Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Én az időt mindig figyeltem még az átmeneti közöttit is , a múltnak csak árnyékát érzem míg a jövőt még nem ismerem .   Szótlan egyszerűen nézem, jaj- te lelkem de üres lettél  bár veled vagyok rendületlen beléd bújok, benned élek.   Én mindig féltem az időtől most látom -csontomba mar sorsomat méri holtomiglan veszélyes mint a halálcsillag .   Ha figyelem, az óra lassabb , percek is ütnek rám nagyokat végülis kiderül rólam panaszok kegyes idővel bánni nem tudok.   Szembe fúj egyre emlékezet órából, percből időből kilógók önmagam átka részese vagyok vagy mindenki magamra hagyott.   Csak lenne időm visszalépnem éldegélni lányos vallomással cirógatni az időt mit reám szánt hogy ne legyen soha idő hiány..   Lelkemben idő utazás menetel villámlik dörög vadul körülöttem harang szól messze jelzi időmet bennem megtörik minden érzet .

 Ma elküldöm hozzád a szívemet messze idegenből gondolva rád  álmok zenéjén ringva száll feléd, sietve libben hét határon át.   Visz régi időket, régi hittel igaz szerelmet zeng ajtód küszöbén Ne űzd el őt, szeretetet hozza áldozni vágyó szívem tüzén.   Ma elküldöm hozzád a szívemet. Szegény szívem, kopogtass be halkan  Meg ne riadjon s ha kérdi, ki zörget talán, mondd semmi, csak a szél dudorász.    Hiszen az élet lopva tovasurran, legyen az bánattal, örömmel teli. szegény,gazdag egy útra tér s a titkok titka ködfátyolba vész.   Semmi,hiszen az élet lopva tovasurran. az álmok nem térnek vissza soha ne mondd tovább,ünneprontó ne légy, és mondd tovább,az álmok csalfák.                                             .                                           .                  

  Jó voltál hozzám . A hangod, kezed   símogatott, megölelt.   A szemed   ragyogott rám.   Ringott a fű , ringott a fán   a napsütötte zöld levél   mint lóbálta, meghintázta   hegyről jövő könnyű szél   Arcomat megcírogatta puha hajad, hűs kezed,   mint a szellő   mint a szívből szívhez jövő üzenet    Szám a szádnak százszor adta,kapta   ,küldte a száj- magát   századszor is újnak várta   újra vágyott csókcsodát.  

 Június   kacag  be  ablakomon ekkor születtem  szeretnék,maradni jaj,  mért  kell  most  rabnak  lenn! mikor június kacagva felragyog Az illatok sok árja megrészegít mámorosan lobban ifjú   lelkem víg sorsot  jósoltak adakozó istenek ma mindenki felkoszont kedvesen. Áldott  legyen az adakozó szent  mámor áldott,  hogy  részeggé  csókol,fórrón lelkemben  születésnapomra bókoljon  titokzatosan az égig kell szárnyaljon     Ki tudná ,ki ismerné szuletésem percét ezert hodoltam istenek elott érzésekkel szobrot epittem a sok  isteneknek de nem tudtam,hogy hiaba szulettem.  Fejem felett margareta koszoru nyilik kis piros pipacsok ovezik renduletlen s almomban tunderlany vagyok mindig s meggyujtom a sok maargreta levelét.

  lazito szavakm  Enyém a szó. Enyém a teste-lélke ,enyém a számban minden gondolat amely méregfogával beharap imára kulcsolt fiatal kezekbe.   Az én szavam mély mindig énekelne buzdít, lázit, pedig maga is csak rab és azt hiszi, hogy mézet csurgat kitárt szájakba s halál ecetje.   Hogy összehúzza álma nyálát kedvesemnek, kiért nyelvem szól kiért a szóban értelem rezeg.   Öl hogyha mozdul, miért nem vágják ki nyelvem, hiszen vért kolompol.? hiába van szóm!Már szólni sem merek.

