Mari a kis komorna-Vilhelem Margareta

Három nap telt el. Három nap, mely alatt László alig látta Klárát és ha látta, akkor is nagy társaságban számos szemfülesek figyelése mellett. A mama is mindig közel valahol az ő ellenőrző detektív szemével.
  Ez tűrhetetlen! El nem viselhető!
-Meg kell üzenje  Klárának, hogy valahogy, valahol!
 - mégis csak találkozni kell, különben ő ebbe belepusztul!- tudatná vele valamiképp előre:
  miket terveznek, hova mennek, mert mégis látni, legalább látni kell egymást!.
 Negyednap reggel korán ébredt ugyanezzel a sürgető gondolattal, mely még álmában is mardosta

 De hogyan csinálja ezt? Klárának nem írhat, a mama biztosan elcsípné, elkobozná a levelet. Oh! arra nagyon képes! 

- Valóban legjobb azt a kis szobalányt használni fel, ahogy már előbb gondolta.

 - Jó kis leányka, bár mindig olyan szomorú. De szereti Klárát. Hogyne szeretné?! 

 Ennek megmondhatja szóval az üzenetét.
 Megcímezte: T. c. Varga Ilus kisasszonynak és alul: Herceg Károly úr. Úgy borotválatlanul lement a Mátyás -térre. Tíz óra lehetett. A levelet rábízta arra a sarki hordárra, kit gyakran látott ott álldogálni.

 -Parancsolni tetszik választ?- kérdezte az öreg vörös sapkás, mikor Károly előre fizetett.

-Nem. Nem kell válasz. Csak adja át, de személyesen és neki magának a kezébe. 

-Igenis. Ahogy parancsolni tetszik. . 

   Kár volt hordártól küldeni. Jobb lett volna postán. Azzal is megkapta volna kora délután. A hordár nem jó. Feltűnő. Feltűnő szegény kis szobaleánynál. Ki lehet az, aki ötven lejt  költ arra, hogy egy kis szobaleánynak levelet küldjön?
 - Ez már gyanús dolog, oh bizony nagyon!

   A hordár lelkiismeretes ember. Erősködik, mivel mondta  neki: személyesen adja át. Ebből vita keletkezik. Pár szó csak, de hangos, mert a portásnak öblös torka van.. Az egyik liftes fiú a főlépcső aljáról már kibámészkodik. Hallgatja:
 -Kinek szól?
- Varga Ilus. - Majd én felküldöm.
 Nem, maga nem mehet föl.
- Ha válasz kell, várjon künn a járdán!
 -Nem kell válasz?
-Hát akkor elmehet! Mit tehet a hordár?
 Elmegy. Nem tehet mást. A liftes s odajön a szakállas kapuőrhöz és az a háziszolga is, ki eddig a belső kapuszárnyon a rézkilincseket pucolta. Azért van rajta hosszú posztó kötény és ezért olyan maszatosak a kezei a krémtől.
-Kinek? -az Ilusnak.

- Fogdossák a levelet.
- Valami kis négyszög zörög a borítékban. Nem pénz?
 - Nem!- valószínűleg névjegy.
- Ezt valami úr küldi!
- Jó dolga van az Ilusnak!-röhögik a fiuk

    Szabó a főnökük  járja ellenőrző körútját a házban.

 Feléjük jön.
-Mi az? - mit csináltok itt?- mondja megrovóan. A liftes, hogy szabálytalanságát leplezze ő elhagyta a posztját a lépcső aljában, - bőségesen magyaráz:
-Egy levelet hoztak Varga Ilusnak . Egy hordár hozta! Hát ezért... Mivelhogy egy hordár.
  -Hol van? - Add ide!- Szabó átveszi és miután megnézte a kézírást, belesüllyeszti a mellső frakkzsebébe
-Majd én elintézem! Szól és visszafordul. Most szempillantás alatt minden visszailleszkedett a helyére. A házi szolga tovább pucolta a rezeket, az inas a csarnokba ment a szokott helyére ásítani, a portás pedig kiállt a kapuba, széjjel vetett lábakkal, hogy onnan tova sugározza a hotel tekintélyét végig az egész utcán. Hadvezéri lassú lépésével Szabó hátrament az udvaron. A körútját folytatta tovább.

      Ágnes  asszony éppen a hálószobáján át az öltözője felé indult, hogy a délutáni toilettet magára öltse, mikor a kis takarítónő , aki elébe lépett.

 -Szabó komornyik kérne most pár perc kihallgatást.

