Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Gyönyörű pünkösd reggel. A napsugárban már csuszkáinak a legyek, oda-oda sandítva a viaszkos vásznas asztal felé, hol Erzsike  őrizgeti az ura kávéját. - Gyere már, sze mind kihűl,- dédelgeti a kávé melegét s kapkod a legyek felé, nehogy egy is megkörnyékezhesse a párolgó csészét. Gábor vidáman csapkodja izmos nyakára a vizet, cseppet sem sietve. Miért sietne? Ha meghűl, hát meghűl... Majd felmelegíti az asszony... azért asszony. Erzsi duzzog egy sort, de aztán szívébe nyilallik a pünkösd. Talán, nem is ez a mai, hanem a hét esztendővel ezelőtti, mikor Gáborral páros vesszőket úszkáltattak: hogy lám, elszakadnak-e egymástól, széttáncoltatják-e a csobogók fodrai? S mert kétfelé sodorták, tán tiltakozásuk pecsétjéül,... vagy csak a levegő volt akkor olyan szerelmes természetű, -A fene tudja abbahagyták az úszkáltatást... Bizony, szép pünkösd volt az! S a mostani is épp olyan szépnek indul, menekül a világ szeme elől Erzsi  szívébe az arcára igyekvő pirosság, amint a bizsergető éjszak

Hova tűntek a hajnalok láza az ősznek must ízű zamata hova tűnt levegőnek kéksége, tündérek táncának vad éhsége hova lett a fény remegő áldása mi testünket körülajzotta belső tündöklésünk hasznára. O,de mennyi alkony közeleg illatosan, felhők mögött remeg a nap is bujdosik izgalmában felettünk elvégeztetett korábban az idő ,napokban mért alkonya és hűvösség csap fel markunkba. Mit mosollyal pergetünk tova. Már csak némaság szorong kéjjel lobogás helyett csupa enyhülés bár forr bennünk a nyári meleg és közelünkben téboly pezseg, de sebeinkből alvadt vér csepeg s mellünket verjük, váltva hitet elhagyva kedvünk javára a régit..[W.B.]

Az apró csendek kuszaságában mik körül zárjak vonalainkat, hiányos vétkeink színes lázában, semmibe torkollik hallgatásunk. Szerettelek bársony némaságban, felbőszült vaksággal kerestelek, halovány alkony rebbenésében lázongtam üres, fájó rezzenésben. Mert hozzám tartoztál könyörtelen s még fel sem foghatod sóhajom máris titkosan lebbennék feléd könyörögve, hogy elveszíthetlek. Körülöttünk színes gyűrűk köröznek s ajkamon lázongnak halkan csókjaid, mert oly varázstalan, józan kérdésed némán csendesül,elmaradt csókodban. De ura vagy magadnak lázongásban semmi sem fájhat, csak hiányosan, észrevétlen maradsz s fény birtokában kihunyt csillagok sóhaját sem hallod. De harcot vívók ellened lelkemben, s büszkén hordozom fájó alázatom nem lángoltat tovább gyötrő türelme hamuba sodródik üres pernyékbe.[

Ahogy telnek az éveid, valami megtörik benned, bókolnak kemény bánatok lassan keringnek  dallamok. Érzed, ha becéznek kezek, szikra töredezik szerteszét langyosodik tested ,ideged, beléd furakodik a szeretet. Minden porcikád kívánja vadul, tüdőd illatoktól szélesre tágul, átfut rajtad egy rejtett zápor, valami ősi érthetetlen mámor. Fogyó reménnyel táncolsz ,de felgyúl benned a tánc zenére körtáncot jársz vidám ütemre tüzesen járod nagy örömödre. Te vagy megint az,  aki voltál, érzed bőrödön a párod illatát újból beled száll a vágy s vár, hogy újból karjaiba fussál.

