Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mért  lett  a  bú  hozzám  ily  járatos?.  Tudom  már:  nem  virágos  kert  az  élet  s  lábam  sosem  selyem  füvet  tapos,  csak  tüske-fedte  puszta  messzeséget Gyerek  maradtam,  megvert  csúf  gyerek  a  sors  vezetgét  éveimnek  utján  jönnek  napok,  emlékbús  estelek  a  sors  vezetgél  éveimnek  utján jönnek  napok,  emlékbús  estelek halk  üdvözléssel  máris  messze  futván   .És  annyi  gyászolö  játék  hívogat   fulladva  űzök  lepkeálmokat és  tüske  vár,  hogy  rőt  sebet szakasszon. bűn  nélkül  is  büntetve  jőn  az ember  utamba  áll  és  lesve  minden  este  aranyhajat  hurkol  sorvadt  szivemre.    

  A percek, mint gyors, fürge verebek szállnak messze, fáradt fejem felett Repülnek sietve, mind egymás után S én nézek utánuk némán, sután.   Mit is tehetnék ? És mit is tegyek hogy megállíthassam a perceket e tűnő, sebes, szálló sereget feltartani, ó, mivel is lehet?   Az Idő nem vár. Nem áll meg soha könyörtelen. Nem lankad ostora, egy pillanatig sem tart pihenőt, űzve a perceket maga előtt.   Mint durva hajcsár úgy kergeti őket mindegy az : kinek a percei velem is így tesz. Hajtja perceim mit bánja, hogy nézem leverve.    Kergeti, mint vert, hajszolt sereget néha visszanéz. S érzem kinevet.      

 Még érezem  kezednek forróságát első-utolsó csókod ajkamon a dús varázslat még vibrálva jár át de  már a távol  kéklő árnyba von .Pár rövid  percre  mily szép volt az élet Feljött lelkemből  egy alvó világ S az ifjúságom  e nagy szürkeséget Körülölelték szűz  melódiák .Mint a vonat,  ha csüggedt szűk vidékről Pipacsos,  lankás tájon  robog át :Szeretnél még egy cseppnyit gyönyöréből ,De  nem  lehet,  már fut veled tovább!

 Nem  hal meg  az,  sohase  hal meg ki  álmodott  és szeretett  mi is  ölelkezésünk utján bírjuk  az  örökéletet. Élün k a fényben  és  az  árnyban virág,  lomb  lelkűnkkel  teli s  társul  a  bús fülemilével mig  a magányt fölszenteli. Fészkünk is  egykor  azt regéli ha  benn  más párok  lejtenek, hogy  itt  borultam  lábaidhoz és  hévvel ott  öleltelek. Miénk  a hang,  midőn  a gerle zokogásától zeng  a  táj a  mi  lelkünk,  midőn  a méhe egyik virágról másra  száll. Szerelmes párok  énekében Lelkünk zokog,  sóhajt,  nevet nem  hal meg  az,  sohase  hal meg, Ki  egyszer igazán  szeret. .

 Fájdalmaidat  ne  vidd  piacra ne  sóhajts  úton,  útfélén, nem  szükséges  az  életharcra ,hogy  segélyt  hivjál  szüntelen. O hiszen  úgy  is  aki  hallja, bizonyára  csak  kinevet míg talán  a  mások  sóhaja vérezni  készteti szívedet. Ha  a  fájdalmak  bőszült  sírja fejed  fölé  fölcsapni  kész s  nincs  senki,  aki  feléd  tárja karját,  nincs  egy  baráti  kéz fejed  emeld  fel  büszkeséggel, mint  a  hajthatlan  szírttető s  szövetkezhet  a  föld  az  éggel mi  ledönthetne,  nincs  erő ha  tán  szíved  bú,  gond  lenyomja, midőn  a  tömeg  Vesz  körül s  kebledben  a  remények  romja jelzi,  hogy  minek  sem  örül ,Arcodon  a  mosoly jelentse, hogy  boldog  vagy  mint  csak  lehet, oh  mert  a  búban  nagy  szerencse ha  azon  senki  sem nevet., S  kebledben  a  remények  romja jelzi,  hogy  minek  sem  örül arcodon  a  mosoly jelentse, Hogy  boldog  vagy  mint  csak  lehet, Oh  mert  a  búban  nagy  szerencse Ha  azon  senki  sem nevet.