Változások kora

 Szonyi Eilza  beiratkozott vegre az egyetemre.
A folyoson sokan varakoztak tanevkezsdeskor.

Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott,
hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt.
Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek.
Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek.
Fiúk, lányok, vegyesen.
A folyosó túlsó végén megpillantotta Mendel Böskét. Egyetlen ismerősét.
Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett
az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek.
Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén
egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes,
acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig.
Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré.
Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra
nézett. Teniszeztek.
-Engedd meg, - hallotta a háta mögött. Nyakát meleg lehelet érintette.
- Mit engedjek meg? - ijedezett össze-vissza pirulva.
Magas szőke fiú volt. Mosolygott.
Emlékezett rá. Óra alatt ez nézte legkitartóbban.
- Engedd meg, kedves kolléganő, hogy bemutatkozzam.
- Mezei Andras ,harmadéves bölcsészettan hallgató vagyok

Alig bírta kinyögni:
- Szonyi Eliza
- Elsőéves?
- Elsőéves vagyok... - szégyenkezett.
- Milyen szakos? Magyar-német? -Tud németül?... Csak keveset? Kár
mert a professzor sokat követel még az elsőévesektől is . . . Táncolni szoktal?

Nem? Hogy lehet az? De azért eljössz az ismerkedési estre?... Nem enged a
mamad ? Hallatlan! Egy ilyen nagy lányt!... Nekem most, sajnos, órám van,
holnap még beszélünk róla . . .
Gépiesen felelt a kérdésekre. Ott maradt továbbra is az ablaknál. Mintha
odaragasztották volna. Mendel Böske juttatta eszébe, hogy jó lesz aláíratni
Borosekkal a dolgot
. . . Mezei  Andra  harmadéves vagyok... -Egyre ez csengett a fülébe.
Kissé fáradtan ment haza. Kalapja alól kifityegett két sötétbarna tincs.
Ha szemére hullottak, hessegette őket. Lóbálta aktatáskáját s az embereket
nem vette észre... Elképzelte, hogy nem lesz otthon senki. Beül a szobába.
Leereszti a rollót...... Sötét lesz . . . Homály . . . Nem lesz
senki otthon . . . Gondolkozni fog . . . Mezei Andras  vagyok . ..
Mamája ellenben otthon volt. Fekete ruhában. Fekete kendővel a fején.
Sok gyanakvással az orra körül. Még többel színtelen, sunyi szemében. Harisnyát
gyötört stoppoló fán.
- Mit csináltál az egyetemen?
- Elfáradtam . ..
- Nem azt kérdem. Arra felelj, hogy mit csináltál?
- Háromtól-négyig magyar órán voltam, négytől-ötig németen, öttől hatig
történelmen.
- És a szünetekben?
- Semmit.
- Mi az, hogy semmit? Hogy lehet semmit sem csinálni? Nekem ne adj
ilyen feleleteket, hanem mondd csak el pontosan, hogy mit csináltál a szünetekben?
— Megkérdeztem Mendel Böskétől, hogy mit kezdjek az indexemmel?
Aztán megkérdeztem, hogy milyen könyveket kell beszerezni, mert én most
vagyok elsőéves... És ő mindent elmondott...
-Jól van, jól van. Okosan tetted . . . De a kollégák, a fiúk, mi? Nem
kezdett veled egyik sem?
- Senki, anyu.
- Ha valami ilyesmi előfordul, rögtön megmondd nekem, hallod, mert
nem akarom, hogy te is olyan légy . . . Majd aztán én kitanítlak, hogy mit
csinálj, hallod?... Ne felejtsd, hogy a tisztességed a te értéked, szegény lány
vagy, nincs hozományod, apád nem fiatal...
Igen, anyu . . . igen, anyu . . . igen, anyu . . . —Igen, anyu . . . igen, anyu . . . igen, anyu . . . — pergette gépiesen a szavakat
a szünetekben.
Szonyine  kimerült. Nagyot lélegzett. Megmaradt hangjával még megkérdezte:
- Most mit fogsz csinálni?
- Megmosdom és átöltözöm.
