Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Kifakadt bűnök virrasztanak felettem bár sokféle emlékek zsibongnak bennem de keserű szívemben hibátlan az egész nem félek magamtól semmi el nem vész és hordom magamon rám tapadt keresztem, csorbított életem néhai számadására bánatos kedvemnek sorstalan szegénysége meztelenre vetkőztette lelkemet. A sok mohó vágyam belém szorult örökre és szerelmes kéjben fürdik most szívem, lihegve cipelek megtört léptekkel gyötrődve nem tudtam betelni az életnek örömeivel. Mert jó adni, kapni váratlan szerelmet hibátlan elmenni ha téves a szerencse s várni szemérmetlen a szépet és jót megbocsájtó szívvel nézni új csillagot./W.B./

Semmi sem olyan, mint a vágy, részegen hozza a lélek hajnalát, az idegek feszült tűzkeresztje bódult testek halk szelleme. Úgy némán tördeli a szíved ringatja nap-árnyék a tested szenvedően csukódik szemed, érzed megáll az idő , elveszíted azt kiért lánggal vágyódik szíved, egy álom mely lázként zuhan rád sápadni kezd rózsapiros orcád csupa zsongás az egész agyad. Megborzongva tördeled magad vágyad száll és bájosan hívogat minden egy összhang, fájdalmas, át remeg rajtad mint a szent csoda. S ha érzed, a mámortól vacog tested ,s lelked együtt összhangban, mindig vannak örök véletlenek melyek meztelenre levetkőztetnek.{W.B.}   }

Érzéketlen, fáradt szívem nem tombol már, mit tegyek vagy mit súgjak ha vágyaim elsimulnak, kívántalak az egekig könnyen, lengén, szemérmetlen gondolattal az elrontott nyomorommal, a sok évek sóhajával mit tegyek, ha örökre elmegyek. Terád gondoltam az este úgy, talán még senkire sem a januári hideg télben kísértésben, csak a fehér hónak szaga, illatozott egy magába és illanó tűző fényben ott álltál a nagy sötétben mond mit tegyek, ha elsírt már a kikelet panaszom nem talál vigaszt sokáig, leborulok előtted a halálig de értelmetlen, míg a föld nem hoz tavaszt csak csupa panaszt, a szerelem nagyon kevés átitatja az érzelgés mond mit tegyek, mert néha éreztelek; kezeidet homlokomon, bársonyosan simogatod arcomat, és csak rólad álmodozom, mert nagyon nagy a feledés de visszasírom a rezzenést mikor elsírtalak.

Akkor ott ott a " Rex"-ben hol minden este  teánkat szürcsöltük kettesben , nem vettem észre  a színes körték villanófényében , hogy homlokodat ráncba szedted szerencsém fénye elszállt előled . Lehajtott fejjel ültél leverten a másnapra gondolva  vagy talán a mostanra éppen kezemet előled eltolva , mint aki unja  a forró tea izét  s szájadat marta  az egykedvűség . Elporladt a vágyunk . s a kihűlt ágy takarója  lehet még takarja  a kínos remegések  utolsó csókját ahol gyönyört el nem értünk a surranó csendben mindketten másként éreztünk  már sejtve végzetünk. {W.B.}

Mert minden enyém,mi bennem van  laza ,vagy sűrű dermedés,  kitárt tenyerek eres duzzanata,  s egy  hatalmas láng-ez az egész.  Mert úgy őrzöm saját énemet  végtelen szegény gazdagságom,  tenyerem szívemen bezárul,  mert ott van fájó tulajdonom.  S kongó időknek zűrzavarában,  hol minden elvesztődik céltalan  a perc csak enyém számlálhatatlan  kavarodik az éjnek némaságában.  Ott maradnak egymásba meredten  szivárványos csodás dübörgésben ,  úgy hömpölyögnek a zene tükrében  betemetve a csendes könyörgésem.  Mert minden enyém volt és lesz,  örök életű fájó édes nosztalgia  ámulatban kinyílt szám zavara,  lelkesedve, vacogásom habzsolja.  Csak egy mozdulat s bennem van,  a pillantások kemény aprósága  sóhajom , mi feltör bent ,szakadozó, meztelen lesz az ölelések fájó szava.

