Tavaszi csendélet

 Harangszóval hónául a hőség,

a napsugár merőleges,

és ingujjra vetkőzött mámor

szívemben árnyékot keres.

 

A kutak gémje mozdulatlan

a kígyózó ösvény megáll,

nehéz vízgyöngyökért nyúlik

a vályúban a békanyál.

 

A réten margaréta tiszta

tányérán virágport kínál

és az átlátszó pillanatban

a mart szeder bokrainál

 

menyecske szoptat, arany melle

úgy fogy, mint a holdkaréj,

a lábánál az ura horkol

az álma kút, annyira mély.

 

A levegő forró tükörlap

egy-egy fecske nekimegy

távol, lila erdőkkel borsos

a fényködös messzi hegy.

 

errébb bárányfelhő béget

eső-tejes juhok után,

mellette hervadt fodormentát

szagol a pásztor délután.

 

Illatos nyomomat, ha lépek

felemelik a füvek

ha heverek, karom kitárom

mint lefektetett feszület.

 

A zsebembe széncinke fészkel,

a pillás csend ellágyul

a kinyílt szemem kék virágát

leszakítja egy álmos ujj.

 

Megfordulok s elalszom

s mint a tiszta szívű emberek,

a homlokomra füvek hajolnak

és piros eperlevelek.

 

Tücsök félénk csápjával ébreszt

Este van. Szemeim zsongnak

s sokáig estikének nézem

sötét sövény felett a holdat.

 

A foszforos bizonytalanság

halálfejű lepkén fénylik,

úgy tűnik, mintha mozdulatlan

aludtam volna ezer évig.

 

Szinte csoda, hogy létezem még

hogy haza indulok, hogy még nem

múlok él, mint süket fülcsengés

a lázas végtelen fülében.