Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Rinyílt  a  szívem  fehér  virágkelyhe s  a  tavasz  elé  ujjongva remeg  Harmatos,  hűvös,  hajnali  sugárban Valaki  nézi  s  mondja    búsan, Hogy  neki  többé  nincsen tavasza. Aztt  mondja  sorsa  örökös  didergés, az  útitársa  bús,  hideg  magány., s  az  örök  telet  megváltásként  várja, Ha  megbűnhődött,  amiért  könnyelműn Eltékozolt  száz  virágos tavaszt. Amíg  beszél:  valami  zokog  bennem  mertt  selyempuha  érintésemet hideg,  közömbös  ujjak  viszonzák  szívemre  száll,  gyötrő  emlékezéssel, Száz  ferfikezben       ellobbant  tavasz.   És  sorvasztó  láz  lüktet  az  eremben. Halavány,  tiszta,  hűvös  ajkamon Tűzlángos  mámortakaró  szövődik   És  kínoz,  fáj  a  szívem  gyökeréig Száz  ferfiszajon elcsókolt  tavasz/. De  könnyes,  fázós,  bűnös  útja  mentén lelkem  mégis  híven  követi  Halálos  vágyu,  féltő  szerelemmel egetostromló,  babonás  imával vezekel  érte,  hogy   tavasz  legyen.

 Meglátogatla csöndes,  bús  éjszakákon, rezzen  az  ablak  .messzi  kerül  az álom. Meglátogatlak ,mikor  eszedbe  sincsen, mikor  magad  vagy, mikor  elhagy  az  Isten   Suhanó  árnyam Csak  átalleng  szobádon És  haloványan nézel,  nézel  utánam .És  önfeledten Eláll  szived  verésed, a  lelked feltem Bóditó  rettegésbe A  vád  titokban forro   agyadra  támad s  érzed  zokogva hogy  nincs  neked  bocsána.t Ott  maradt  nálad .Reményem,  üdvösségem :El  nem  bocsátlak, Ezerszer  visszakérem. Megis    n félj,    nem  bántalak te  halvány  arczu,  bánatos  alak. Ne gyilkolja  szived  a  gyötrelem ,Ha  emlékem  tenálad  megjelen. Hisz  neked  is  van,  tudom, érzem  Elég  részed  a  szenvedésben !Ez  volt  a  végezet  felettünk Hogy  boldogok  mi  nem  lehettünk Ó,  hát  ne  félj,  ha  titkos  éjjelen( Dúló  emlékem  nalad megjelen. Remegve,  némán  ott  csak  átölellek, Mmiként  az  árny  a  gyászban  élő  lelket! És  letörlöm  sok  fájó  könnyedet ,Hisz  mindörökké  csak  —  szerettel

 Az asztalon fenyőfa díszlik apró gyertyával  megrakott. lehajló  ága sorra himbál Cukrocskát, gömböt, függő csillagot. Míg legfelül  a csúcshoz  kötve Fényes  bronzangyal vesztegel, Lent  millió selyempapirból Egymásra  hull  a  hópehely. Karácsonyfának felső  lombjan  Aranyporos diók  között Lógott egy  marcipán-kisasszony, Ezüst csipkébe  öltözött. alant egy roskatag,  zöld agon  Sóhajtozott egy  bús  legény ,Tetőtől  talpig csokoládé, Mert  kéményseprő volt szegény. .Nem  mintha ezt siratta volna ,Hisz’  mesterségét kedveié, Hanem  mert hasztalan  kacsintott A marcipán-leány felé . Már mindenfélét  megkísérelt s  mivel  létrája  fel  nem  ért, Hogy ága fellibbentse  hozzá ugrált a szép egyetlenért. Elvégre  mégis csak  megunta ,Látván,  hogy  mindez  hasztalan. Ha  nem  segít a  marcipán-hölgy, Úgy ő sem  nézi  untalan. De oh,  mivel    ha  marcipánból is van is az asszony    mind  hiú ,Egy szép  napon  elejtett csipkét Szorongatott a  bús fiú. S felülről  egy papírból  készült Tar

 Még  tiszta  harmat  nyári  hajnalon, e zernyi  gyöngye  levélen,  galyon  csillogó  színekre  töri  a  fényt. s  már  látom :  nap  hevétől  felcsókolva  Osszesűrítve  bús  felhőgomolyba  leomolni  szürkén  az  út  porába  pusztító  Vihar záporaként. Még  kis  fiamnak  arca  bársonyán  csak  öröm  suhan  el  öröm  nyomán; tiszta  szemében  fény  űzi  a  fényt,  s  már  látom:  arcát  gondredőkbe  gyűrve, a  sorstól  gúzsba  kötve,  kimerülve lLeomolni végül  a  sír-homályban, vak  erők  törött  játékaként

 Ismét  távolodszi,  ismét  elhallgattál  Vigasztaló  szóddal, hej  pedig  de  várom  azt  a  kis  leveled ezer  könnyel,  csókkal! Tudom,  hogy  nem  szeretsz,  de  miért  mutatod,  miértrt  nem  csalod  szivem? £z  a  foszladozó  halvány  remény-fátyol ez  az  álomvilág,  lásd:  én  nekem  minden! Nem  is  kívánok  én,  lásd,  te töled  semmit, nem  kérlek  magamnak maradok  örökké  magányos  vándora puszta  sivatagnak  a  te  szereteted  csak  az  egyedüli zöld  oázis  rajta, mely  még  fáradt  lelkem  úttalan  útain, zúgó  viharain  tova  menni  hajtja! O  hát  emlékezzél  arra  a  magányos  szomorú  leányra, hoz  megint  mosolygást,  derűt,  napsugarat  nema  világába! írd  meg, hogy  szeretsz  még,  hagyd  a  bánatomal egy  kissé  feledni, hagyd  meg  nekem  azt  a  balgatag hitet,  hogy  tudnál rgég egy kissé   egy  kissé  szeretni..

 

 A   kerek  udvaron  kapirgál  fyúknéne, Odaszáll  a  veréb  barna  köpenyébe  5  szemtelenül  ké rd i:  ej,  ángyom,  a  köbe,  Tán  csak  nem  veszett el az  aranyfüggöje? Mintha  gúnyos  éle  nem  volna  a  szónak,  tyúkanyó  kapirgál  s  vígan  karicsolgat  Közben  a  szemétből  kikapar  pár  szemet  s  most  már  kémleli a szemtelen vertebet. £z  pislogaf  erre,  meg  pislogat  arra  s  ép'  a  búzaszemet  elkapni  akarja,  midőn a  tyúknéni  rákoppint  keményen:  Hohó!  hugocskám,  ez  az  én keresményem . S  hogy  aznapról  lecke  ne  maradjon  hátra,  a  kis  csufolódóí  jól  végig  tollássza  s   mondogatja  közben :  ej, hugocskám, szentem,  Kedves rokonodnak  be  rég  nem  üzentem. Mondd  meg  iít=oíí  minden  kószáló  verébnek,  ne  tekintse  a  gúnyt  játékfegyverének,  mert  kettős  az  éle  s  aki  játszik  véle,  Veszedelmet  zúdít  a  saját  fejére. Ezek  után,  mintha  misem  történt  volna,  Cyúkanyó  tovább  áll,  vígan  karicsolva,  míg nagy szomorún  a  gúnyol