Késői szerelem

Tar homlokát lila ködbe takarja

s lassan álomba hull a messze-hegy,

az alkony már halk sziluetteket

mintáz szelíd kézzel a ferde falra.

 

A tétován baktató perceket

a csönd nesztelen, hűs fogakkal marja 

lúdbőrözik a rétek rőt avarja,

a fák rozsdás levelet ejtenek.

 

Ilyenkor, hűs

őszöknek idején

kell-e, szívem , hogy szerelemre nyisd

bús kelyhed, a bánattól megvertet.

 

Hisz tudhatod: romló az őszi fény

s virágod szegény, árva kikerics,

mit száz lemondás bús esője vert meg.