uzsika  oly  m essze  szól, mintha  lilás  kristálypohár zengene  lenge  esthomálytól Igy   rezegnek  a  számban  is szavak melyek  elnémultak,a  mennydörgés  így  lesz  hamishang:   sóhaja  bágyadt  búmnak Úgy  hülök  ki,  m int  az  étéi ,úgy  alszom  el,  m int  a  dallam ,úgy  hálok  meg  egyszer  éjjel,meg   sem   látja  senki  rajtam 

 Hófehér papírra nevetve irom ajkad a kék tejben piros rózsaszirom Szemed szittyák közé iramodott nyár Pilláid fészkében két szép színes madár.   Mint márvány szikláról, halvány homlokodra kunkori levéllel borul hajad bokra Arcod két halma közt fitos kápolna, kertjén szemöldököd, mintha lugas volna.

 Hazafelé visz a vonat Brassóban van a hazám Valaki még csak rám ismer Majd a jegenyék talán.   Gőztáltos az éjszakában Megy, fut, rohan itt velem Gyermekkorom mutogatja Lelkét felém meztelen.   Itt-megállnék,ott megállnék De csak száll a gyorsvonat, Milyen szörnyű kényszer,ok,cél Mely örökre hívoga     Éj gurul az ablak mellett, Bús nagy labda, rémület Csillagok verik arcomra, Nehéz hűvös fényüket.   Dombok, rétek szagát érzem Homlokomon, mint kezet, A gyöngyvirág, fehér fogsor, Erdők szájából nevet.   Göncöl rúdja, mint a kútgém Rám s a vonatra hajolt Bíborán majd tejfehéren  Nézett be a nyári hold.   Szörnyű őrség így vigyázni S virrasztani hajnalig, Kanyarból ki, kanyarba be, Újabb fanyar kanyarig.   Rémülni, hogy hátha játék kocsi, mozdony, sín, vasút, Mely egy óriás kezében Vaksi karambolba fut.   És hogy alvó népemmel itt Mire virrad még ez éj, Álma szendergő, halálos? Gyógyulást hozóan mély.     Én szállók vagy a vonat száll Világ száll a vég felé? Mily csikorgás? Népem szájába

 Ne  szólj.  Nyelved  már  úgysem  igézhet e  szerelemre új szavakat, a  régikből  meg kifolyt a lényeg s  már csak a  tömeg  kongatja   velük vágyát,  hogy  majd  megszakad. Csak  a  szótlan  szó  szerelemtéli ,hadd  maradjon  a  szád  csodalak ,mélynek  titkát  csak  csókom  ismeri s némán  surranjunk  át  az  életen ,mint  örvényen  a  halak.

 ízlelem, mosolygásod, mint lágy-hamvas gyümölcsöt.   Lelkem lelkedhez fekszik mint part a folyam mellé   Belém hulltál, drága gyöngy s lelkem tava eltitkol   Kicsattantál, drága rügy s szívem ága mosolyog   Alamizsnás hű ujjad int s tetőn eléd hullok   mosolyom, rózsám, szavam szelíd szemedbe őrlőm   alkonyom búm bűneim tejszín orcádhoz törlom.   Mert te vagy kelyhem, csókom szabad mezőm én nekem   hol kergetőzvén, vagyok lelkes, libbenő lepke én.  

Oly egyszerű lásd itt minden Mintha nem történne semmi Te rendezed a kis asztalt Én indulok tüzet tenni.   A szobánkban béke s csend van, Nincs feszültség, nincs izgalom Én játszom a rőt parázzsal, Te rakosgatsz az asztalon.   A percek így futnak tova Szinte életjelt sem adunk Nesztelenül gyűl a tűzünk Csendben terül az asztalunk Ó, itt mégis történés van, Történés, bár csoda, titok Te érettem terítesz asztalt Én parazsat neked szitok.                    

 Lobbantsd szemembe tenger hazugságod és mondd, igazság! Én csak hallgatom s nézlek nyugodtan, gyűlölködő ember megvetőn s halk mosollyal arcomon.   Emelj keresztet s pogány vétkeidre teríts talárt, hints rá szentelt vizet, hirdess építést, rendet és erkölcsöt s nevükben gyújts száz romboló tüzet.   Pusztíts, öldökölj s ájtatos szemekkel békét szavalj az üszkös, dúlt romon többé nem csalsz meg s majdan gyilkod is így fogadom, mosollyal arcomon.                          