     -Hát jöjjön be!-mondotta és leült.  Cselédet ülve kell fogadni. A gránátosforma vénleány kiment és bejött Szabó „úr." az ajtó mellett állt meg Agnes asszony előtt aki mintegy szobor ült a fotelben hogy megszólítsák.
-Hát mi van, édes Szabó?- kérdezte Agnes asszony, ki csupán a komornyikot és a főszakácsot, a ház e két oszlopát és, mert az jobb családból való, a Ella  kisasszonyt szólította vezetéknevükön.-
Kegyelmes asszonyom - szólt a Szabó .
-Bocsánatot kérek, hogy bátorkodtam, de egy körülmény, ami a főméltóságú ház jó hírnevét érinti, fordult elő.      Nagyon meggondoltan fűzte a szót: 

 -Mi az?- kérdezte meglepetve a ügyvédnő.
-Van itt egy kis komorna, valami Varga Ilona, ki Klára kisasszonyt szolgálja ki. Az .. . bocsánatot kérek .. . az.. . az nem való a főméltóságú házába."
- Igazán?
-Az az Ilus?
 -Igen.
 -Soká haboztam, hogy kegyelmes asszonynak  jelentsem-e, - de az ügyvedi  ház jó hírneve miatt most kénytelen vagyok.
- Miért?
- Van valami dolga tán valakivel? Szabó mintha szenvedne ilyen illetlenséget ki is mondani.
 Mégis kimondta:
 -Más állapotban van. Kissé meghajtotta magát lesütött szemekkel. Majd még hódolóbb hangon folytatta:
- Bocsánat, hogy ezzel.. . de gondoltam, kötelességem bátorságot venni és megjelenteni..
 - És hát.. . hát már rég? és kivel?
A komornyik bánatosan sóhajtott föl és a kezével bizonytalan mozdulatot tett:
- O-óh! - már jó ideje valahogy gyanús. De mit lehet tudni?
- Ma azonban egy levelet hozott neki egy hordár. Ez sem járja.

    Szürke, rücskös és piszkos borítékot vett ki a frakkzsebéből és Kardosné mellé helyezte az asztal sarkára.
-Csak nem képzeli, hogy én a szobaleányok leveleit.- kiáltott föl a ügyvédnő, de Szabó úr szemei előtt, melyek tudóan és nyomatékkal, kissé szomorúan is néztek reá, elhallgatott. Érezte: ebben valami elolvasandó van. A levél után nyúlt. Kicsi névjegy esett ki belőle. Herceg Károly névjegye. -Kedves! - ma délután...

  Szörnyű harag ömlött végig Ágnes asszonyon.
- Ez a Karcsi  Ez most már a szolgálókkal kezd ki!
- a Klára szobalányával, ilyen piszkos, perverz kölyök! - Gyereket csinál a Klára cselédjének!
Ezek zúgtak végig rajta. Nem mintha hitt volna egyetlen szót is ebből, - jól tudta, hogy ez csak valami kapcsolat keresés Klárához és egyéb semmi! - de így akarta hinni, hogy annál haragosabb lehessen, annál kegyetlenebb. ! Szabó úr  mozdulatlan várt. Egy izma sem rezdült meg. Nem is nézett az úrasszonyra, csak maga elé a szőnyegre. 

- Most azonnal ki kell fizetni, a további hónapot is és azonnal kidobni. Tíz perc múlva kívül legyen a kapun. Szabó  biccentett. Ágnes asszony az öltözőjébe indult. Az ajtóból visszaszólt
-Gondoskodjanak, hogy senkivel se érintkezzék! Abszolút senkivel. Ezt magának is rendelem, Szabó. Értette? Az mélyen meghajolt szótlan, megértően. Ebben bízni lehet, ebben az emberben, - gondolta Ágnes és majdnem jókedve lett ettől. Mikor betevődött mögötte a zár, Szabó a levelet elvette és visszasüllyesztette a zsebébe. Ha gyermektartásért pörölni próbálna az a leány, arra ez jó lesz!és Szabó elindultak az Ilus keresésére.

      A hosszú, sötét folyosón hátrahaladva a második udvarig, hol a cselédlakások sorakoznak az istállók és konyhák fölött, benyitottak a leány sötét kis szobájába. Nem volt ott. Visszafordultak hát és a szolgálati lépcsőn lementek a földszintre. A nagy konyha ajtaján benyitott a német vénkisasszony.
 - Nem láttak az Ilus?-kérdezte a mosogató leányoktól, kik csodálkozva néztek rá.

