Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mint  lázas  tenger  forrt  az  utca S  egy  futó  hab  elém  dobott .Ott  maradtál a  parton  állva S  felém  köszönt  a  mosolyod .Két  fal  között  zúgott  a  tenger ,Két  fal  között  álltam  veled és  csodáltam,  hogy  a  zöld  tajték Kikerüli  a  testedet .Nedves szoke hajad szeltol szallt Kinek  szirma  aranyat  ér ,Nem  tudtam  akkor,  hogy  a gazdad ,Az  irigy  tenger  visszakér.

 Még mindig csak lelkemet adtam oda, annyi sok falat kell lebontanom, magamban mig oda adom első csókom. De a Te arcod előtt,melyet anyád  szemén kivül,alig ért meleg érintés s csak az élet húzta reá sötét árnyékait,az éhséget és szenvedést.   először fáj,hogy lány vagyok, s őriznem kell magam, mint valami kincset. Ezerszer inkább lennék ízes szamóca, melyre Te erdőbe tévedt ,éhes gyermek örömtől csengve rá találsz/ .

 Zöld színű pázsitját,a rét mint selyem szőnyegek kínálja felénk.Ezernyi margarét nevet ránk a fűből  kiválva. Érettük omlik,csurog a Nap szívünkre hull csak minden illat a kis domb minket hívogat s a virágok,amik kinyíltak. Miénk csak a friss levegő Minden,a föld a lebegő madár,a messzi ég azért  hív. Minden érettük van ma itt s ha ajkam most csókot szakít ajkadról,itt minden megérzi.

Még nem tudom, hogy mi leszek?! talan egy jelszó: szeretet Talán egy elhagyott határhalom Talán egy vágy, szép, rózsás hajnalon Talán egy sóhaj, mely felszáll az égig.   Még nem tudom. Hogy mi leszek ? ! Talán egv vészes fergeteg, Talán egy kő a véres Golgothán És könnyezem a véres nap után Még nem tudom. De leszek valami!  

Minap sietve suhantál el mellettem lehajtott fővel, talán bánt a magány, vagy félsz tőlem, mert visszakérnélek, már nem nézek szemedbe oly rég, ne félj, ne kerülj, csak szemed tiszta csillogó kékjével pillantsál felém, s ne húzd mélyen kalapod homlokodra, mert ismerem járásod, csak köszönj bátran, intsél felém, tekintetem nyugalom, vallomásom halk szavak bősége, de néha habozok, megbocsájtottam régen, csendesen és titkosan üzentem, mi nem jutott hozzád sohasem, miket édesen rebegtem, most már csak fáj, hogy simogattam régen szerelmed, s vártam kinyújtott karod örömét, bársonyos csókodnak kegyelmes bőségét.

  sókok súlyától teherrel két karral méred ölelésekből pattanó vágyad ezernyi álomittas kéjjel, míg véredben virul a kikelet s tűzben lángol érzékeny izzadó tested. S boldogan várok szájadnak izével éhesen, szomjan és virulnak körülöttem kinyúlt karok testem felett s bennem lobban a kimért alázat epedő vággyal asszonyi örömöm ébredésében. Mert lebegek az ég és föld között szívemben színek kavarognak, szemem tavában tükröződik vad lángodnak éke s bársonyos árnyékom felett mosolyogsz ébren, bölcsen, mozdulatlan koldus kezekkel, engem megkísértve.

Tavasz mezője, sok tavaszvirág Tavaszra nyitó, bimbós rózsafák A keblem zengő dallal van tele. Üdvözlégy Május, élet reggele!   Ki voltam eddig bús, boldogtalan Szívemben mennyek boldogsága van Karomra fűzve szép férfipárom, Tündérvilágát büszkén hordozom   Köröttünk játszik ábrándos zene Köröttünk suttog álmok szelleme Köröttünk minden bíborlángal ég Szivárványával tündöklő az ég.   Az arcom forró, lázas, mint a nap Ki nyár hevében dél felé halad Hozzája simul rózsák bársonya Ilyen boldog még nem voltam soha.     Nagy rónaság s e rónasági csend Tavasz szellője lebben idelennt Nagy rónaságon bűbáj alkonyat Tavasz szellője hordja csókomat.   Tavasz mezője, sok tavasz virág Tavaszra nyíló, bimbós rózsafák A keblem zengő dallal van tele Üdvözlégy Május, Élet reggele.  

 Szeretnék lenni az a nesz mi acéltested után szalad s az ajkával megfogni akar, mint kisfiú a kék madarat.   Szeretnék lenni az a szó mi reggel ha lusta mozdulattal kérdezed: hol a teaasztal ajkad párnáira kikönyököl.   Szeretnék lenni az a dal, mi amikor kedvesed várod  fogaid között dudorász, kis perverz, francia sanzon.   Szeretnék lenni az a korty, mi megül nyelved biborszéiein s mikor lecsúszik torkodon orül, hogy gazdája megölte.

Alattam zeng a szép valók világa Sikoltó kéj s kin szörnyű kin hörög, csak én állok fönn némán, szemlezárva a zajló élet s emberek fölött.   A vállamon lemondás ködpalástja és rejtenek mély, színtelen ködök az én világom szent, magány világa szabadon, szilárdan, tér, idő fölött.   S hiába vív a percek friss csatája a szirtem gőggel, mozdulatlan állja orök homályban, tér s idő fölött, de, jöhet messzi évek sok csodája.   Én ott állok csak fönnen, betakarva korülottem zajló élet s emberek harca kemény arcomon barázdákat szultek annyi évek ányán , misztikus szellemek. 

 Az este már az ajtainkon áll némán merednek rám a vén falak a zegzugokban hallgat a homály az óra kettyenése elakadt.   A fal szeme, a tükör, néz merőn a harmatos éj puhán rálehelt homálymanóknak tolvaj népe jön és sző köröttem könnyű árnylepelt.   Halk álmok járnak. Egy-egy butorajk, mint félálomban halkan fölsohajt s elalszik végre, minden elcsitul.   Az éj ölelve, lágyan rám hajol. Csönd. Álmodom. S ujjam közül a toll  halkan, puhán kihull.