A fürdőszobába ment. A víz zengett a kádban. Levetette ruháját. Szegényes
kombinéban maradt. Letolta a két pántot s fehér bőre belevakított a félhomályba
. . .
Átöltözött. Pillanatig fülelt. Lélegzet visszafojtva. Feszülten. Félszemöldöke
fölszaladt homlokára...
Nem hallott semmi zajt. Anyja stoppol tovább, gondolta. Félőn rányomott
a kilincsre s besurrant a hálószobába.
Még világos volt. A rollóhoz lépett, hogy leengedje.
Keze megállott a levegőben.
Sóhajtott.  A magyar irodalom története. Ezt a
könyvet kereste elő. Kinyitotta s maga elé tette. Még egy pillanatig hallgatózott
. . . Aztán kinyúlt a székben s behunyta a szemét:... magas... kékszemű
. . . halványpiros szájú... Mi fog történni?... Vájjon miért olyan különös
mindez?
Félig született érzések, tétovázó gondolatok vibráltak benne. Meleg szorongás
közeledett a szívéhez.
Lépések.
Kíméletlen, nyers zajú lépések. Az ajtó metszőn csikordult s kitárult. A
résen besűvített anyja gyanakvó hangja:
- Mit bujkálsz itt?
Akkor már kezében volt a könyv.
- A magyar irodalmat tanulom.
- Hát érettségire nem tanultad meg?- Még hányszor akarod megtanulni?
- Egyetemre másképp  kell tanulni, anyu. Ép ma mondta Boros professzor
úr.
-ó, jó, de miért nem tanulsz benn? Miért bujkálsz, mintha ki tudja,
mit csinálnál? Velem nem is törődsz! Se szó, se beszéd, otthagyja az embert
egyedül... Az én koromban egyetlen lány sem merte volna megtenni... Gyere
csak velem, gyere, gyere!
Szótlanul követte. A másik szobában leült. A kijelölt székre. A könyvet
kinyitotta s eltakarta vele az arcát: . . . magas... szőke... kékszemű . . .
— Ne takard el az arcod! Mi az ördögöt csinálsz már megint? Mi nem
jut az eszedbe! Ügy tartja azt a könyvet, hogy majd kificamul a keze... Még
erre is én tanítsalak meg? . . .
Leengedte a kezét. Fordított s olvasott tovább. Később térdére fektette a
könyvet s ráhajolt: . . . Mezei Andras . . . Mezei  And . . .
- Hányszor olvasod még azt az oldalt?

Elkövetkezett a vacsora. Ebédről maradt borjúhús. Sárgadinnye.
Vidrák úr együtt fogyasztotta újságját a borjúhússal. A vizespalackot
maga elé állította. Ehhez támasztotta az újságot.  Szonyine  minden öt percben
megivott egy pohár vizet. Ilyenkor férje mogorván köhécselt. Eszter csendesen
csipegetett tányérjából.
Az apróhirdetéseknél Szonyi ur  úr rágyújtott szivarra. Darabig pöffékelte a
keserű füstött. Aztán köszönt feleségének, megcsókolta lányát s indult a kávéházba.

-Apád azt hiszi.. . — kezdte az asszony, mihelyt nem látta ura hátát.
Eszter arra gondolt, hogy még két óra van hátra. Tíz előtt nem szabad
lefeküdnie. Még két óra, aztán az ágyban, sötétben, csendben elgondolkodhatik.
Ismeretlenül különös dolgok szakadtak ma életébe: a folyosó, a lányok, a
fiúk, a rátapadó szemek, valami szokatlan szag az előadóteremben...
A hangok elszontyolodtak. Lefeküdtek az árnyékok mellé. Sötétség. Az
égen egy karéj hold.
A verendáról bementek a szobába.
A bontott ágyakra rásütött a lámpa. Először a nagy. Aztán a kicsi. Végül
egyik sem.
Hanyatt feküdt s a sötétbe meresztett szemmel figyelt. Várta, hogy anyja
elaludjon. Az öregasszony forgolódott. Köhécselt. Sóhajtozott. Aztán elcsendesült.
