Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Most messze városok ölébe vágyom   rég járt utak emlékeit hivom; e bágyadt  és elárvult  délutánon a  szivem minden messzeséget átfon  s kitárni,  mint  mécsvirágszirom. Oh,  furcsa játék  vágyni és kutatni  Más  életét,  mely  most miénk lehetne ,A  percet,  mely igér,  de nem tud adni,  A tegnapot,  mely nem tudott maradni  S  szivünk  fölé  csak  a vágyait temette . Suhan,  suhan,  rohan és jaj,  elérni  Nincs  oly  erő  s minden remény  hiába  S csak bús  vigasztalás  a vágy,  az  égi,  Bukásait,  ha újra  felcseréli, Mint  éjt s  napot  a mindenség  világa. De  majd  az  örök  est  előtt,  ha  büszkén  Elérek mindent könnyű  diadallal :A  kezdet  és  a  vég  ölelkezésén  Zsámolyra hull  előttem majd  a törvény  S Istent s világokat viszek  magammal!

Thuják hegyén  aranyvirág  a  nap temés szigetről  a  vadgerle  búg  át, késői  rózsák  halkan  inganak mézterhesek  a  dús  viola bugák. Muskátlikon  a biborgömbök égnek  verbénanyilás:  szivárvány  özön, a  mályvák  bodros csokros vőlegénye hajnalban  ömlik  át  a  rácsközön. O  én  tudom,  e  könybefult világon ahol csak  bimbó  ring  s  levél  az ágon  a  virágillat  mind  felétek  reszket. S a  lomb  is  összehajlik koszorúnak  szent  fátokra,  ha  soha sem borulhat   ti  messze-messze  glóríás  keresztek.

  Oly  furcsa,  hinni sem merem  egyszerre  csak  mellettem termett  vagy  így járt  mindvégig  velem  hol  volt  ha jött,  hol  volt  ha  elment  egy   bizonyos,hogy   nem  ismerem. Oly  furcsa hogy   látom  öltönyét tudom:  a  teste  duzzad  benne, a  szeme  viÍllámló, haja fekete s  felém  cikázik,  mint  a  penge. Oly  furcsa ime  egy  fürtös  fej felém  fordul,  felel,  ha  kérdem, szava  kemény,  szállongó  pehely rám  hull  és  elzsibbasztja  térdem, hideg  és  lázakat  lehel. Oly  furcsa,   tán  kincsekkel  tele  hogy  mindig  titkolózva  zárja két  izmos ,eros ,vad  tenyereit vagy  éles  fegyver  volna  nála egyszer  még  sziven szúr  vele.

 Jószivűek  ők és áldott a lelkűk is, kik itt, mellettünk száraz kenyeret esznek  vékony testükből beesett szemük néz, siratja őket az ág is, az ég is. Kik olyanok, mint korhadt fakeresztek  mély síron, melyben kedvesünk pihen vagy dédanyánkat fedi árva rög. Sivár mezők, melyeket hidegen Halálosan betemetett a kor.   Az eletet s a mindent jelentik ők a munkás kezek, a földi szenvedők Ha másokra frissen derül a nap  Az ő szemükből könnyek hullanak .S ha csikorogva fordul a földkerék ,Hajoljatok meg, mert könnyezik a nép. És elnézem őket hosszasan, Oket, az élet fő erét  És megcsókolnám szeretettel  Az apám áldott két kezét.

 Te  vagy  az  öröm,  én  meg  a  bánat, ketten  építünk  egy  közös  várat, te  leszel  övfal,  én  közbiil  kastély   igy  lesz  az  ég  alatt  közös  a  kvártély. Közös  téglából  lesz  majd  az  egész egyszerre  vész  el,  hogyha  majd  elvész én  leszek  rideg,  bánat-meredek, korulotte  állsz  Te  derü-keretet. Te  vagy  az  öröm,  én  meg  a  bánat, közösen  rögzitünk  egy  örök-várat te  leszel  övfal,  én  közbül  kastély közös  alapon  kövüilö  nagy  cél .Én  leszek  közbül  az  örök-bánat, Te  karolod  rám  az  öröm-várat.