Erdekességek az erdélyi szaszokro--MISCH ORENDl
E
rdélyben a németség élete az 1003. esztendővel kezdődik, amikor a magyar
király Erdélyt elfoglalta.
Ezek az első németek azonban főképen harcos lovagok és szolgáik voltak. Valószínűleg bajorok, akik Gizella királynéval jöttek Magyarországra. Földművelő telepesek nagyobb tömegekben 1141-től kezdve jönnek Erdélybe II. Géza király hívására. A legújabb kutatások megállapították, hogy ebben a kelet felé való vándorlásban részt vettek az összes német törzsek Flandriától Bajorországig és felső Szászországig.
A telepesek magukkal hozták mesterségbeli tudásukat és művészetben' készségüket, amit később Erdélyben aránylag magas fokra fejlesztettek. Erdélyi iparoslegények szokásos vándorlásuk idején Ausztriában és Németországban mindig eltanulták a legújabb ipari és mesterségbeli fogásokat és divatokat és azokat hűségesen haza hozva, Erdélyben a parasztok és polgárok — mindegyik a maga módján — szép és értékes művészi ipart fejleszthettek ki. A földműves szász férfiak és -asszonyok saját ezű népművészeti tevékenysége a varottas észítésre, szövésre, horgolt- és rece-csipkekészítésre, valamint fafaragásra szorítkozik. Minden egyéb művészeti munkát iparosok állítanak elő, azonban teljesen a népszellem hatása alatt dolgozva, az ő munkatermésüket is igazi népművészetnek kell tekintenünk. Számtalan keresztszemes varottasminta öröklődik falun anyáról leányra. E varottasok technikája a minta kemény, szegletes alakítását követeli meg. A minták szigorúan stilizáltak, mindennemű lágy lekerekítés kizárásával, tartózkodóak és szűkszavúak. E művészetet jellemzi a számos állatmotivum, különösen a páva, a kétfejű sas és a szarvas. A virágmotivumok közül, különösen a szekfü számtalan stilizált változata általános. Az állatalakok naivan tréfás formálása finom humor bizonyítéka. A keresztszemöltésü varottasok mintáiban a páva és sas gyöngéd módon a büszkeséget és önérzetet jelképezik, viszont a szarvas a félénkségét, a gyorsaságot és kecsességet, mely nem ritkán a fiatal parasztlány tulajdonsága is. A mértani formák szigorúak, tartózkodók és szegletesek. Az egyes formák közei levegősek, tehát egészükben könnyedek és egyensúlyosak. A keresztszemes varottasok stílusával közeli rokonságban vannak a szőttesek; kettőjük között a külömbséget csupán a kétféle technika okozza. A színek közül a vöröset, kéket és feketét alkalmazzák ma; régebben a többszínű tarkaságot kedvelték. A keresztszemes varrottason kívül más hímzések is készülnek laposöltéses és száröltéses technikával; ezeknek rajza fonadékos indadísz, stilizált virágokkal. E többé-kevésbbé szabad kompozíciók egész felületeket töltenek ki és rendesen fekete színűek. Nem olyan szellemesen előkelőek, mint a keresztszemes varrottasminták. Hasonlóak ezekhez azok a tarka virágcsokrok, melyeket a szűcsök hímeznek a férfiak fehér irhából való ünneplő bundájára, azonban itt a levelek és virágok tarka, telt színekben virítanak. A csipkék és a recemunkából való főkötők mintáit sokszorosan összekevertgeometriai formákból alakítják; kivételesen a főkötőket stilizált virágokkal és állatalakokkal is díszítik. A tarka szíjjakkal hímzett bőrövek, melyeket néhány vidéken még viselik, formájukban és elkészítési módjukban a tiroli bőrövekre emlékeztetnek. Általában a legtöbb ornámens a díszitőkedv könnyed és ízléses megvalósítása, mégis a szövésekben és keresztszemes varrottasokban érvényesül a legkifejezettebben a karakterisztikum. Többnyire reneszánsz és bizánci ornamentikára