Ekkor elkezdett gondolkozni....
- Mit csinálsz?
A kérdés belehasított fülébe. Fájdalmasan összerázkódott, mintha megütötték
volna.
 Alszol, Eliza?- hallotta most már halkabban. Ráharapott az ajkára.
Nem válaszolt.
Várt, várt, várt sokáig...
Lassan elcsitult testében a remegés s fülét betöltötte anyja egyenletes szuszogása.
Alszik, állapította meg s egyszerre innen is, onnan is, lelkébe szállingóztak
az elijesztett gondolatok.
A vidéki egyetemek nem nagyok. Másnap Eliza  látta Mészáros Andrást.
Az nem vette észre. Mellette kislány kuncogott. Annak magyarázott. Elosont
mellettük...
Nyugtalanító volt az egyetem. A folyosó, ahol kettesével ültek, kettesével
sétáltak föl és alá, kettesével könyököltek az ablakokba. A teniszezőket nézték.
Közben összesimult a karjuk. Nyugtalanító.
Ha végigment a folyosón, nézték. Sóvár, makacs szemek fogóztak mozdulataiba.
Férfi tekintetek. Éhesek, könyörgök, erőszakosak, ravaszkodók, kacsintgatok
. . . Mindig szemeket érzett magán. Nem tehetett egyetlen lépést
sem. Szúrták a nézések. Apró szúrások érték szemét, arcát, száját, mellét, lábát,
csípőjét, hátát. . . . Türelmetlen izgalmat érzett. Mintha hangyák hemzsegnének
rajta.
Az előadóteremben fojtó, átható szag párázott. És itt is a szemek. A szemek
és ez a nyugtalanító szag . . .Mezei  András vagyok .. . kékszemű . ..
halványpiros szájú . . . szőke ..
Mindennap látta.
Otthon elábrándozott. Anyja csípős hangja mindig fölriasztotta. Fásultan részletezte napi programját. Egyetlen érintetlen pillanata nem maradt. Hol
voltál? Mit csiná ltál? Kikkel beszéltél? Hová mész? Meddig maradsz? Ügyelj
lányom a tisztességedre, ügyelj lányom a tisztességedre...
Szerette volna elrendezni a nagy kavargást magában. Tudni, hogy mire
vágyik, mit akar. Őszintének lenni. Valakinek beszélni, beszélni. Hosszan.
Megszakítás nélkül. Álmatlan éjjelek. Hánykolódások az ágyban. Hamuszín
karikák a szeme alatt. Valami nevezhetetlen sóvárgás... Szótlanabbá lett s
minden okot fölhasznált, hogy menekülhessen hazulról.

Egyelőre mindent ráfogott Mezei  Andrásra.
Szüntelenül figyelte. A szőke harmadéves szorgalmasan udvarolgatott.
Első, másod, harmad, negyedéveseknek.
Nyugtalanító dolgokra jött rá. Az egyetem épületében tilos volt a dohányzás.
Nem is mert senki. Az altisztek lelkesen ügyeltek erre. A professzorok
ugyancsak. Egyesek hát az udvarra jártak cigarettázni. Mások a mellékhelyiségbe.
Volt azonban egy sokkal alkalmasabb hely. A személyzeti följáró
utolsó szakasza, a padlásbejárat előtt. Ide kevesen jártak. Leggyakrabban Mezei
András. Előadások között egy-egy lánnyal. Cigarettázni.
Cigarettázni?
A szemináriumban mindenki beszélt mindenkiről. Egy délután szó került
Mezei  Andrásról is. Csak lányok voltak benn. Eliza a sarokban finn szavakat
gyűjtött emlékezetébe. Kelletlenül. Kövérkés, pattanásos, zsírosbőrű
lányka beszélt:
- Te Dóra, ez a Mezei  egy nagy szemtelen. Fiam, ez mindennap más
lánnyal megy föl a dohányzóba... Csodálom, hogy Aliz is bedűlt neki, pedig
okos lány . . . Te, - ekkor elkezdett görcsösen kacagni, - tudod, hány lánynyal
csókolózott már? Tegnap a bennlakásban összeállítottuk a listáját...