  Ne  hencegj,  immár  nem  hiszem  csodádat, sistergő  tüzeddel  ijessz  másokat   Évődő  gúny  s  mosoly  csiklandja  számat ,ha  látom  lobbanni  büszke  lángodat. .Hiába  is  küldesz  gúnyos  vigyort  rám ,kevélykedsz  bőszen  kár hetyke  táncodért ,egy  bűvészt  láttam,  ki  ledugott  torkán ,s  tüzet  fújt  szájából,  ahogyan  kifért.

  Tetemre hívás  Se vád, se szó, se könny se átok, De nem tudok már nézni rátok. Megyek el innen.   Mit ide hoztam,minden elveszett Melegség jóság, örömök, bízás, fiatal szívemből kipatakzott muzsikás írás.   Jaj,de kár volt!   Lerongyolt szívvel maradt erőmet összeszedem nagy megvetéssel hátradobom sápadt fejem!   Megyek el innen!   De,nem leütve,nem, lehetetlen síró panasszal Magatok vesztére ,jól kikovácsolt. nagyszerű daccal. Az még visszahoz ide a Nagy ünnepre vagy visszahoz lehet a Gyászra a balladás,a döbbenetes szörnyű nagy tetemrehívásra mikor a Halott kiszakadt lelke gyilkost kutat, és fehér kezem ott a sírnál Rátok mutat.  

  Most nem is tudom,melyik szín a szebb a zold-e vagy a kék-e, és nem tudom melyik a vonzóbb a felhő vagy a hegy?   Nem is tudom, hogy szálló lelkem melyik irányba megy Es nem tudom ,melyik a drágább az illat vagy a fény?   S vajon ki álmodta az Isten álmát a természet vagy épp én ?

  Hiába cikázik ég felé a dalnak szemet-odarántó fényes madara - hiába gyötörnek gyönyörű hatalmak s hiába húz férfi szeme-sugara! Bús megkötöttségem nagy fekete láncán tört-tükrű szememből szivárog a könny!... Egy igazi férfi megőrülne láttán - s ajkamra csak a dac fémverete jön. Munka zúgásában, rút kopott ruhámban, nappalom a küzdés, mely fáradtan néz. A józanság erős, tiszta szava számban, s csak hajszolt embertárs keze minden kéz. Elrohant férfiak tekintete rám hull - talán a sajnálat suhan arcukon. Vagy szólanak a hű, derék fegyvertársul, ki mellettük harcol minden harcukon Felsötétlő ruha, súlyos-göröngy gondok, Cerberusként őrzik árvaságomat. Néha sírok - néha keményeket mondok, néha vérig-vágom éles láncomat szélmalom-harcok balga kitűzése: a független nő is groteszk árnyat vet... Sziklába fejemet nem verhetem mégse - s birokra a korral nem kelhet az e  

  Egy kézfogás még s azután mentél néztem utánad, ijedten, félve, úgy mint a gyermek napfogyatkozáskor kormos üvegén át az égre.   Jajj, ugye mostan vége a világnak?! Jajj, ugye mostan ez a Nagy Alkony!   S álltam remegve, haláldöbbenettel  az élet-parton.   Külön világom világrendszerének forró közepe, álló égi teste külön világom szűz levegőjéből ó jaj, ne ess le! Ezüst bolygóim, leányálmodások szent keringéssel körülvesznek. Te tartod őket. Ha te lezuhansz ők is esnek!  Lilás égi sarkok, ködös messziségek te nézésed gyújtotta csillagok új csillagrendszer, kész világteremtés! De most minden atomján könny ragyog! Feketén minden. Csillagok inognak, bolygóim útjukon megriadtak. Egy új teremtés minden melegsége hűl ki halálra te miattad. Ne szürkülj! Ragyogj! Melegíts tovább! Legyen ez rövid napfogyatkozás gyermek ijesztő fekete csoda. Tündöklő napja világrendszeremnek ne menj le soha.   Álltam remegve, halálfélelemmel  az életparton.   S beszólt az Isten vergődő szívembe, "Ne félj.

  Erósz! Soha se kerülj el Te engem!   Inkább vedd ki tegezedből nyilad,    Ijjad feszítsd meg s találd tele szívem    Hidd el, jobb szenvedni de szeretve lenni    S nem félni a szív sebétől,   Mint élni így vágytalan ,gyávan, Nélküled!   Mert gyáva mind, ki fél a szenvedéstol.