Bizony bizony, nekünk tűz kell Máglya, mely az égig lobog A szív akkor szerelmes szív, Ha kínban ég s vadul dobog.   Nekünk tűz kell, hogy szemeink Vakuljanak meg a fénytől Aki lát az fél és remeg A zajló vér örvényétől.   Nekünk tűz kell, tűz a mélyből Vérünk legyen izzó láva Ágyunknak,ha lesz gyümölcse Titkot hozzon a világra.   Nekünk tűz kell, ércolvasztó Mely lényünket elhamvasztja Ne maradjon szerelmünknek Se sötét üszke, se salakja.              

 Hétfőn dolgozom, izzadok, s amit vasárnap levetettem már gyűl testem re, a piszok   A kedd megőrli kedvemet ledönti a tegnapi munkám s forgácsai alá temet.     A szerda szürke, csupa köd, rám borítja a bánatát mint vastag nehéz szemfedőt.   Csütörtök, osztója a hét szomorú napnak, bátorít hogy elszenvedtem már felét. . Péntek a legrosszabb talán, futok előre, rejtőzöm  keresztre von, ha megtalál.   Szombat. Várom az ünnepet  az életemből egy darab ismét a semmibe veszett.  

 Mint lassú zarándok-csapat tépetten ballagnak a fák zászlójukra enyhe lilát gyújtott az őszi áhítat.   A dombtetőn varjú kiált szürkepalástos, furcsa pap arany füstölőjét a nap most lendíti a hegyen át.   Már felveti szemét az est, száz kicsi bánat sírni kezd s borzongva megrándul a szél.   Vacog, mint tört gyerek-ajak ha fojtja hideg irtózat nagyapja bús, halott kezén.  

Tar homlokát lila ködbe takarja s lassan álomba hull a messze-hegy, az alkony már halk sziluetteket mintáz szelíd kézzel a ferde falra.   A tétován baktató perceket a csönd nesztelen, hűs fogakkal marja  lúdbőrözik a rétek rőt avarja, a fák rozsdás levelet ejtenek.   Ilyenkor, hűs őszöknek idején kell-e, szívem , hogy szerelemre nyisd bús kelyhed, a bánattól megvertet.   Hisz tudhatod: romló az őszi fény s virágod szegény, árva kikerics, mit száz lemondás bús esője vert meg.

 Ott voltam, mikor ablaka előtt  a hársak vére futni kezdett, a gyökerekből a gyökérbe kicsi tenyere tenyeremben. Szívéből tenyerébe, tenyeréből szívébe, szívemből tenyerembe, tenyeremből szívembe, mikor szaladni kezdett a vér a tavaszra-döbbent hársak tövében ott voltam,én voltam ott.   S most nem vagyok  mikor ablaka előtt a hársfavirágok,ajkukat kinyítják és meleg illatot lehelnek  arra ,aki ott áll.   Te fülledt nyári levegő ha leintenél minden szellőt s két hársunk puha illatából még hírt se hoznál ha hírt se hoznál arról hogy valaki ott áll, ha hírt se hoznál arról az egyről, vagy legyen! arról a kettőről, aki most ott áll, kicsi tenyere tenyerében. Te fülledt nyári esti levegő én megköszönném.   Homlokom tört sorokra ejtve vetkőzés nélkül, ima nélkül, s ha hagynád, hogy itt asztalomnál emlékek nélkül, illat nélkül, szerelem nélkül, ha hagynád,hogy elaludjak.

 Mindeddig mindenkinek hűs szeme bekötötte az én vérmes szemem, néhány szelíd szót is váltott velem oltár ,pap áldás s gyermekek s csak aztán mondta, hogy kötését levehetem.   És, bár levettem , mit sem láttam én oly nagyon-nagyon szemem bekötötték s olyan jó volt, hogy kellettek napok, míg messze-messze a két szemem lányt s gyermekeket észrevett, és egy papot.   Te vagy az első, aki megfogott, megszorított és szélnek-engedett, mint augusztusban izzó levelet akit egy első hűs szél letaszít, s már dobálhatják azután a többi szelek.   Hát mától fogva én is gyors leszek. Mától mindennap más és más jöhet, mihelyt jön: rögtön emelő-övet fonnak köréje karjaim,  s mikor megy, csak lehajolok s kiválasztok néhány követ.    