Dóra közömbösen fordult feléje. Csak a szeme égett.
- Hánnyal?
- Tizenkettővel. - Vihogott. - Azért nem rossz, mi? megkínálja őket
cigarettával és . . .
- Aliz is rajta van a listán?
- Naná! Majd épen ő fog hiányozni.
Valaki tiltakozott:
- Ne beszéljetek marhaságokat! Nem létezik, hogy Aliz . ..
- Disznóság!- kiabált egy vánnyadt szemüveges s kibökte fejét könyvbástyája
mögül. - Kompromittálja a dohányzót. Nemsokára föl sem lehet oda
menni, anélkül, hogy mindjárt  ne pletykálnának az emberről... Kénytelenek
leszünk mindig a kló-ban cigarettázni...
A pattanásos kuncogott. Dóra mosolygott. Elhallgattak.
Eliza elgondolkozva kiment a szemináriumból. Darabig ődöngött a folyosón.
Aztán letétovázott a négy lépcsősoron. Ki az utcára. Át a túlsó oldalra.
Be a trafikba. Pirulva szólalt meg, cigarettát vett. És gyufát.
Fönn az egyetemen bement a kló-ba. Az ablak mellé állt. Nézegette magát.
Mint a tükörben. Ujjai közé illesztette a cigarettát. Aztán a szájába. Három-
négy szál gyufát elprédált, míg rágyújtott. Reszketett a keze. A száraz
füst fojtogatta. Igyekezett elfogulatlanul dohányozni.
Nyikorgás. Az ajtó nyikorgott. Dóra. Szórakozottan tudakolta:
- Hát te mióta cigarettázol?
Érezte, hogy elpirul. A melegség arcáról a nyakára futott. Sütötte a
szemét.
-Ideges . . . ideges vagyok . . . most azért . . . azért cigarettázom.
Dóra kipattantotta tárcáját. Cigarettát kotort elő. Gyufát. A füstöt mélyen
mellre szíva.
- Szép lány vagy, te Eliza  de egy kicsit furcsa.
Szembenézett vele, mikor ezt mondta. Nem tudta égnek-e a szemei, vagy
fagyosak, mint a jég. Roppant különös szemei voltak Dórának.
- Igazán?
-Mondd csak, voltál te már szerelmes?
- Nem, nem, dehogy!... Miért gondolod . . . Ne gondold . . .
Dóra legyintett:
- Nekem ugyan ne beszélj... - Valamit készült még mondani. De
elgondolkozott. Sokára szólalt meg:
- Ez a Filepp egy marha. Az egész Bolyai-kollégiumot Riedl könyvéből
veszi. Egy elavult könyvből csinál egy még elavultabb kollégiumot. Hogy
ez mire jó?
Félig szívott cigarettáját eldobta. Kiment.
Eszter meggyújtott egy második cigit.t. Megpróbált úgy cigarettázni,
ahogy Dóra...
Szeptember végétől október végéig Eliza tömérdeket tülekedett saját
magával. Szembe akart nézni  Mezei  Andrással. Naponként átlag nyolcszor.
S nem bírta rávenni magát.
A köszönésekre nagyot bólintott. De inkább a padlót nézte. Kék-piros
palakockák. Nagyon haragudott magára. Tudta, hogy ezen át kell esni. Gyűjtötte
az erőt, elhatározást, bátorságot.

 Bruck professzor német órát tartott. Unta. Fintorgott s csömörükén hajtogatta,
hogy Grillparzer így, Grillparzer úgy. Szegény Grillparzer!
Szontyolodott hallgatók. Ásításrekordok. Mezei András kipiszkálta a
körmeit s hátra pillantott: Eszter. Lehajtott fejjel ült. Két apró tincs billegett
a homloka előtt. Egyszerre melege lett: érezte a fiú szemét.
. . . na most!... na most!... — biztatta magát s még mindig nem.
Aztán mégis, összetalálkozott a tekintetük. Eszter szeme nyílt, nyílt,
nyílt, akkorára, mint egy tó. Sugárzott. Fölötte remegett a sötét szempilla.