Nyári éjjelekben bőrömre tapad pillantásod, nyári ingert akaszt áradozva szívemben könyörtelen, húsomba mar termékeny szerelmet . Érzékiségem remegve bomlik szét az alkonyi csend hatalmában , s egymást tükröző lelki világban indulok feléd ,mint Hold alkonyában. Minden sejtem ébredése édeskés kivilágosodik egyre gyöngédséggel egymásba fogózva éltetik szemem mint önmagában nyíló virágoskert . Érintkezések egymásba zökkennek , magukért szólnak a matató kezek gyönyörök keverik a pihegő szívet csókjainkból felébredt szerelmet.. Minden szemmérték íves része előtt hajladozik testem és tested között , elég a szó hogy közte megrepedjen burokban szült vággyal forrt élvezete. Csak a szájunk az, mi alig szétreped kettős színt vall finom érzékiséggel s két színt között, csókok függnek egybe amitől vibrálni kezd reménysége . [W.B.]

Szeretnék még nyárban maradni arany hullámos szigeten, testemre csillag fénye szikrázzon , futó szél gyöngén altasson. Szeretnék éjszakai csöndben, vállamra kibontott hajammal hallgatni a tenger vad moraját, s a sirályok tompa suhogását. Kísér egy ösztönös ősi eszme, keresi múltamnak fájó sóhaját szürke homok oldódik szívemben uszályként a nyárnak nyomdokán. Testem még nincs felkészülve elhagyni az idő kéjes perceit, együtt az ősz s a tél menetén játszanak, bús szívem leheletén. Búcsúzni kell halk Bach zenével álmodni mindig súlyos tisztaságot s a teljes zűrzavar villogó határán egy nemes cselló hangja muzsikáljon. S a teljesen meggörbült hátammal mélyen szuszogok egy új akkordban lassabban engedem el a tegnapot mohón simogatom az új holnapot

Ha tudnád,hogy te vagy a szikla ki őrzi testemet, te vagy a szárny ki körül ölel szeles estéken, lábam alatt az aranyos homok mi simítja talpamat bőrömön napfény táncolgat az a te ajkad, Melleden remeg a szívem  mint zápor után megtépett kis fecske fióka nyári délután, kezedből bárdot faragtál védelmemre s oly könnyen forgatod szemed mi engem őrizget. Te vagy a nyár a zúzmarás télben ki melegít s a télnek fagyos szemgödréből  te világítsz. Oly édes-  könnyű  az élet te veled szilárd talaj, gubancos ködös téli estéken csak csupa kacaj, szilárdan állunk a lépcsők fokain lágy menetben mert selymes titkok rezegnek bennünk mindörökké ..[W.B.]

Minap sietve suhantál el mellettem lehajtott fővel talán bánt a magány ,vagy félsz tőlem  mert visszakérnélek már nem nézek szemedbe oly rég  ne félj ,ne kerülj csak szemed tiszta csillogó kékjével pillantsál felém , s ne húzd mélyen kalapod homlokodra mert ismerem járásod csak köszönj bátran ,intsél felém tekintetem nyugalom , vallomásom halk szavak bősége, de néha habozok  megbocsájtottam régen, csendesen és titkosan üzentem, mi nem jutott hozzád sohasem,  miket édesen rebegtem, most már csak fáj hogy simogattam, régen szerelmed s vártam kinyújtott karod örömét bársonyos csókodnak kegyelmes böségét. [W.B.]

Mint áramkör hiányban szenvedő robot, lóbálom karjaim,lábaim egy végben túlhevült áramkör eszetlen fejemben mozgásba indítja utolsó kerekem. Szívtelen világban élni meglehet bársony elemekkel indítóm életem fényesre sikált kapcsolótáblámban rövid zárlat okozta kütyük ketyegnek. Könnyű az élet robotos világban értelmetlen mozgok, előre meg hátra nem kéri számon senki kívánságom, bukdácsol áram nélküli boldogságom . Időnként megpendül bennem egy löket mutatja utamat merre ,mennyit lépjek pozitív anódom régen csődbe jutott furán játszik velem negatív katódom. S ha csip az áram túlfűtött szívemben csak hamu a káoszban ,kábelek világa táncra perdülnek egymással érintkezve, s  megsemisitik t estem mindörökre.