emlékeztetnek ugyan, de szigorú stilizáltságukkal és tartózkodó felfogásukkal, melybe belejátszik kissé a humor is, a szász földműves karakterének kifejezői. Mesélőkészsége ennél a munkánál kielégülhetett és ez az ornamentika már korán ki is tökéletesedett. Az erdélyi szász népművészet különleges sajátossága azonban az emberi és állati ábrázolás. Ebben különbözik határozottan a többi délkeleteurópai népművészettől, főképen a magyar, román és bulgár népművészettől, amelyekben a délkeleteurópai népművészeti törekvések a legkifejezőbbek. A szász népművészet ember- és állatábrázolásában a Nyugatnak erős begyökerezése nyilvánul. Egészen természetes, hogy a 16. és 17. századbeli varrottas-mintaköny veket a Nürnbergbe és máshová való vándorlásukból az erdélyi szászok haza, Erdélybe is elhozták magukkal és hogy ezeknek a könyveknek mintái élnek a mai napig is az erdélyi szászok varrottas- éí szőttesornamentikájában. A nép felhasználja mindazt, ami a maga érzésének kifejezője lehet, bárhonnan kapja is azt. Formálja és újjáalakítja addig, amíg számára az alakok legmegfelelőbb kifejezési formájukat megkapják. Tehát nem a kapott eredeti minta a nép belső érzésének kifejezője, hanem az a forma, melyet ő alakított ki abból. Ez az alakításban és stilizálásban való kedvtelés azt eredményezte a népnél, hogy eredetileg szervesen összetartozó részeket, különösen ábrázolásokat, megváltoztatott, vagy akár teljesen elválasztott egymástól. így néha két, sőt négy pávát úgy állít össze, hogy egyetlen kört képeznek; néha ez a kör szekfüvirággá alakul. Vagy pedig egyetlen szarvasfejből különváló díszítőformát alakít. A természetes alakzatok csupán arra valók tehát, hogy a nagyjában való körvonalakat, foltot megadják; a nép aztán a maga teremtő ösztönével saját ízlése szerint alakít. A meseszerű és természetfölötti alakzatokhoz való ragaszkodásának kifejezője az egyszarvú és egy négylábú szárnyas állatalak, mely már 15. századbeli kályhacsempén is előfordul. A stilizálókészség szerette a heraldikai stílusban való alakítást, amikor is két állatot egymással szembeállít. A néplélek belesűrítette magát ebbe a zsúfolt alakításba, melynél főképen oroszlánokat és kétfejű sast alkalmazott. Amiképen a szigorú stilizálás az állatábrázolásokban két állatnak heraldikai módon egymással szembe való állításához vezetett, ugyanez az akarat vezetett a geometriai alakok összefoglalására, különösen csillag formájában. A nép alkotókedve azonban ez utóbbi formában nem tudta magát kellőképen kielégíteni, habár a népben dolgozó erős összefoglaló akarat vezetett a csillagformához: az egyközéppontú ábrázoláshoz. A tiszta geometriai ornamentikában, a szalag- és frizmintákban, érintkezik az erdélyi szász népművészet legerősebben a többi délkeleteurópai népművészetekkel, melyek szinte teljesen kimerülnek ezekben az alakításokban. Az átmenet sokféle és az erdélyi szászok különvalósága a többi n Az átmenet sokféle és az erdélyi szászok különvalósága a többi népektől itt nehezebben elválaszto.
Ha ezt a népművészetet egészében tekintjük át, úgy a könnyedség és kecsesség mellett szigorú tartózkodását és megközelíthetetlenségét, a stilizálásra és karakterizálásra, valamint a zárt formálásra való erős törekvést kell konstatálnunk, mely a heraldikai stflusban és a csillagformákban fejezte ki magát legjellemzőbben. De konstatálnunk kell emellett a meséléshez és a természetfelettihez való erős ragaszkodást is, melyben a nép költészete kapta meg a maga művészeti kifejező formáját.