 Ki  őrzi,  mondd,  a  régi  házat azóta  és  ki  őrzi  a lépcsők  fokát? miféle  állat?kőkígyó  vagy  márványbika? kinek  fejét  paskolja tépi az  őszi  eső  és  a  hó és  rólam  mit  beszél a  régi és  most  is  bujdosó  hahó?

 Menni kell, most menni kell, mert a napfény a füvekben zöld izzással ünnepel.   Merre leng most derűs Őszöm merre csillan dús aranya, vérző búja merre van ? Csurog az ég a mezőkön megcsodálom sistergését s tovább megyek lankadt szívvel szomjasan és társtalan.   Túl a poros fülledt tájon valami kell,nem valóság, nem is álom amit még csak sejt a szem túl életen, túl halálon este-reggel keresem. Lehet, egyszer megtalálom az Ősz derűjét megtalálom s benne tiszta kedvesem

Mikor elvesztettelek akkor lettél igazán  enyém a  vonatról fátyolos szemmel nézlek Marosmenti kicsi ház s kert. Úgy  elsuhanok  melletted, meg sem  látom  a régi fészket. Az  alma fák  elfednek  szemem  elöl Alig csillan ki a zsindelyes tetö A  szörny-vonat vaskereke  csattog. Nem  hallom,  a kedves  hangod amint a  múltból hangzik felém És  göndör hajad nem  rázod És barnán csillogó eros kezed nem  integet. A  vad ágak  eltakarnak. Hogy ne lássak és ne  emlékezzek De talán jobb  is  így Elmenni melletted Nem  nézni rád. Marosmenti kicsi   ház. Elfordítani a fejet Te,a legszebb képzelet.     

 Talán mert jelképe vagy a nagy nyugvásnak Azért örülök úgy jöttödnek,este. S hosszas bár víg felhőnyáját a nyárnak csélcsap zefírt hozzál bár lengedezve.   Vagy hozz akár a megrémült világnak Havas égből hosszú homályt hetekre, Mindig egyformán hívlak, invitállak Szívem titkos útjait ismered te.   Az ösvények, hol töprengőn bolyongok, Örök semmibe visznek; ámde félek Fut a hitvány idő és futnak gondok   Csapatja, s tűnvén énvelem enyésznek S amíg békéden, este, elborongok alszik s nem tombol ez a harci lélek.      

 A szerelem tüze még tart hold és csillagok arcát tükrözik szem ével vakít a nap s a szél hozza hírét szilajul Március rügyei és a hóvirág kikandikálnak a tél álól s az én szavaim is úgy törnek föl érte mintha örök forrás táplálná őket. Bármerre nézek, az ő arca néz vissza rám s az Isten-arcú természet az ő arcával mosolyog reám Isten arca és kedvesemé ma egymáshoz közel vannak, mint mikor szívemben az ég a földdel néha összeér

 Úgy visz a szél! úgy visz a szél Fejem a forró napba ér.   Úgy süt a nap! Úgy süt a nap Úgy perzseli az arcomat.   Rátátogok, rátátogok s belémforog a napkorong.   Forró vagyok, forró vagyok, lázam tüzétöl pattanok.    Édes vagyok, édes vagyok vágyam mézétől pattogok.   Boldog vagyok, boldog vagyok boldogságomban pattanok   Hogy visz a szél! Hogy visz a szél égő szívem a napba ér.   Messze a föld, lent van a rét majd egy pipacs, majd margarett.   Megálljunk itt, szelem, szelem  Azt a szűz nárciszt szeretem.    Messze a rét, lent van a föld fehér, kék, piros, sárga, zöld.   Megállj szelem ! Szelem megállj Dália vár ott lenn reám!   Magas a nap, menny s ég közel, csókol a szél s a szél ölel.   Eressz! Eressz! Hadd zuhanok Jácint int fel, s öle kifog.   Búvik a nap, borul, dörög portölcsérben az ördögök.   Hála istennek nálad vagyok Isten hozott! Isten hozott!   Barkavirág, szomorú, szűz régen rám váró parti fűz.   Megcsókolom, megölelem ölébe csuklik vert fejem.    Mit álmodom? Mit álmo

  Mi lenne,ha most így előtted állva, a testem durva képvászonná válna s olajjá folyna rajta a lelkem.   És várnád, amíg ködbe burkolóznám hogy veled szemközt, a falon, az arcom rád nyíló-szemű életre keljen.   Tűnne a köd s én néznélek örökre, száz élő ember mind hiába jönne, s száz férfiú, sírva, hiába menne.   Bezárnák egyszer végre tárlatunkat az urak, látod, engem is megunnak és akkor és akkor,tudod, mi lenne?   Kihurcolnának mindent körülöttem téged az ajtón, melyen én bejöttem s nem engednék, hogy visszanézz reám.   S engem,a meghalt, meg nem hívott képet, magamra hagyva, el sosem vinnének, hogy eltemessen az elhagyott férjem.