-A vasalóba ment az imént valamivel- válaszolták azok, kilépve a küszöbre. Itt valami történik, ha a komorna es  Szabó úr ketten keresnek egy kis cselédet! Hát ott maradtak az ajtóban. Valóban éppen jött onnan a kis komorna. A jobb kezében T forma akasztókon két nyári ruhát hozott, két habkönnyű,  köntösét Klárának. Messze tartotta magától és magasan a ruhákat, egy kézzel a kettőt, nehogy gyűrődést kapjon valamelyik fodruk, nehogy az alsó szélük leérjen a poros padlóra, így jött velük szembe kinyújtott karral és gyorsan tipegve.

 Szabó kissé visszamaradt;
  -Maga takarodik  innen azonnal!- kiáltott reá harsányan.
-Mit mond?!-kérdezte riadtan Ilus.
 -Maga takarod! Itt a könyv és pénz és mars! Azonnal!
-Mi - hogy engem... és így?!-de a leány ekkor meglátta Szabót a konyha ajtón túl:
-Ezt Maga csinálta! Maga! Ezt Maga csinálta... Szabó Úr!- kiáltott feléje és a hangja mind élesebben üvoltott - ezt teszi velem maga.. . maga.. . éppen maga.
  A fölháborodása, szégyene torkon ragadta.
 Kissé megtántorodott és nekidőlt a falnak. Mégis vigyázott, nehogy a szép ruháknak bajuk essék; kinyújtva lebegtette őket magától távol. A lármára a tiszti szakácsné és a kukta is kidugták a fejüket. A következő ajtóban a főszakács is megjelent. E sok bámész szem láttára Varga Ilus összeszedte magát, ne sajnálkozzanak ezek az ő gyalázatán! Bátor, kis dölyfös parasztlelke föllázadt, erőt adott neki. Fölemelt fejjel szólt a német komornának
--Hát jó!- menjünk! 

  A vénkisasszony elől, a leányka mögötte. Mikor Ilus ellépett Szabó komornyik mellett, egy pillanatra megállt.
-Megveri még magát az Isten, Szabó úr! mondotta a szemébe és tovább ment. A ragyogó báliruhák lassan imbolyogtak magosan tartott kezéről lelógva, pehelyszerű gyönyörű ruhák, álomból, illatból, ragyogásból szőve. így haladt el a kicsi komorna, el a sötét, kőszénporos gangon, mintha álmokat a más álmait vinné a messze tartott karján.
-Kidobattad nagyon ügyesen! ügyes lurkó vagy te- kacagott a kövér  a főszakács, karonfogva Szabó úr komornyikot, -előbb gyereket csinálsz neki és azután kidobod.- nagyon jó! — és bevonta a szobájába. Még hosszan hallatszott a nevetése. 

    Az emeleten a nemet komorna  átvette a ruhákat és elvitte a Klára szobájába.
-Maga pakoljon azonnal- majd rögtön visszajött, letette a pénzt és cselédkönyvet és ismét kiment. Ilus sietve pakolt. Egyhamar megvolt vele, alig volt pár holmija. Hamarább is ment volna, ha közben meg nem mozdul benne a gyermek, az az öröm nélkül fogant gyermek, aki miatt Szabó úr most ki 

dobatta,

    Elkészült. A szerény kis kosártáskával kezében kilépett a folyosóra.Klára kisasszonyhoz kllene menni, elbúcsúzni legalább...
— A gangon azonban, a lépcsőn túl, a komorna ny állta az útját. A paradicsom őre áll ilyen könyörtelenül. Mert ő utálta az összes többi cselédeket, Szabó urat is, a szakácsot is, mindenkit. De különösen azt a sok fiatal szolgáló leányt gyűlölte, kik ha csinosak és rendszerint csinosa— a főkomornyik háremét alkották. Aggszűzi savanyúsággal utálta e nőket, öröm nélkűli vénkisasszonyságából. Jól tudott mindenről, ami a háznál történik, de Szabóval nem kezdett ki, nagyon is hatalmas ember volt; hanem ha valamelyik leány bajba jött, azt igen nagy élvezet kidobni! -Csak a kis asszonynak kezetcsókolni...!  szólt máris bátortalanul szegény Ilus. Csak odakinn az utcán ragadta meg annak a csapásnak egész tudata, mely máról-holnapra reá zuhant. Néhány lépést ment maga elé céltalanul. Most először érezte magát fáradtnak, először érezte anyaságának a súlyát.- Le kell ülni valahol, kissé pihenni, meggondolni, mitévő legyen.

