Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Ne  szólj.  Nyelved  már  úgysem  igézhet e  szerelemre új szavakat, a  régikből  meg kifolyt a lényeg s  már csak a  tömeg  kongatja   velük vágyát,  hogy  majd  megszakad. Csak  a  szótlan  szó  szerelemtéli ,hadd  maradjon  a  szád  csodalak ,mélynek  titkát  csak  csókom  ismeri s némán  surranjunk  át  az  életen ,mint  örvényen  a  halak.

 ízlelem, mosolygásod, mint lágy-hamvas gyümölcsöt.   Lelkem lelkedhez fekszik mint part a folyam mellé   Belém hulltál, drága gyöngy s lelkem tava eltitkol   Kicsattantál, drága rügy s szívem ága mosolyog   Alamizsnás hű ujjad int s tetőn eléd hullok   mosolyom, rózsám, szavam szelíd szemedbe őrlőm   alkonyom búm bűneim tejszín orcádhoz törlom.   Mert te vagy kelyhem, csókom szabad mezőm én nekem   hol kergetőzvén, vagyok lelkes, libbenő lepke én.  

Oly egyszerű lásd itt minden Mintha nem történne semmi Te rendezed a kis asztalt Én indulok tüzet tenni.   A szobánkban béke s csend van, Nincs feszültség, nincs izgalom Én játszom a rőt parázzsal, Te rakosgatsz az asztalon.   A percek így futnak tova Szinte életjelt sem adunk Nesztelenül gyűl a tűzünk Csendben terül az asztalunk Ó, itt mégis történés van, Történés, bár csoda, titok Te érettem terítesz asztalt Én parazsat neked szitok.                    

 Lobbantsd szemembe tenger hazugságod és mondd, igazság! Én csak hallgatom s nézlek nyugodtan, gyűlölködő ember megvetőn s halk mosollyal arcomon.   Emelj keresztet s pogány vétkeidre teríts talárt, hints rá szentelt vizet, hirdess építést, rendet és erkölcsöt s nevükben gyújts száz romboló tüzet.   Pusztíts, öldökölj s ájtatos szemekkel békét szavalj az üszkös, dúlt romon többé nem csalsz meg s majdan gyilkod is így fogadom, mosollyal arcomon.                          

Bizony bizony, nekünk tűz kell Máglya, mely az égig lobog A szív akkor szerelmes szív, Ha kínban ég s vadul dobog.   Nekünk tűz kell, hogy szemeink Vakuljanak meg a fénytől Aki lát az fél és remeg A zajló vér örvényétől.   Nekünk tűz kell, tűz a mélyből Vérünk legyen izzó láva Ágyunknak,ha lesz gyümölcse Titkot hozzon a világra.   Nekünk tűz kell, ércolvasztó Mely lényünket elhamvasztja Ne maradjon szerelmünknek Se sötét üszke, se salakja.              

 Hétfőn dolgozom, izzadok, s amit vasárnap levetettem már gyűl testem re, a piszok   A kedd megőrli kedvemet ledönti a tegnapi munkám s forgácsai alá temet.     A szerda szürke, csupa köd, rám borítja a bánatát mint vastag nehéz szemfedőt.   Csütörtök, osztója a hét szomorú napnak, bátorít hogy elszenvedtem már felét. . Péntek a legrosszabb talán, futok előre, rejtőzöm  keresztre von, ha megtalál.   Szombat. Várom az ünnepet  az életemből egy darab ismét a semmibe veszett.  

 Mint lassú zarándok-csapat tépetten ballagnak a fák zászlójukra enyhe lilát gyújtott az őszi áhítat.   A dombtetőn varjú kiált szürkepalástos, furcsa pap arany füstölőjét a nap most lendíti a hegyen át.   Már felveti szemét az est, száz kicsi bánat sírni kezd s borzongva megrándul a szél.   Vacog, mint tört gyerek-ajak ha fojtja hideg irtózat nagyapja bús, halott kezén.  

Tar homlokát lila ködbe takarja s lassan álomba hull a messze-hegy, az alkony már halk sziluetteket mintáz szelíd kézzel a ferde falra.   A tétován baktató perceket a csönd nesztelen, hűs fogakkal marja  lúdbőrözik a rétek rőt avarja, a fák rozsdás levelet ejtenek.   Ilyenkor, hűs őszöknek idején kell-e, szívem , hogy szerelemre nyisd bús kelyhed, a bánattól megvertet.   Hisz tudhatod: romló az őszi fény s virágod szegény, árva kikerics, mit száz lemondás bús esője vert meg.

 Ott voltam, mikor ablaka előtt  a hársak vére futni kezdett, a gyökerekből a gyökérbe kicsi tenyere tenyeremben. Szívéből tenyerébe, tenyeréből szívébe, szívemből tenyerembe, tenyeremből szívembe, mikor szaladni kezdett a vér a tavaszra-döbbent hársak tövében ott voltam,én voltam ott.   S most nem vagyok  mikor ablaka előtt a hársfavirágok,ajkukat kinyítják és meleg illatot lehelnek  arra ,aki ott áll.   Te fülledt nyári levegő ha leintenél minden szellőt s két hársunk puha illatából még hírt se hoznál ha hírt se hoznál arról hogy valaki ott áll, ha hírt se hoznál arról az egyről, vagy legyen! arról a kettőről, aki most ott áll, kicsi tenyere tenyerében. Te fülledt nyári esti levegő én megköszönném.   Homlokom tört sorokra ejtve vetkőzés nélkül, ima nélkül, s ha hagynád, hogy itt asztalomnál emlékek nélkül, illat nélkül, szerelem nélkül, ha hagynád,hogy elaludjak.

 Mindeddig mindenkinek hűs szeme bekötötte az én vérmes szemem, néhány szelíd szót is váltott velem oltár ,pap áldás s gyermekek s csak aztán mondta, hogy kötését levehetem.   És, bár levettem , mit sem láttam én oly nagyon-nagyon szemem bekötötték s olyan jó volt, hogy kellettek napok, míg messze-messze a két szemem lányt s gyermekeket észrevett, és egy papot.   Te vagy az első, aki megfogott, megszorított és szélnek-engedett, mint augusztusban izzó levelet akit egy első hűs szél letaszít, s már dobálhatják azután a többi szelek.   Hát mától fogva én is gyors leszek. Mától mindennap más és más jöhet, mihelyt jön: rögtön emelő-övet fonnak köréje karjaim,  s mikor megy, csak lehajolok s kiválasztok néhány követ.