Remegett s lassan leszállott...
Grillparzer így . . . Grillparzer úgy . . .
Óra után az ablakhoz ment. Ott csatlakozott hozzá Mezei András.
- Szörnyen unalmas volt ez az óra.
- De még milyen.
- Bruck talán még nálunk is jobban unta.
- Az lehet... Én nem is tudom . . . Es te. . . ? . . . Es Te . . .-
Valamit akart kérdezni. Nyomtalanul elfelejtette.
- Én? Mit akarsz  mondani?
- Semmit... Nem is tudom... Egyszerre elfelejtettem.
Közel hajolt a lányhoz:
- Tudd meg , hogy te nagyon kedves, vagy  amikor így egyszerre elfelejtsz  valamit?
Elfordult. A fiú folytatta:
- Azért nem is volt olyan unalmas ez az óra. Mind teged néztelek.
Es te egyszer,  csak egyszer néztel  rám, akkor láttam, milyen csodálatosak a szemeid.
Mikor rámnéztel, azt hittem . . .

A szavak simogatták. Meleg, selymes szavak. Milyen különös, mikor így
beszél ez a Mezei András... milyen nyugtalanító . . . kék szemű . . . puha hangú...
halványpiros szájú . . .
Nem engedte, hogy hazakísérje. Várta, hogy egyedül legyen. Hogy belemerülhessen
ebbe a különös kábultságba.
Félhét volt. A temető felé pillantott. Szeretett volna odamenni. Leülni
valami elhagyott sír mellé s ott maradni, míg egészen sötét lesz. Fülébe hasított
anyja csípős hangja: mit csináltál, hol voltál, mettől, meddig?... Megborzongott
s megindult hazafelé, közel a házakhoz haladt. Kezével néha érintette
a falat. Fejét lehajtotta s a két tincs ott himbálózott homloka előtt.
Valakibe beleütközött, összerezzent s bocsánatot dadogott. Riadtan. Magas,
idős férfi volt. Erősen megnézte. Eszter nyakig pirult. ,S menekült tovább.
A falak mentén.
Otthon a szokott tudakozódások. Közben egy-egy perc szabad idő. Ilyenkor
fölgyúlt emlékezetében Mezei András valamelyik mondata. És kérdések:
most mi lesz? vájjon mit jelent ez az egész? mit kellene tenni? én azt szeretném...
Ekkor rászólt anyja:
-Mit ábrándozol már megint? Tudtommal tanulni szándékoztál, én
igazán nem értem...
- Igen, anyu.
Nem tudott semmit. Sem azt, hogy mit jelent mindez. Sem azt, hogy mi
lesz mindebből. Valami kielégítetlen éhség kavargott benne. Gyöngéd szavakra
várt, valakit szeretett volna szeretni. Nyugodtan. Ahogy jól esik. Kérdések,
kényszer, parancsolás nélkül. Valakibe megkapaszkodni. Kimondhatatlanul
éhes volt a szíve.
Októberi esők. Novemberi szelek. Találkozások.
Aztán András fölhívta cigarettázni. Ijedten követte a keskeny lépcsőn.
Az a számtalan cigaretta jutott eszébe, melyet elszívott, hogy itt ne maradjon
szégyenben. Ijedten lépkedett a keskeny lépcsőn. Töprengett: jobb kezébe,
vagy bal kezébe vegye a cigarettát?
Rágyújtottak. A jobb kéz mellett döntött. András mondott egyet-mást.
Aztán eldobta cigarettáját, kijelentette, hogy:- szeretlek - s minden teketória
nélkül szájon csókolta.
Megrettenve kapaszkodott belé. Oda szorította homlokát a fiú mellére s a
kabát hajtókája mellől suttogta:
- Én is szeretlek.
Szonyine  rásandított lányára. Szúrós szemmel. Ráncos arcán gyanakvás.
Orrát a levegőbe tartotta. Fölfelé. Mintha szaglászna.
— Hová mész?
-Eszter halkan felelt:
- Az egyetemre.