MISCH OREND
Ezek az első németek azonban főképen harcos lovagok és szolgáik voltak. Valószínűleg bajorok, akik Gizella királynéval jöttek Magyarországra. Földművelő telepesek nagyobb tömegekben 1141-től kezdve jönnek Erdélybe II. Géza király hívására. A legújabb kutatások megállapították, hogy ebben a kelet felé való vándorlásban részt vettek az összes német törzsek Flandriától Bajorországig és felső Szászországig.
A telepesek magukkal hozták mesterségbeli tudásukat és művészetben' készségüket, amit később Erdélyben aránylag magas fokra fejlesztettek. Erdélyi iparoslegények szokásos vándorlásuk idején Ausztriában és Németországban mindig eltanulták a legújabb ipari és mesterségbeli fogásokat és divatokat és azokat hűségesen haza hozva, Erdélyben a parasztok és polgárok — mindegyik a maga módján — szép és értékes művészi ipart fejleszthettek ki. A földműves szász férfiak és -asszonyok saját ezű népművészeti tevékenysége a varottas észítésre, szövésre, horgolt- és rece-csipkekészítésre, valamint fafaragásra szorítkozik. Minden egyéb művészeti munkát iparosok állítanak elő, azonban teljesen a népszellem hatása alatt dolgozva, az ő munkatermésüket is igazi népművészetnek kell tekintenünk. Számtalan keresztszemes varottasminta öröklődik falun anyáról leányra. E varottasok technikája a minta kemény, szegletes alakítását követeli meg. A minták szigorúan stilizáltak, mindennemű lágy lekerekítés kizárásával, tartózkodóak és szűkszavúak. E művészetet jellemzi a számos állatmotivum, különösen a páva, a kétfejű sas és a szarvas. A virágmotivumok közül, különösen a szekfü számtalan stilizált változata általános. Az állatalakok naivan tréfás formálása finom humor bizonyítéka. A keresztszemöltésü varottasok mintáiban a páva és sas gyöngéd módon a büszkeséget és önérzetet jelképezik, viszont a szarvas a félénkségét, a gyorsaságot és kecsességet, mely nem ritkán a fiatal parasztlány tulajdonsága is. A mértani formák szigorúak, tartózkodók és szegletesek. Az egyes formák közei levegősek, tehát egészükben könnyedek és egyensúlyosak. A keresztszemes varottasok stílusával közeli rokonságban vannak a szőttesek; kettőjük között a külömbséget csupán a kétféle technika okozza. A színek közül a vöröset, kéket és feketét alkalmazzák ma; régebben a többszínű tarkaságot kedvelték. A keresztszemes varrottason kívül más hímzések is készülnek laposöltéses és száröltéses technikával; ezeknek rajza fonadékos indadísz, stilizált virágokkal. E többé-kevésbbé szabad kompozíciók egész felületeket töltenek ki és rendesen fekete színűek. Nem olyan szellemesen előkelőek, mint a keresztszemes varrottasminták. Hasonlóak ezekhez azok a tarka virágcsokrok, melyeket a szűcsök hímeznek a férfiak fehér irhából való ünneplő bundájára, azonban itt a levelek és virágok tarka, telt színekben virítanak. A csipkék és a recemunkából való főkötők mintáit sokszorosan összekevertgeometriai formákból alakítják; kivételesen a főkötőket stilizált virágokkal és állatalakokkal is díszítik. A tarka szíjjakkal hímzett bőrövek, melyeket néhány vidéken még viselik, formájukban és elkészítési módjukban a tiroli bőrövekre emlékeztetnek. Általában a legtöbb ornámens a díszitőkedv könnyed és ízléses megvalósítása, mégis a szövésekben és keresztszemes varrottasokban érvényesül a legkifejezettebben a karakterisztikum. Többnyire reneszánsz és bizánci ornamentikára emlékeztetnek ugyan, de szigorú stilizáltságukkal és tartózkodó