     Belépett a Múzeum-kertbe és leült egy padra. Hová legyen, mibe kezdjen? Előtte hancúroztak városi gyerekek. Dajkák, nevelőnők,kis porontyokat vezettek, tolókocsikban napoztattak kövér csecsemőket. Ez a látvány a szívébe szúrt Ilusnak. szegény kis kölyke, azt csak rongyokba teheti majd Tán okosabb lett volna megfogadni, amit Szabó úr parancsolt, elmenni valami bábához.Akkor nem lenne baj, nem lenne gond- De ő nem akarta  valahogy nem tudta megtenni.
 Hát most mit tegyen, hová forduljon? Alkalmazást keressen, ilyen állapotban?   anyja házától került a Kolozsvárra. Mert hogy sok testvérek voltak, azért kellett szolgálatra mennie. Hazamenni az anyjához? - szégyenszemre hazamenni, ezzel az idegen fattyúval a hasában, falu csúfjára, hogy onnan kiseprűzzék! És az a legény is nemsokára hazajön katonáéktól, az a legény, kivel eljegyztek volt utolsó este, mielőtt berukkolt vagy három éve   - Hogy az így lássa őt, ilyen elesetten, és megvesse és kicsúfolja és leköpje! Nem! Nem!!  Inkább meghalni, mint az ilyen szégyent! így ült, így töprengett Ilus azon a padon. Nem sírt, csak maga elé nézett.

  Ha valahogy Klára kisasszony segitene rajta?! - De hiszen a német fraj azt mondta:-„nem fogad magát- az is megveti őt, az is piszkosnak tartja. Pedig jó lelkű, még meg is csókolta a múlt héten, mikor azt a levelet adta.. . Igaz, hogy akkor még nem tudta ..
Herceg  Károly segíthet!
- Igen, hozzá fog elmenni. Annak a kedvéért Klára kisasszony tán.. . annak a kedvéért...! Föltápálózott. Megint kézbevette a kosártáskát és megindult. 

- Itt lakik Karoly ugyved ur a Muzeum  utcában, hátha otthon találja? Karoly  járt fel s ala a nappali szobában. . Már van egy órája, hogy így járkál. Vár. Vár, hogy megjöjjön az a kis komorna. El fogja magyarázni neki, szórói-szóra kitanítja az üzenetre. - „így nem lehet élni.. . Klára találjon módot...! " Talán reggelenként hírt küldhetné általa: mi az aznapi terv .. . „így nem lehet élni...!
 Csöngetés. László kisiet az előszobába. Valóban a kis Ilus, Varga Ilus. Bebocsátja. Miért van útitáska vele? De ez csak egy szempillantásig kérdés  és sietve tessékeli be a szobába. Ilus nagyon ki van fulladva a lépcsőhágástól. Sok volt neki az a három emelet. Nagyon lihegett és kissé tántorgott is; meg kellett fogódzón a zongora sarkába.
-Üljön le, lelkem!- mondotta Herceg ur  pihenje ki  magát és belekésztette egy karosszékbe a szabadkozó leánykát.
- Ahogy így szemben ült az ablakkal, föltűnt neki kétségbeesett arca. -Mi baj van?
- Van valami baj?! kérdezte.
-Bocsásson meg, kérem, bocsásson meg... - hebegte bizonytalanul Ilus, mert szédült egy kissé. — Úgy örülök- folytatta károly hogy   el tudott jönni! Nagyon vártam magát és rögtön reátért a tervére. Nagyon gyorsan, szenvedélyesen beszélt.
 Ugye tudja, kedves, ugye tudja, hogy én és Klára.. . ugye? .. . hogy mi szeretjük egymást!?. A leányka bólintott, hiszen azért jött...! de nem szólt, csak némán bólintott. „Én már napok óta nem látom, hát ez lehetetlen, ez el nem viselhető!- már negyedik napja és én nem alszom és én ezt nem birom!... -hát ezért azt akarom, hogy ő megtudja: én ebbe belehalok, ha ez így megy tovább, ezt nem lehet, nem, nem, ezt nem lehet...! már negyedik napja egy örökkévalóság! Maga ezt meg kell mondja neki, mert írni nem merek, a levél elveszhet, de szóval, szóval mondja meg„Ugye megteszi?, hiszen maga öltözteti, sokszor van alkalma. Ilus megpróbált párszor közbe szólni. Olykor fölemelte a sok tűnyomoktól összeszurkált kicsi kezét, de a fiatal embert meg nem állíthatta, az csak magyarázott tovább szaggatott mondatokban. Lassanként megértette, hogy a Herceg urhoz hiaba  jött, maga sem tud Klárához találni ó hisz ez borzasztó! ez az utolsó reménye is ime füstbe megy. Szörnyen elszorult a szíve, egész eddigi önfegyelme fölbomlott és elkezdte halkan zokogni. Hát ezért irtam magának, hogy.
 Ekkor vette észre Karoly ,hogy  a lany csendsen sir.

