Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Lobog rohanva a h u llám sörény Ezü st pászmáikban zuhan rá a fény A parti nyárfák énekelnek karban Hajlongó ágon zeng a so k levél.   Hozsánna, hímport híntő nyári szél Sirály sikongg a ragyogó viharban A víz felett, mint ezüst nyil repül Gondtalanul, védtelenül.   Irigylem ezt a fénylő madarat, O a fiatal, bátor akarat. Nekifeszül a szélnek karcsú csőre, S bár nem halad előre,   Levegőből font láthatatlan pányva Mindegyre visszarántja A célnak mégis újra nekivág Nem rettenti a viharzó világ!.      Mint csapzott tollú, reszkető m adár Piheg a parton csukott szárnyú lelkem  Viharral játszó, vakmerő sirály Most a sirályszárny lendül hirtelen     Mint felcikázó tiszta gondolat Mely töprengések éjén megjelen S a parancsoló szélnek szót fogad. A vihar szárnya s a parányi szárny.   Most már egyenlő sebesen rohan Összebékélve, boldogan, Ragadja őket a közös irány Gyöngyöt dobál a napsütötte hab.   Boldog kacajba kezdenek A csillogó ...

Csak tompa, szaggatott dörej, amit a város fellövell. Gép, állat, ember zúgó kórusa kenyérért, kéjért birkózó tusa.   Mindenki néző s részes egyaránt a füstös, gőzös forgószínpadon, Akit a hajsza vaktában leránt nem áll melléje mentő irgalom.   Tiporva ott marad a kőarénán a cézárélet harsog, csak tovább Dermedve nézem, félreállva némán hogy magasítja fel a Golgotát.   De könnyből, vérből, sóhajból tengerözönt hiába sajtol. Csonkán marad, sohasem lesz kész vele ormára nem kerül a béke szent jele              

 Arcomon ég a tenger bús égi láza, Szemembe fagyott millió néma könny Fejem a gyász a föld felé alázza Szám vonalán már kísért a közöny.   Hátam a gondok zsákjától hajlott És alakom, vékony, torz gondolatot hoz faggyal körém, mely sóhajoktól hangos! Hol a jókedv, a röpke gyors táncok Hol a boldogság karcsú, kék madara Hűlt fészkét is elhordta tán a szél.   Úgy tűnik néha, zeng felém méla hangja De ha kergetem, villám szárnyra kél Lelkem házában örök némaság él  Mosoly gyöngyöm szétgurult padlóra  Szent zokogásom elmerült a sárban S a szerelem fáradt mosolyba fulladt.   A kenyerem, a halál sóvárgása S a könnyek sója ízesíti meg, A nappalom naptalan ború násza. Az éjszakám robotban didereg. Gúny csalánjából szőtték a ruhámat, Nyöszörgő deszka durva asztalom. Keresztfából ácsolták rá a lábat És nyughelyem a világfájdalom. Lelkem házán panasz lett már a gazda. Garázda gazda, rossz sáfár, hamis Rongyos a ház. Bedőlt palánkja, kazla, Lemállik színe, dísze, m...

 Ha valaki most kézen fogna, biztatón rám mosolyogna azt mondaná: Gyere, vezetlek, ne hidd magad oly elveszettnek.   Ha fáj is az a sok, sok emlék akárki volna,vele mennék  Süket fülek csendjébe fulladt az énekem, s az életem, egy hulló csillag, látatlanul a sárba hullhat, mert vakokkal vívom fénycsatámat.   A furcsa élet vásári zaját messze, messze magam mögött hagytam. Most nem tudom hogy hős voltam vagy gyáva, amikor elszaladtam. 

 Ha visszanézek, sorsomat úgy látom büszke gyorsvonat az életen vágtatva rohan át.   De ha percekre váltom fel a mát rázós szekérnek érezem, s minden figyelmem arra élezem nehogy gödörbe forduljak vele.   Pedig nem volna rossz csere ha már az út rögös, rideg kényszerből,így pihenni meg.

 A legszebb dalait a költő Csak úgy elírja-sírja, Talán egy-egy mosolyba Sebes felhőbe írja. Későn idézi vissza lelke A bájt, az égi szépet, Mit a rím, az ütem,szó Már meg nem örökíthet.

 Az élet zűrzavarában Néha-néha egy barátunk Jut eszünkbe hirtelen Kit nem nyelt el sírverem S kitt régóta mégse látunk.   Kérdezgetjük ezt is, azt is Hová tűnt el észrevétlen Hű barátunk s merre lett? Nincsen reá felelet. Mindenki azt mondja,én sem értem.   Napok, évek, tovaszállnak S elfeledtük, jó barátunk Korbácsával reánk ront A zord élet, durva gond S hajt, hogy kenyér után lássunk.   S valahogyan, idők múltán Akadunk egy komor házra És agyunkba belekap Hirtelen egy gondolat S lelkünk mélyét meg-megrázza   Élőholtak tanyája ez. Jó pajtásunk tán itt lehet! Elrohanunk. Arcunk ég S a ház, látjuk, halljuk még Csalogatva felénk nevet.

 Piros rózsalevélen Elférne költeményem Elbírná fecske apró szárnyon Vallomásom:  Szeretlek.   S vad téli éjszakába A vihar trombitája Méltón nem zenghetné el Egy szónyi költeményem:  Elhagytál.

  A sárga hasú kis pintyőke madár már fészkére tért azóta valahol, hogy az utolsó szem morzsával is merészen az ablak párkányáról tovarepült.   Már csendes, egyedül maradt a ház mint késő utas, ki estére kelve csak a falu szélén kap tanyát, onnan néz be a társaira messze kik hófehér takaróval takaróznak s meleg füstöt pipálnak szakadatlan.   így állok én s nézek kifelé, álom helyett egy arasznyi ablakon a pinty is innen repült el mint zárkába rekesztett vétkes ki bűneit vezekeli végkép, s cellájából úgy látja most a világot, mint Isten szép, igazi birodalmát ahová ő belépni nem méltó.

 Bent a száraz lombok között Kitéve a zord szélvésznek, Hóval lepve szomorkodik Egy elhagyott madárfészek.    Kis lakója mely dalával Bezengte az egész tájat, Ki tudja most vándorútján,  Messzi délen merre járhat.   Úgy elnézem azt az árva Madárfészket hóval fedve, S nem tudom ,miért de szívemnek  szomorúra fordul kedve.    S a költőkre gondolok én Kiknek már a lantja néma Nincsen többé a szívükben Zengő madár vagy poéma.   Miért hallgatnak? Ki mondhatná? Mily sorsvihar ,milyen bánat ölte ki a meleg szívből  Az ott alvó,szép nótákat ?   A szív mit a dal elhagyott  Hóval lepett madárfészek. Csak hogy ennek lesz még tavasz Annak pedig végképp tél lett.