  Ha  elmém  csendes  tompaságát  Feloldja  néhanap  a  mennyég: Olyan  bolond  dolgokat  érzek ,Mintha  Bálám  táltos  szamara  lennék .Ajkam- hűvös  igékre  nyílik. Felkent  vagyok,próféta,  lángész Elémbe  títkok-titka  tárul  S  mit  más  nem  lát,  szemem  azon is  átnéz. De  nem  sokáig  tart  a  szent  kegy , Bálám-gazdám,  a  sors,  reámcsap  ;Eltűnnek  a  szép  látomások ,S  rá  elmém  is  vak  éjszakába  sáppad S  megint  szamár  vagyok  csupán, S  kocogok  lomhán és  bután

  Csak azért is  Az   elhatározás  órája  ez  Ultimátum. Nekem felelni kell. .Én  nem  tudom,  hogy  honnan  jött,  miert ;Ember-irta,  vagy  elrendeltetés  De  érzem,  hogy  ezt  érezni  kevés   .H o g y  valami  m ostan  döntetik  el .Ultimátum.    N ekem   felelni  kell Fegyver  ledobni  elfordított  fő v el  M egállni megutáló  g ő g g el ;Avagy elszántan  újra  harcra  kelni  :Azértis,  azértis ;  én ekeln i !Ha  süketeknek,  hogyha  vakoknak ,Ha  lelki  bénák,  hát   azoknak, Hogyha  százszoris  meg nemértik  De  énekelni  csakazériis! Alea  iacta  est.  Harcrakelni. Alea  iacta  est.  É nekelni!

    Pereg  a perc ,Múlnak,  elsuhannak A  tarolt  meddő  évek .Lobog  a  láng, Lendül a  kerék. ,Zendül  a  zúgó ,Rőtvirágú  élet. Tombol  a  vágy ,Ver  a  tavasz. ,Friss  életet fakaszt Forrása  a  vérnek, S  el  nem  csókolt  csókok Tüze,  láza  éget .Zsoltáros  az  ének. Hová  én  is jutok, S  ha  majd  visszanézek A  Végről,  hova  érek   Volt-e  hát  egy  óra, Lesz e  még  egy perczem A  miért  tudtam,Hogy  élek.

  Járom az erdőt, a bús bércfokot. Lelkem egykor itt mennyit álmodott! Rejtelmes világ, mélységes vadon, Tanúm voltál, s ujjongtál álmaimon. Aztán vihar jött, zúgó fergeteg - S ma, hogy itt járok ismét köztetek Rejtelmes világ, mélységes vadon, Légy tanúm újra, s zokogj a valón. K iáltanál  a z  é g re ,  tö n k rezú zo tt! K árpitja  m e g   se   lib b e n ,  m iért  kiáltnál   ?T e g n a p   a   h o ld   körűi,  az  é g i  vá m n á l, M int  la ssú   bárka,  e n y h e   fe lh ő   ú s z o t t  ;K é ső b b   a  sz é l  a  holdra  g y o lc s o t  h ú z ó t'; K ö v ette d ,  sá rg a   rabruhába  já r k á l. .  .K ig y ú l  a  g y o lc s   a ló l?   —   csatára  v á ltá l, H ab ár  a  lo m h a   p erc  is  v o n v a   kú szott .K orán  é s   k é n y sze r ed v e   jött  a  n a p p a l, Zajszi'tó  s   bajtaszító  su garak kal, A   s z e n n y e s   árba  fú l,  ha  m o st  k iáltasz   D e   m á m a   é jje l!  K ínok  hám orába Ő rjö n g v e   lé p sz   c silla g o k   m ám oráb a

 langolo arcom kezedbe temetem s csokolom egyre mind a ket kezed boldogsagom nem ismer szegyent varom ,hogy kezed fejemre tegyed.   Nem simogatunk nem olelkezunk nezzuk egymas szemet ,mélyen benne van minden mi t érzek  minek masat nem ismerem.   Elcsitult csendben halk zeneszo zeng valahol varazsken felenk száll csak szivek dobogasa jelzi a nyitanyt szivem telitodik bezarva magaba.   Csokos hajnalban vig mosoly arcomon egymasba nyilik ket tiszta tekintet álmaink meresz holdtoltettt olelget es tudom,hajnalban mennem kell  