 Meg csendesedtünk, mint ősz-időben, mikor eső mossa a bús rögöt. Tűnődünk s ha egymásra nézünk valami van, van a nézésünk mögött.   Fénytörés, vagy más homály okozza, nem látom már a homlokod alatt mint iker-tükörben, szemeidben ahogyan eddig láttam magamat   Fejem lehajtom és félrenézel te is. Szólj hát, beszélni kellene. Szívem nehéz, a tiéd se könnyebb mégis hallgatunk. Küzdünk ellene,   hogy kimondjuk, pedig ajkainkra már nem egyszer tolult a szó És ölelünk és csókolunk azért, hogy egyikünk se legyen áruló.

 Repedt falat kopogtat a harkály hallgatózik, szánja, hogy beteg Ő a rengetegek orvosa Jól tudja, hogy nem gyógyítja meg.   Ahogy ő áll évezredes falon szeretnék az időben állni meg. Minden arany tapasztalatomért vennék újra, tudatlan szívet.   Ö kopogtat, ha szabad, ha nem mint egy égő rubint a tetőn kitörő kedvvel fut a kopjafán egyetlen élő hang a temetőn.   Gyermekkorom ablakán bekopogtat, a kert alatt csobog a patak, húsz év telt el, mintha még diák volnék pihenek az almafák alatt.   Kedves bátyám , szólt a falu papja ahogy patkolta Isten lovait, inkább adok egy apró sörétet, te jól célzol, parittyázd le itt!   Aki nagy úr, nem veszi őt észre csak a gyermek, a beteg látja meg egyszer falun, tizenhat éves voltam s a szívemet kopogtatta meg!

 Mint aki álmában nagyot zuhan elbódult aggyal,émelygő gyomorral s kőhöz csapódik rettenő zuhany mázsás ütésével, vagy kit csontig forral forrongó láva katlanok heve, hová a csúcsról úgy zuhant bele  hogy azt se kiálthatta szája, Jézus, úgy jártam én, örvényes szerelmünknek szédítő mélye fölé vont fonálon hogy elindultam.   Estétől reggelig, reggeltől estélig mellem ez az égő, kínt forraló katlan eleven parázzsal csordultig megtelik, s nevem olvasóját rémülten pergetve, kezeim kulcsolva esni szakadatlan, mint az álommal vert csillagok porában torkig fuldokolni. Szenvedések ágyán százszor megvirradni, magános bolygóként fényemet kiadni, sodró magasságból ezerszer lehullni csak egyetlen egyszer csodálatos fényű szívedre borulni.        

 Szép fehér szerelem hat át simítom kedvesem haját, de tekintetem úttalan sötétbe téved untalan.   Tudom, nyomtalan elmegyek különös békítő hegyek puhítják szívemet.Talán várnak rám egy koldus tanyán.   Naphosszat velük hallgatok vagy gyermeket altatok. A haldoklókat biztatom jutalmuk, béke, tiszta hon.   Jót iszom, mikor körbejár savanyú borral a pohár, Mosolyom lesi sok sovány árnyékos szemű méla lány.   Mély lázadásuk oldva, sok Újszövetséget olvasok, s virrasztók szeméttel fedett viskókban álmaik felett.   Közben meg sáppad kedvesem nincs meg már régi kedve sem csak találgatja szüntelen, hogy mi történhetett velem.              S                