     . Csodálkozva nézett Varga Ilusra: -De hát mi baj van?, hát mondja!  miért sír?"
-Engem... engem kidobtak onnan!- szipogott Ilus.-Magát! mikor?! Hogy?! Miért!?"
-Most — egy órája. Mint egy kutyát.. . kidobtak az utcára... Azért jöttem!" — „De hát mi történt és miért?" A leánka megtörölte a szemeit rücskös kis zsebkendőjével és mélyen elpirult. Kissé habozott, azután kimondta:
-Egy .. . egy gyerekem lesz ... - „Magának...? Az Istenért... bámult el Karoly

-élhessenek... hogy az uraság meg ne tudja.. . azért.. . Oh biztos, hogy ő dobatott ki, óh, az egész biztos!" — és most elkezdte mondani zavarosan, mégis érthetően az ő szomorú történetét. Mennyit járt utána, mennyit üldözte, ő nem akart, nem, nem akart, ő rendes kis leány volt, neki mátkája is volt, katona, de nem lehetett! óh Szabó úr nagyon hatalmas!  fenyegette is, kényszerítette is.
 Nagyon erős ember és ő egy kis leány, és sokan vannak otthon testvérek, és szégyenszemre hazaküldték volna, mert nincsen maradása annak, aki Szabó urnák nincs a kedvére,  és az is megalázás lett volna a falujában, ha hazakergetik, ez is baj lett volna, az anyja miatt is, mert hogy sokan vannak.. . László némán hallgatta a kis komorna beszédjét. Érezte: minden szava iga£. Hiszen emlékezett, hogy Simonvásáron-akkor november végén, vadászatkor, látta Szabó komornyikot hogyan leselkedik reá és egyik este tanuja volt, miként védekezett a leány ott a sötét cselédlépcsőn és éjjel az a dulakodás-féle zaj a feje fölött.
— Most, hogy előtte ült magába omolva, meglátszott a terhesség rajta. Borzasztóan megsajnálta. Megsimogatta a kezét. - „Mit tehetnék magáért?"

    — „Azt gondoltam... ha talán Klára hercegnő... ha ő valamit tenne érettem... ha ő... ? — hiszen én tudom, hogy én érdemetlen vagyok, de ha könyörületből valamit... " — „Klára? — és nem fordult hozzá? Ha elmondta volna azt a gyalázatot, amit magával tett az az ember — ó persze nem úgy, mint nekem — de mégis valahogy .. . persze ez is nehéz ... " — „Próbáltam. Azt izente, nem akar látni. Nem fogad, azt mondta! — ő is csak olyan piszoknak tart engem...!" Ilus elhalgatott. A fiatalember fölkelt; egyszer le s föl sétált a szobában, azután az ablakhoz ment, kitekintett a szabadba. A Múzeumkert fáinak a lombja hullámzott odakünn. Friss, üde, fiatal zöld. Tavasz. Levél levél mellett, melynek csipkézése legfölül még jobban ragyog a délutáni napban, mint az épület vajsárga homlokzata. Odatul a fák dunyházása fölött a Kollonich palota látszik. Az is fényt kap, az is tündöklik a napsugárban, be van aranyozva még a palatablas tetok csillogtak.

   — „Csak mi, ketten itt vagyunk árnyékban, ez a szegény leány és én!" — gondolta László. — „Mondja, kérem," — kérdezte egy idő múlva — „megkapta azt a névjegyet, amit ma reggel magának küldtem?" — „Névjegyet? — nem, én nem kaptam semmit." — „Hm. Furcsa." — Most már sejtett valamit az összefüggésből. Az ő írása is belejátszott ebbe. Azt valaki elfogta. Ezért tört ki éppen most a vihar ennek a kis komornának a feje fölött. Hideg futott végig a hátán arra a gondolatra, hogy a nagynénihez került az a névjegy! — ezt a kis szobalányt, az ő szövetségeként kergették el onnan. Úgy érezte, hogy adósa lett ennek a leánykának. — „És Klára sem fogadta...?"