felfogásukkal, melybe belejátszik kissé a humor is, a szász földműves karakterének kifejezői. Mesélőkészsége ennél a munkánál kielégülhetett és ez az ornamentika már korán ki is tökéletesedett. Az erdélyi szász népművészet különleges sajátossága azonban az emberi és állati ábrázolás. Ebben különbözik határozottan a többi délkeleteurópai népművészettől, főképen a magyar, román és bulgár népművészettől, amelyekben a délkeleteurópai népművészeti törekvések a legkifejezőbbek. A szász népművészet ember- és állatábrázolásában a Nyugatnak erős begyökerezése nyilvánul. Egészen természetes, hogy a 16. és 17. századbeli varrottas-mintaköny veket a Nürnbergbe és máshová való vándorlásukból az erdélyi szászok haza, Erdélybe is elhozták magukkal és hogy ezeknek a könyveknek mintái élnek a mai napig is az erdélyi szászok varrottas- éí szőttesornamentikájában. A nép felhasználja mindazt, ami a maga érzésének kifejezője lehet, bárhonnan kapja is azt. Formálja és újjáalakítja addig, amíg számára az alakok legmegfelelőbb kifejezési formájukat megkapják. Tehát nem a kapott eredeti minta a nép belső érzésének kifejezője, hanem az a forma, melyet ő alakított ki abból. Ez az alakításban és stilizálásban való kedvtelés azt eredményezte a népnél, hogy eredetileg szervesen összetartozó részeket, különösen ábrázolásokat, megváltoztatott, vagy akár teljesen elválasztott egymástól. így néha két, sőt négy pávát úgy állít össze, hogy egyetlen kört képeznek; néha ez a kör szekfüvirággá alakul. Vagy pedig egyetlen szarvasfejből különváló díszítőformát alakít. A természetes alakzatok csupán arra valók tehát, hogy a nagyjában való körvonalakat, foltot megadják; a nép aztán a maga teremtő ösztönével saját ízlése szerint alakít. A meseszerű és természetfölötti alakzatokhoz való ragaszkodásának kifejezője az egyszarvú és egy négylábú szárnyas állatalak, mely már 15. századbeli kályhacsempén is előfordul. A stilizálókészség szerette a heraldikai stílusban való alakítást, amikor is két állatot egymással szembeállít. A néplélek belesűrítette magát ebbe a zsúfolt alakításba, melynél főképen oroszlánokat és kétfejű sast alkalmazott. Amiképen a szigorú stilizálás az állatábrázolásokban két állatnak heraldikai módon egymással szembe való állításához vezetett, ugyanez az akarat vezetett a geometriai alakok összefoglalására, különösen csillag formájában. A nép alkotókedve azonban ez utóbbi formában nem tudta magát kellőképen kielégíteni, habár a népben dolgozó erős összefoglaló akarat vezetett a csillagformához: az egyközéppontú ábrázoláshoz. A tiszta geometriai ornamentikában, a szalag- és frizmintákban, érintkezik az erdélyi szász népművészet legerősebben a többi délkeleteurópai népművészetekkel, melyek szinte teljesen kimerülnek ezekben az alakításokban. Az átmenet sokféle és az erdélyi szászok különvalósága a többi n Az átmenet sokféle és az erdélyi szászok különvalósága a többi népektől itt nehezebben elválaszto.
Ha ezt a népművészetet egészében tekintjük át, úgy a könnyedség és kecsesség mellett szigorú tartózkodását és megközelíthetetlenségét, a stilizálásra és karakterizálásra, valamint a zárt formálásra való erős törekvést kell konstatálnunk, mely a heraldikai stflusban és a csillagformákban fejezte ki magát legjellemzőbben. De konstatálnunk kell emellett a meséléshez és a természetfelettihez való erős ragaszkodást is, melyben a nép költészete kapta meg a maga művészeti kifejező formáját.
MISCH OREND
Megjegyzések