 Cirip,  cirip ...  elmos  az  eső ,Elnyel  bennünket  őszi  sár ,Ha  nem  leszünk  vénülő  világ Tavaszról  majd  ki  muzsikál ?Cirip,  cirip ...  elszáll  a  szépség És  elmúlik  az  édes  nyár ,Fákról lekongó  rőt  avarban Nem  zeng  a  tücsök-brácsa  már .Cirip,  cirip...  hig  őszi  eső Betapasztja  a  lyukaink, Az  égen  a  nap  rongyként  málik És elmúlás  borzalma  int. Cirip,  cirip. . .  a  temetők  ésHoltak   halnak  meg  e  vízbe ,Az  őszi  eső  reájuk  ront ,Befolyik  szemgödreikbe  .. .Cirip,  cirip ...  a  szerelmesek Nem  járnak,  halk  néma körbe ,Szivük  ezüst  fiatal  szárnyát Az  őszi  szél  összetörte .Cirip,  cirip...  a  fűszálak,  jaj ,Megkapták  már  a  lázt,  a  fák Köhögnek,  mint  a  munkáslányok ,Vagy  gyárba járó  bús  anyák Vért  köpnek  s  egy-egy  rőt  levél Hull  az  avarba  hervatag ,Cirip,  cirip ...  meghalunk  még  ma ,E  végtelen  bús  gombolyag .Átkötöz,  mint  cudar  vad  pribék ,Hátracsavarja  kis  kezünk .Cirip,  cirip ...  a  holnapi  dér Öss

 Elhagytalak ámde hallgatag lelkemben ezer érzésed fakad imámban ezer sóhajod zokog s harangoznak bennem a bánatos Istent kereső kicsi templomok.   Elvesztettelek de tán soha nem volt ily enyém életed szava s nem sugározott által úgy a fény mint most, amikor napsütötte fáid alatt emlékben járok már csak én. s felejtem azt a hideget, telet mit pedig gyakran átszenvedtem benned mikor lelkemben este, este lett.     Nem kereslek, mert bennem élsz te mindég nem siratlak, mert lelked az enyém s el nem olthatja semmiféle végzet csillagjaidat életem egén.  Mikor áthozlak, át ide magamnak s megsimogatom fájdalmaidat, boldogok vagyunk mégis mindörökké elszakíthatatlanul boldogak  

  Két ág a szélben összesimul, én nem messze a fűben heverek vihar lesz gondolom s e percben már riadóznak is a levelek.   S két ág ott fönt zizegve lendül, kacérkodik s mohón egymásba mar két karcsú ág, beszédes, zsenge akiknek ájult násza a vihar.   Ó tombolj szél és rázd meg őket, ha percre is, vadul törj át a fán Két árva ág egymásra hajlik S ha megpattannak is, megéri tán. vihar lesz — gondolom s e percben már riadóznak is a levelek. S két ág ott fönt zizegve lendül, kacérkodik s mohón egymásba mar, két karcsú ág, beszédes, zsenge, akiknek ájult násza a vihar. Ó tombolj szél és rázd meg őket, ha percre is, vadul törj át a fán! Két árva ág egymásra hajlik... S ha megpattannak is, megéri tán

 Az erdő morran, gondol valamit fölrezzen szerte sok-sok ág, a levelek susognak és a hírt a hírt már ők adják tovább.   S a fű is arra fordul, fölfigyel, és leng és síró hangot ad, a nád megérti és a vízen is így ring a gondolat tovább.   S a parton fekszem én, ki más vagyok gyötrelmes agy, sok, balga vád. az erdő morran, gondol valamit, s most hozzám ér. S jaj, nincs tovább!

 Parom keresem Párt keresek, ki élő vers mint a gyermek, ölembe szalad ha igen erősen húzzák a vonót a napsugarak!   Ha a szemem csókolja vakon angyalok térdelnek az ablakon ha a szívem kiveszi és kémlel lehull az ujjáról az ékszer.   Ha csúnyán arcul csap az élet sirály istensége szájon éget Ne töltse be lényét a jelen testvonala legyen végtelen!   A vér feneketlen örvényül hol ez örvény lelkéig ás egész ember lényében zengjen égig csapó Isten dalolást.   Ne egy szájjal, ahány faun ő annyi szájjal vegyen csókot ha ölében nyílik szerelem a szerelem istene legyen.   huszonhat évem ablakából pirosba kelek,akaratom, mint a hajnalok ébredése én ölelni egyszer akarok!   Legyen Ádám, akit imádok jöjjön el az Isteni áldásom mikor ölel úgy fogja fejem, mint a gerle szívét a szerelem.   Ujjhegyével simítsa tövön két vékony szálú szemöldököm áhítat húzza csokorba a szám legyen ő az estéli imám.   Szemében a gyermeteg ragyogás váljék két tóvá, legyen két szem s mint a vihar! mint a vihar szakadjo

 A hold dalolt s párnájára folyt.   Az ág az ég, némán beszélt.   Ha itt lenne, arany kalitkában tartanám cirógatnám, mint cirógatna anyám, Mint rügy a vízzel beszélnék vele mondanám: be bársonyos a keze.   Kérném, ruhája övét oldja meg megcsókolnám amikor nevet. Együtt feküdnénk és reggelig sírna azért, hogy az élet telik.   Láttam: egy kis kavicsra állt, a kis kavicsot felveszem.   A kilincsre tette kezét, a kilincset megcsókolom.   Hallottam bársony hangja szólt a levegőjét beiszom.    

