Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 A hang fakul, a kedv elcsendesül az egyik elmúlt, új baj jő elő, poros az élet, poros a világ, mint egy kicsiny, falusi temető.   Az ember hangja egyre csöndesebb életveszélyessé lesz a magány Csak él és nem, tudja miért, minek S nem is érdekli már ez a talány.   Minden, ami szép, egyszer elmúlik elcsöndesülnek majd a vágyaim, a kedvem is vijjogva elröpül tépett és kócos kurta szárnyain.   A test meleg, szaporán ver a szív az élet ez! Ha tested elkopott, bezár a sír úgyis kegyetlenül mint börtön tolvajt, ki kincset lopott.   Egy asszony ül a szomszéd kertben ott,lágy hangja bágyadt, távoli zene nyitott, szép, sárga könyvet simogat, s mint ázott rózsa csüng le szép feje

 Harangszóval hónául a hőség, a napsugár merőleges, és ingujjra vetkőzött mámor szívemben árnyékot keres.   A kutak gémje mozdulatlan a kígyózó ösvény megáll, nehéz vízgyöngyökért nyúlik a vályúban a békanyál.   A réten margaréta tiszta tányérán virágport kínál és az átlátszó pillanatban a mart szeder bokrainál   menyecske szoptat, arany melle úgy fogy, mint a holdkaréj, a lábánál az ura horkol az álma kút, annyira mély.   A levegő forró tükörlap egy-egy fecske nekimegy távol, lila erdőkkel borsos a fényködös messzi hegy.   errébb bárányfelhő béget eső-tejes juhok után, mellette hervadt fodormentát szagol a pásztor délután.   Illatos nyomomat, ha lépek felemelik a füvek ha heverek, karom kitárom mint lefektetett feszület.   A zsebembe széncinke fészkel, a pillás csend ellágyul a kinyílt szemem kék virágát leszakítja egy álmos ujj.   Megfordulok s elalszom s mint a tiszta szívű emberek, a homlokomra füvek hajolnak és piros eperlevelek.   Tücsök félénk csápjával ébreszt Este van. Szemeim

 Mint szomorú fa süppedő tetőn magadban állsz, és úgy hull szép szavad mint a száradt levél, amely forog forog, amíg csak földet ér.   Szél pengeti a messzi bokrokat zörgő szekéren robog az idő amerre jár, felporzik a világ s a sűrű ég gyorsan fakul.   Már bevallhatod: rossz volt életed, mert céltalan volt és keserves is orvul terített le egy ragyogó napon nincs mihez kezdened,   így jártak mind, akiket szerettél miért lenne hát a te sorsod különb? A vénülő világ sodrában élsz s láthatod, hogy duzzog az idő.   Diadalmas madarak húznak el fejed fölött, és nőni kezdenek a szép hársak halálos árnyai mert már erősen-közeleg az ősz.   Még állsz, de sorsod a földre lever majd, mint kín a sebesült katonát, aki vérzik s a piszkos földbe mar fénylő és tiszta fogával.

 Eldobott szavaid kicsiráznak bennem. Félig kimondott gondolataim benned élik az életüket végig. Szeszélyes kedvem benned tükröződik, mint tóban az ég, és minden elfutó gondolatod végig borzolja lelkemet. Ami előttem köd, titok, homály, azt te is megérzed s amit te érzel azt én szavakba ötvözöm. Önmagunkban csonkák vagyunk, fél életek. Együtt szobor szép egészet adunk, s mert, részem vagy és én részed vagyok öröktől fogva és örökké,titokzatos  erők sodornak össze, mert úgy rendeltetett hogy te enyém légy, én tied legyek és egyesülve alkossunk egészet.