- Mit csinálsz ott?
- Órám van.
- Micsoda óra?
- Magyar szeminárium.
- ötkor hazajössz?
-Hatig tart. Két óra egyfolytában.
 Engem ne próbálj becsapni, én utánajárok . . .
 Anyu édes, a magyar szeminárium mindig két órát tart. Tessék megnézni
az egyetemi tanrendben . . .
- Jól van, jól van, menj. De meg ne próbálj becsapni, mert utánajárok
s megkeserülöd.
Zuhogtatta a szavakat. Lánya megadóan hallgatta. Az utolsó mondat
után még várt egy darabig...
-Kezét csókolom, — mondta aztán.
Az utcán senki. Decemberi kopaszság. Zárt ablakok. Nagyot sóhajtott, s
gyorsan megindult.
A sarokról visszapillantott. Fekete pont sötétlett egyik ablakukban.
Anyja volt. Utánalesett.
Mészáros András a következő sarkon várta. A hegyekbe mentek csókolózni.
Hetek óta. András unta már. Eszter csak most kedvelte meg. A hideg
nem zavarta. Lekötötték az ismeretlen ízű borzongások.
Hosszukat lépett. Mint akinek sürgős. A fiú lustán követte. Mogorván.
Látszott, hogy valami turkál a fejében. Eszter rá-rátekintett s ilyenkor elkomorodott
maga is.
A keménnyé fagyott út nem dobogott a lépések alatt. Az ég is olyan volt,
mintha meg lenne fagyva. Nem beszéltek.
A házak elmaradtak. Kopasz fák jöttek eléjük. Megállottak s kiszuszogták
magukat. Eszter várta a csókot. Sokára jött s hamar elmúlt. Csodálkozott.
Szemét kitátotta:
- Már nem szeretsz?- ijedezett...
András vállat vont. Türelmetlenül.
- Mondtam már, hogy szeretlek és azt is mondtam, hogy semmi értelme
sincs, hogy fölmásszunk ide a hegy tetejére, mikor nálam sokkal jobban lehet
csókolózni, meleg szobában, nyugodtan... Mondd meg már, hogy miért nem
akarsz eljönni hozzám? Nézd . . .
Elkomolyodott. Hallgatta a sokat hallott érveket s a földet nézte. Sima
kövek. Dúcokba fagyott sár. Régi lépések . ..
Rosszkedvűen, szótlanul mentek haza.
A magyar szemináriumban Vargha Elemér olvasott föl Kolcseyrol. Ezt
a fölvilágosítást adta anyja kérdésére.
Andrással másnap újrakezdődött minden. Egy délután komolyra fordult
a dolog. Külvárosi kis cukrászdában ültek. Nézték egymást. Vágytak egymásra.
S beszélni kellett. Lustán kapirgálták a szavakat a csendből. Lassan
András arcára valami kemény vonás telepedett.
- Nézd, Eszti, ennek nincs semmi értelme! - mondta s elnézett a rátáguló
ijedt szemek mellett.
- Nincs semmi értelme, hogy így kínozzuk egymást. Amióta tél van,
még egyetlen nyugodt percünk sem volt. Harmadik hónapja tart e z . . . így . . .
El sem tudod képzelni, mennyire szenvedek, mennyire vágyom r á d . . . És látom,
hogy te is szenvedsz... Gyere el hozzám, Eszti, ott nyugodtan leszünk, nyugodtan
elbeszélgethetünk, nyugodtan megcsókolhatlak, nem kell szüntelen attól
félnünk, hogy valaki meglát vagy megzavar...
Tétován, suttogva felelt:
- De . . . de a . . . a következmények . ..
- Ne kacagtasd ki magad! A huszadik században élünk. Azt bíizd csak
rám.
- De én . . . én nem bírnék . . . mert tudom, hogy akkor t e . ..
- Hogy akkor én meg foglak vetni, hogy nem foglak többé szeretni,
hogy nem foglak becsülni... Ugyan hagyd már a banalitásokat!... Szeretni
is foglak, becsülni is, éppúgy mint eddig, vagy még jobban. Azt azonban kijelentem
neked, hogy én nem bírom tovább. Vagy rászánod magad, vagy pedig
elválunk örökre.