 Nem érzed? Folyton itt kísért valami szürke felleg és félek, nem tudom miért hogy ránk szakad és ellep.   Manók gomolyogtak talán sóhajokból felettünk, míg szívünk ritmusos dalán mámorosan merengtünk.   Vagy viharzó leheletünk sóhaj hangon süvöltve gyűjtötte régen, messze tűnt emlékeinkből össze.   Én érzem, folyton itt kísért beárnyékolva hangod csilingelő ezüst színét amíg fejed lehajtod.   Most hirtelen szemedbe száll riadt villámot szórva s terhét is záporozza már keservesen zokogva.

 Mindjobban érzem pihegő jöttét a percnek Mely lehánt rólam mindent, amit felvett A mezt s a mázat, amit ma még szokás Hagyomány, balhit, gyöngeség viseltet.   Lepattogtatja lelkem húrjait is, Mik arra kellettek, hogy lelkem hárfaként Zenélve zengjen minden kicsi szélre Ezentúl ennek már mind vége lesz.   Örök megújhodásban alakot váltva Mez, s húr nélkül fogok állani már én Mint lombjait elhányt, ős téli erdő, Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt,   Csak néha szürkület idején hangoskodik Ha taposatlan belseje mélyén Ordas ordítja, vontatva, éhét, S ha zeng olykor éjjel nem ajzott húrokon zeng.     De zúg, s üvöltöz, jajong egész-maga így löki fel hidegen, komoran, A föld fájdalmát a hideg csillagokig ahol majd biztos kezekben van.

 Szórd szét bő tenyeredből az esőcseppeket, híg magvait az égnek vesd el a föld felett!   Hadd növekedjenek friss vetésed, a sár, a tág tengeri-táblák a tengersodrú ár.   Nézd, mindenütt vad árkok fölszántva már a tér s morzsolja, boronálja ércfogú harcszekér.   Magvaid gyöngyét  hörgőtrágyával keveri hajszálakba zilálnak hajszálgyökerei!   Szórd szét bő tenyeredből az esőcseppeket, híg magvait az égnek hintsd el a föld felett.   Hadd növekedjenek a sár: e vak vetés ékítse vér pipacsa kékítse szenvedés.   Hisz ez való a féreg embernek ez való az lett megint, lám, az lett  sár férge, föld faló.    

 A holdat nézd: ezüstfehér, Az égre nézz most csoda kék Es hold fölött, csillag mögött A mérhetetlen messziség   Az égre nézz! Felhő se leng Ott nincs ma harc, se kín, se vád, Csak kristálytiszta végtelen Es véghetetlen tisztaság   Az égre nézz: tekinteted Szédítse el az égi-kék! Kötözze meg a holdsugár Tartsa foglyul a messziség   Ne térjen vissza, jaj, ne még Csak rám ne nézz, belém ne láss Most harc van bennem, könny és vér,vad sötétség  és semmi más.

 Szép, fehér jácint, dús fürtű virág, Drága ajándék, születésnapi. Az örömszerzés titkos útjait be nagyon jól ismeri valaki.   Kelyhéből illat s fehér béke száll Vele a kicsi szoba megtelik, Virágházbeli kis királyleány Csak most nyitotta ki a szemeit.   Csillagszemével kíváncsian néz Ki a szobának keskeny ablakán A hópelyheket látja s mosolyog Testvér csillagok gondolja talán.   Egy-egy szeszélyes,csillogó pehely Pillanatra az ablakhoz simul Már felébredtél kis Királyleány? Aztán a többi mellé földre hull.   Szirom s pehely: az életük rövid Pár percnyi szédítően szép varázs, Ám e pillanat, ez minden nekik, Mindennél több, testvér-találkozás.   Szirom s pehely. Az illat szerteszáll Virág elhervad, elolvad a hó. De én hiszem, hogy találkoznak még Hol nincs idő és nincsen soha vég, A Szépségben, mely örökkévaló.