   — „Azt mondták ... " Talán jobb mégis, hogy Klára nem hallotta mindezt, gondolta László, — az ő tiszta lelkét ne érintse ilyen aljas történet. És úgyse érne semmit, Ágnes hercegné azt tesz, amit akar. Hiszen velem is azt teszi. — „Én azt gondoltam," — szólalt meg Ilus, mert ő még ott maradt eredeti tervénél, — „ha a gróf úr egy jó szót szólana Klára hercegnőnek .. . hogy .. . hogy legalább addig .. . amig újra állásba tudok menni..." Karoly fordult vissza: — „Dehát nem érti, hogy én sem tudok vele találkozni?! — Hát nem mondtam? Hát nem hallotta?!" A kis komorna felállt. Szerényen dadogta, nagyon alázatosan: — „Oh kérem... bocsásson meg .. . én nem tudtam .. . bocsásson meg... " — és indult is rögtön kifelé. Karoly ugrott, elkapta, visszahozta. — „Én kérek bocsánatot magától — hiszen maga ezt meg sem értheti... kérem üljön le és beszéljünk .. . Mondja, kérem," — és a fiatal ember elvörösödött a saját kérdésétől, — „nekem megmondhatja, — hányadik hónapban van.. . vagyis hogy mikor lenne .. . az .. . mennyi idő múlva?" A kis komornya nyugodtan válaszolt, ö közelebb a természethez nem pirult ilyenről beszélni: — „Hatodik hónap most, hát még három, s

  Jó, — hát én próbálok valamit. Én ösmerem a professzort, aki alá a szülészeti klinika tartozik. — Ilyenkor a kaszinóba szokott jönni. Én elmegyek oda és megkérem, vegye föl magát ingyenes helyre már most." — „Hogy az ispotályba! — Én oda nem megyek!" — kiáltott fel a leány. „Oda nem, hogy a rosszfélék közé, — nem! inkább a Dunába! — Ebből nem tágított. Csökönyösen ismételte: „Nem, a rosszfélék közé nem! — hiába próbálta László reábeszélni. — „Nem! Nem! oda nem!" — „Dehát mi lesz akkor magával?" — szomorodott el László — „hiszen én Kollonichékhoz vissza nem tudom vinni! — Hát akkor haza megy a falujába?" A nő kezei riadtan emelkedtek föl, mintha valami szörnyű viziót  látna. Visszatérni a faluba, hova a mátkája egyhamar hazaszabadul, elébe állni így ezzel az idegenben fogott kis bitanggal a hasában, ott járni terhesen, bujkálva, szégyenkezve, a templomban hátul lapulni az utolsó padban, a falu csúfsága lenni, a többi leányoké, kiknek egynek másnak ha van is gyereke, de az a babájától van, aki feleségül veszi, ha hazakerül a katonasorból. Nem! haza nem, oda a világért sem! De válaszolni akart, mert illedelmes leányka volt: — „Van egy nénikém Veszprémben: a férje gyárban dolgozik, — megpróbálom, hátha magához vesz, talán megteszi, bár ők is szegény emberek... " — és önkénytelen kis szurtos tárcájában kezdett kutatni, mert már arra gondolt, milyen kevés pénze van, ennyivel hogy is vállalnák?! — „Hát ez jó terv, kitűnő. Nézze! Én szívesen segítem!" — szólt megörülve László és gyorsan kivett két ezer koronást, mert mint kártyás embernél, mindig volt nála öt-hat. — „Nézze vegye ezt, ennyi talán elég, hogy .. . a költségekre .. . azért, hogy befogadják!" — „Az sok, az igen sok!" — felelt meghatódva Ilus, — „elég egy is bőven .. . nem kell olyan sok!" Csak az egyik ezrest fogadta el és mikor Gyerőffytől átvette a pénzt, hirtelen lehajolt és megcsókolta a kezét. Két meleg könnycsepp pottyant a bankóra, midőn összehajtogatta. — „Borzasztóan köszönöm...! Áldja meg az Isten!" László visszakísérte az előszobába. Ott fölkapta a kosártáskáját.

Bátran fogta, és kiegyenesedve még egyszer visszafordult az ajtóban: — „Áldja meg a jó Isten!" A zár csattant mögötte. Az ifjú ott maradt az ajtó-üveg mögött. Hallgatta távozó lépteit a szegény kis komornának. Lassanként elhalkultak azok, ahogy lehaladt. Most a második emeletnél fordul... most az elsőnél... Aztán nem hallszik semmi. Elment.