Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A télvert kertbe néha kimegyek A lomb lehullott, üresek a fészkek A levéltelen ágak közt benéztek Kíváncsian a hósapkás hegyek.   A lomb lehullott, üresek a fészkek Lakóik elszálltak szerteszéjjel. Az ablaktáblán játékos szeszéllyel Csak szél süvít de csendesek a kertek.. Bús, ólmos szárnyán korán jön az éjjel Téldermedés a termőkedvű nyárra És jégvirág virágzik hajnaltájra Az ablaktáblán játékos kedvel.     B

  Magam szabtam ki a világot magamnak, kórt, életet, levegőt és teret. Ha akarom, van más, ha kell, ez van csak, De mást körök meg nem szédítenek .   Ülök a magam építette trónon s bár korona nem ékíti fejem, másokkal érte sohasem civódom 5 ha nem lesz soha, azt se szégyellem. Életem  egyre forgott a sorskeréken ellenségek faragták ki védjegyemet önállóságom kemény tengelye , hirtelen megállt velem átelembe Az én világom kicsi, de zárt világ De itt enyém minden az édes melódiák az érzések, szerelmek s szép ruhák.   Szívem felé bármelyik út szabad Ki hozzám jön, enyém. S övé vagyok, Ez minden, többet nem is akarok.  

 A leheletét még arcomon érzem O , hogy lehet, hogy ez a pár csodás nap Letűnt örökre s elveszett egészen.  Ez oly titok, mit senki meg nem ért És túl-keserves kis panaszkodásnak, Hogy minden jött és semmiségbe tért. És túl-keserves kis panaszkodásnak, Hogy minden jött és semmiségbe tért. S hogy Énemet, mely hirtelen suhant. Egy kis gyerekből át e testbe, miért Csodálom, mint egy árva társtalant? Meg aztán hogy már sok száz éve élek. S holt őseim, kiket lezárt a hant S a szemfedő, mint én- hajam, enyém Mint én-hajam oly titkosan enyém. Az órák ! míg szemünk leréved ottan Kék tengerekre és a nagy halált. Megértjük szépen, könnyen és nyugodtan. Mint nagy szemű és halványabbra vált Kis lányok, kik didergőn megremegnek. És érzik, hogy az élet most ered meg. S testükből átfolyt  fájdalmatlanul Füvekbe, fákba s bágyadtan nevetnek, Az álmokkal vagyunk mi egy anyagból. S szemét az álom épp úgy nyitja fel, Mint kis fiuk cseresznyefák alatt, hol A lomb közül halványan útra kel. A telt aranyhold,

  Valami megrepedt bennem, dong, mint egy rekedt tücsök, valami vonz tenni s megvetni, és lopni gondolataidat édesen. Azt teszem, amit nem akarok, játszok vidáman szerelmet, ölelek ártatlan szomorúságot, de büszkeségem nem engedem. Nem tudok ellenállni szavadnak, mert ajkadon látom a csókot, itt felejtett tested vadul nyugtalanít, és annak látlak, ami nem vagy. Nem értem, de megsemmisülten, áhítattal várom az elítélést, vajon nekünk is jár megszentelés, amit a perc gyönyöre hozhat? S ha bennem a kínok hullanak, mi lesz, ha nem hozol vigaszt, mi lesz, ha nem lesz majd erőd, megtalálom-e éjszaka az utat?