  Ma. Kora tavaszi, szeles délután számon nem remeg üzenet s ha rám borul a hűvös fényű est akkor sem írok levelet.   Ma. Olyan nap ez is, mint a többi ma sincs sokkal több fájdalom emlékek sem kószálnak sűrűbben nem rázzák meg az ablakom.   Ma. A toll csak úgy téved kezembe ahogy máskor is felveszem, ezt a verset nem küldöm senkinek megírom épp, hogy meglegyen.   Ma. A Miatyánkom is pont olyan mint máskor,sokszor azelőtt és életsirató kiáltás sincs, két rejtett sóhajtás között.   Ma. Kora tavaszi, szeles délután számon nem remeg üzenet, s ha rám borul a hűvös fényű est akkor sem írok levelet.

 Mindjobban érzem pihegő jöttét a percnek Mely lehánt rólam mindent, ami fölvett A mezt s a mázat, amit ma még szokás Hagyomány, balhit, gyöngeség viseltet.   Lepattogtatja lelkem húrjait is, Mik arra kellettek, hogy lelkem hárfaként Zenélve zengjen minden kicsi szélre Ezentúl ennek már mind vége lesz.   Örök megújhodásban alakot váltva Mez, s húr nélkül fogok állni már én Mint lombjait elhányt, ős téli erdő, Mely nappal hallgat a súlyos hó alatt.   Csak néha szürkület idején hangosodik Ha taposatlan belseje mélyén Ordas ordítja, vontatva, éhét S ha zeng olykor éjjel nem ajzott húrokon zeng.     De zúg, üvöltöz, jajong egész-maga így löki fel hidegen, komoran, A föld fájdalmát a hideg csillagokig

 Ősz van s így, édes, megbocsátod hogy bánatos húrt pengetek a szél ledönti a lombsátort s avart temet a rengeteg.   A dér lefonnyasztja virág szirmát a vér nem ver ki éneket ó édes, ha most visszasírnád az elszalasztott éveket!   De te nevetsz és még nem érted atyás, aggódó lelkemet nem gondolsz rá: még eljön érted az ősz és ifjan eltemet.   Én bebalzsamoznám erőtlen, széthulló, drága testedet, mint illő olajjal előttem az egyiptomi mesterek.   Mit érne mégis. Késő minden ahogy már mostan se lehet A mirtuszt rád hiába hintem, mint ősz a hulló levelet..

 Hallod— valahol szól egy hegedű!   Két arcodról lehervad a derű Mosolygó fénye és a két szemed Csillanó kobold-lángocskáit kilopta Valami régi nem értett, hűs melódia.   Jól őrizd a szived; az még szabad ott  Ama bús lélek, mely amott zokog, Látatlanul, tudatlan önmagának dalol Egész lelked csupán négy hurrá forr.   Nem érted a, művész-harmóniát  És hogy megértsd, semmi sem hiába, Benned csendül , szinte új formában A ritmusok lázán fogant szűz dal   Mert hangszer vagy, sorsod kezében S mindegy, ha sirsz, avagy ha vígadsz Ama gigászi-nagy szímfóniában, Ahol mindenki magúk dalát dalolják..   A múlandóság szimfóniájában Jól őrizd a szived és jól vigyázz a zene ütemeket az ideged birja mert azt az egyet még meghallod.   S ha hallod hogy száll feléd egy másik Hangszer sóhaja, árván, keresőn, Testvérhangszer ama szímfóniában Figyelj, figyelj és csendülj össze vele Mert igy lesztek ti egyek a melódiában. Hallod ?  két  arcodról  lehervad  a  derű ,Mert  valahol,  magányosan  merengve Tán  m

 Jött. A kezeim lefogta, szemeimet bekötötte, jött, hogy itt marad örökre, Tüdőmbe halál szagot présel.      Bokámra bilincset rakott És mániákus lüktetéssel Egy zsongó szót közölt velem; Nevét. S míg szám a szomjtól tikkadt,     ígért hajnali harmatot, hűs szélt s ózonos levegöt mely csábos útjain terem az ármánykodó szerelem És elfecsegte titkainkat:     Ö engem szeret, én meg öt. Elvetném, mert hazudik Szóm nem riaszt, kezeim fogván Elkinozza megesett foglyát.     Üdvösségemre alkuszik, Üdvösségem e földön, égben, Szikrája sincs, parányi üszök, Hiúságos útján ott viszi Magas,vörös kontyába tűzve.