  KARÁCSONY ÉJJEL Karácsony est van s repül a szánunk A friss havon, gyorsan, haza; Szívemben pedig reménykedve várom: Hátha ma eljön a krisztusi csoda? Vágyódó lelkem a fehér uton Egyre csak kelet felé tekint; Hátha a betlehemi csillag Feltetszik az égbolton megint? Hideg az este, de mi nem fázunk, Mert a boldogság titkon hevit; Újra meglátjuk drága szülőnket, Az áldott est csak hinni tanit... Álmodni kéne valami szépet, Hogy miként csókoljuk anyánk, - Mire egy éles zökkenőnél Feltűnik kis házunk, tanyánk... És elnémul bennünk az ember, Mert ének biztat, hogy: ne félj! Talán nem is otthonról hangzik: "Csendes éj, szentséges éj!"

                                                         M ár semmi sem ugyanaz mint rég a szó fogytán van benned elég hitemben már árva asszony vagyok keservemben koldusként dalolok. Részvéttel adogatsz szánalmat valósat, testem izzó terhe alatt bársonyba bujt víg mosolyomat sorsnak adod, mi belőlem leszakadt. Már semmi sem ugyanaz ,mint rég szerelmed szárnyal az élet hűsén szikra darabokra szóródik lüktetve az elszámolás nagy utolsó üteme. Bár szép volt az élet kettes frigyben száz ajkú csókjaim kéjes örömében úgy vágyódik szívem lomhán tekeredve ajkad körül, fösvény szerelmedben. Ma már csak tompa gyertyafények lángolnak tompán az estben nélküled, s én hálásan hordom emlék képedet légy áldott, magamban benned élek.

  z apró csendek kuszaságában , mik körül zárjak vonalainkat, hiányos vétkeink színes lázában, semmibe torkollik hallgatásunk. Szerettelek , bársony némaságban, felbőszült vaksággal kerestelek, halovány alkony rebbenésében lázongtam üres, fájó rezzenésben. Mert hozzám tartoztál könyörtelen s még fel sem foghatod sóhajom máris titkosan lebbennék feléd könyörben, hogy elveszíthetlek. Körülöttünk színes körök gyürüznek s ajkamon lázongnak halkan csókjaid , mert oly varázstalan józan kérdésed , némán csendesül elmaradt csókodban. De ura vagy magadnak lázongásban semmi sem fájhat, csak hiányosan , észrevétlen maradsz a fény birtokában kihunyt csillagok sóhaját sem hallod. De harcot vívók ellened lelkemben, s büszkén hordozom fájó alázatom nem lángoltat tovább gyötrö türelmem hamuba sodródik üres pernyékbe.[W.B.]

                                                          C sókok súlyától teherrel két karral méred ölelésekből pattanó vágyad ezernyi álomittas kéjjel, míg véredben virul a kikelet s tűzben lángol érzékeny izzadó tested. S boldogan várok szájadnak izével éhesen, szomjan és virulnak körülöttem kinyúlt karok testem felett s bennem lobban a kimért alázat epedő vággyal asszonyi örömöm ébredésében. Mert lebegek az ég és föld között szívemben színek kavarognak, szemem tavában tükröződik vad lángodnak éke s bársonyos árnyékom felett mosolyogsz ébren, bölcsen, mozdulatlan koldus kezekkel, engem megkísértve.

  Ha majd a napfényben tündököl a róna Mintha arany volna. Ha m ajd vágytól űzve, elmereng a tájra ot keresve várva.   Ha m ajd szép szeméből egy egész mennyország Üdve ragyog le rád Hogy még lehet bánat ezen a világon Az neked ne fájjon.   De ha egy szép napon összeomlik minden remegő szívedben Könnyet csal szemedbe a hűtlenné lett társ gondolj akkor reám