- örökre?... -ijedezett Eszter és kinyitotta szemét. Nyitotta, nyitotta,
nyitotta. Míg akkora lett, mint egy tó. Aztán a két tincs lebillent. Lehorgasztotta
fejét.
- Kegyetlen vagy . . . így beszélsz velem . . . én nem tudom... mintha
már nem is . . . és nem is engeded . . . engedd, hogy gondolkozzam . . . olyan
egyszerre jött, olyan váratlanul... holnap, Bandi, várjál holnapig . . . gondolkozni
akarok...
Zavartan, dúltan ment hazafelé. Töméntelen sok kérdés rohant rá. Mintha
ezer kar cibálná. Ezerfélé.
Szonyine  nem volt otthon. Megkockáztatott egy cigarettát.
. . . tehát...-kezdte magában,- választani kell... Vagy elmegyek
hozzá és akkor megtarthatom... Vagy nem és akkor nem marad semmi, csak
ahogy eddig volt és elvesztem őt . . . De ha elmegyek, akkor... Ha nem, akkor
. . . Mégis ha így lesz . . . Viszont ha nem . . . És így és úgy és amúgy , ..
Fojtogatták a kérdések. Akkor fölsüvöltött anyja éles hangja:
- Mi az, Eliza, te cigarettázol!... Hát ezt tanulod te az egyetemen?
Ezért dobjuk ki a sok drága pénzt? Ezért Írattunk be? Azért vonjuk el szánktól
a falatot, hogy te cigarettázhass?... Ahelyett, hogy nekilátna és tanulna,
lopja a napot és cigarettázik!... Az én lányom!... Cigarettázik!...
összeharapta fogait. Reszketett. Az éles hang, a sértések, az igazságtalan
szemrehányások gyötörték...
Egyszerre fölugrott. Zokogva, rángatózva rácsapta magát a sezlonra.
Hánykolódott. Mint egy epilepsziás.
Szonyine lenyelte a továbbiakat. Kapkodott. Riadtan szaladgált körben
a szobában. Vizet hozott. Kezében táncolt a pohár.
- Jézusom, mi van veled?... Nesze! Vizet hoztam... Friss vizet, nesze,
a csapból...
Eliza  nem figyelt oda. Rángatta a zokogás. A poharat kiverte anyja kezéből.
Szonyine kirohant még egyszer. Hallatszott, hogy zúg a vezetékben a
víz. A poharat letette az asztalra. Odafurakodott lánya mellé.
- Mi van veled? Beszélj... Mi történt?... Nem értem . . . Miért sirsz?...
Sokára, sokára fölült. Sápadtan. Mint egy halott. Tenyerével szétkente
a könnyeket az arcán. Szipogott.
Anyja zsebkendőt hozott neki.
Kifújta az orrát. Megtörülte a szemét.
-Beszélj már? - Szonyine  föltartotta orrát a levegőbe. Mintha szaglászna
Eszter elfordult tőle. Rekedten suttogta:
- Én nem birom tovább, ahogy anyu csinálja... Nekem nincs egy nyugodt
percem, én nem gondolhatok semmire... Kikérdez mindig, mint egy gonosztevőt
. . . Én. ..
- Hát ez az? Hát így állunk?... A kisasszonynak nem tetszik, hogy a
tulajdon anyja gondját viseli?... így állunk?... Már pedig ezen nem változtatunk!
Nekem meg vannak a magam nevelési elveim, én nem vagyok modern,
én tudom a kötelességemet...
Kimerülten, fásultan ült.
Arra gondolt, hogy másnap négytől-hatig, magyar szeminárium helyett,
elmegy a Bandi lakására.
- Te vagy nekem az élet . . . Te vagy nekem minden örömöm.
Ezt mondta másnap hat órakor.
Meztelen lábát lelógatta az ágy széléről. Előregörnyedt. Sötét tincsei beárnyékolták
homlokát. Szemei alatt nagy nagy karikák ásítottak.