Nem kérlek,hogy nagy nyarad tüzében  midőn fejed más ég fele szeged, Anyáknak anyja gyónd szívembe szépen mi volt e súlyos ferfisors neked?   Az ínyednek íz,szívednek részeg illat nap fénye,mely sötét rügyekre csap Most ,hogy virága dús csodába nyílhat Be messze szédül tőle már a Nap.   Eszedbe jutván,százszor elfelejtesz, Kezedbe futván,százszor is elejtesz, S holt éjszakák ködébe vetsz talán.   Hogy túl a titkok hallgatag falán Új létre festett szűz szemeknek árnyas Friss hajnalában,újra megtalálhass.  

 Tűnt csillagokból cseng az ének:Barátság S a múlt mint őszült, holt tenger megárad Úgy rémlik, mintha most a régi Várad Szívfájdítón megint felém suhanna.   Lásd hull az emlék, késett égi manna És fáj a múlt, bár könnye rég kiszáradt, De nyisd fel újból azt a régi zárat Szakíts sebet és vágyass, fájass Barátság   Rekedten és dadogva szól az ének, Bocsáss meg, hogyha nagy hevű tüzének Bús lobbanását már közönnyel érzed.   Ha régen volt, hogy láttalak, ha nem rég Most kezdesz élni, olthatatlan emlék És túlélsz verset, vésőt, dalt meg ércet.

 Amerre mentem üde és tiszta S vadvirág-szagú volt a levegő Kéklő távolban felhő ült a fákon Sugárkévék aranyozottak az égen.   Földig virágban kökénybokrok álltak S a virágokon zöld hátú bogarak Zsongtak, zümmögtek a napsütésben És menta-illat szállt a levegőben.   Mély, völgyekben templomi csönd pihent És mentem, mentem nagy-messzi mezőbe Lankás dombok alján juhok legeltek És furulya szólt pajkos-vidáman.   És fönn a magasban pacsirta énekelt És sárga lepkék szálltak és fehérek Ünnepi díszben pompázott minden.     Amerre mentem minden mosolygott Csak én, én voltam szomorú e napon És fájt a szívem ,fájt szegény nagyon.

 Milyen riadtan szalad a patak- Kitől fut, vagy ki ellen támad ? Vajon kit kerget, ki kergeti?   Milyen panaszosan pityereg a szél Vajon ki szólt rá, vagy kihez beszél Vajon ki verte meg ?   Mily halkan-dideregnek a levelek Vajon szomorúk csak, vagy betegek Vajon nekik mi fáj?    Mily rejtelmesen-zárt, sötét az ég Titok-leplét vajon megoldja még ? Mit rejteget vajon?   Mily hosszú árnyat vetnek most a fák Mint hogyha bújuk s vérük ontanák Mijük folyt vajon el?

 Csak a szemed, mert büszkén csillan évszázadok drága bora amely nagy vígságokra termett arany kehelynek mámora.   Csak a szemed, mert néha kristály, Mont Blanc tetőn hegyi patak, melyben az Isten nézi arcát s hószárny a szent felhő-hadak.   Csak a szemed, mert kigyúl néha, mint egy szikrázó égi rés melynek titkát éjjel meglátni egy emberöltő oly kevés.   Csak a szemed, mert temető halott bánatom fekszik ott mit néha sírva becézek el mint száradt hitét a vén bigott.   Csak a szemed, mert vakká tettél s mégis himnuszt csihol szívem, mert asszonyos alázatomban törődött testem megpihenne.   Csak a szemed, mert eltévelygek hogyha szemed el nem vezet, Istenem, de boldog vakság ha csókomtól lehunyod szemed.

 Az élet csúf, nehéz, utálatos a halál édes, fenséges, csodás örök lemondás, válás életünk és a halál örök találkozás.   Az élet vágyakat szül és epeszt Elérhetetlen bolygófény után  elringat vágyat s mindent elcsítit halvány kezével a halál.   Temetés, gyász az élőké csupán a halálharc is élő kínja volt, az élő küzd, kínlódik, roskad s álomtalanul megpihen a holt.   Mulandó gyarlóság az életünk Mementó mori. Végre készülés. de a halál örök, tökéletes, nagy, véghetetlen megdicsőülés.