Csak szorongunk a csapásoktól folyton dicsérünk kuszaságot nyugtalan életünk földi lazulás szép emberi érzelmek elhervadás. Kivilágosodnak tükör szemeink türelmesen az irgalmas Világra, de nem dicsérhetjük ősi diadallal büszke testünk már csak sorvadás . Arcunkon lágyan torzul a mosoly széltől kiszáradt cserepes ajkakkal bölcs Világról értelmet álmodunk de csak ostort fog ránk a szeles vihar. És mindennek megvan a lényege cselekedetteink oly kárörvendőek, jut is marad is az emberi jóságból, kígyó módra csúszik-mászik az élet. Szemeink íriszében harcunk démonjai bölcsebbek,mint minden szent érzelem, s ki tudja látjuk- e még el nem ért jövőt ha közöttünk a szavak már erőtlenek. S majd testünk fecsegi léhaságaink fennkölt beszédeink már érthetetlenek, diadalunk már csak csalfa kuszaság és megborzadunk ha mások is értenek./W.B.

Most még forró a leheletünk, ropogtatják forró csókjaink , árva egységben szorongunk vörösre duzzadnak ajkaink. Lehet ámokfutók délibábján bársonyban dúl ölelkezésünk kisírt szemeink imádságán várjuk repdesve kegyelmünk . Minden titok volt már bennünk zavaros éjszakákon repültünk ki tudja hányszor megjátszottuk ugyanazt mitől megrészegedtünk. Most már fáj a szabad repülés összeolvadunk forrón magunkba , s ha lélegzetünk pihenő ébredés kezdjük szinte mindig ugyanazt  a reggeli friss álmok ébredő talányát mi ringatja varázsban ébredésünk , vigasztalódunk egymás karjaiban talán megtaláljuk magunk varázsát ./W.B./

Mikor örökre elváltak lépteink bonyolult szöveteink fodrosan csüngtek lágyan a szeretetnek zöld lángjaiban beburkoltan,   S kint égtek tüzek a hidegben bennünk lázasan megfagytak dobogó ereinkben kerge vérünk, jegyesei szomorú ábrándjainknak.   Én csak álltam sűrű magányban búcsút intve az elúszó távolnak, s a fiatalságom kéklő tavaszán csitítgattam magamban lángomat.   Ugy elfáradtam szédítő lázamban már nem is tudnám hányadszor mert fájni tud a síró becsvágyam és sírni tud a bennem megmaradt   titok ,mi felesleges harcunkban elmúlt vesződések kinyílt csokra, s verességet szenvedtünk mindketten győzelmünk csak simította harcunkat.   Most valóságban két sorsnak átkai lakolnak saját testünkben, szökkenő tavasznak melegében bűnhődünk hideg szerelmünkben.

Felépülsz bárhova mész a jéghegyek sapkáján is megélsz hegyes lépteid mind merészebbek utánad csak egy sötét űr kerget. Meghitt csöndességemben végső sóhajom a cigaretta füstben száll, mint ahogy szállnak erkölcseink csak nézek utánad s az élményeink csendre intenek , a kihalt réten utamban keresnek százszor felejtések ha velem maradsz majd rajtad csüngők de csak karikában szálljon füstöd. S míg bennem ezernyi hiány tódul felépült testeden idegen fogalom üres szívemben vérem sem sokkol de megélt tetteink csupa ragyogások.

Már semmi sem ugyanaz mint rég a szó fogytán van benned elég, hitemben már árva asszony vagyok keservemben koldusként dalolok. Részvéttel adogatsz szánalmat valósat, testem izzó terhe alatt bársonyba bujt víg mosolyomat sorsnak adod, mi belőlem leszakadt. Már semmi sem ugyanaz ,mint rég szerelmed szárnyal az élet hűsén szikra darabokra szóródik lüktetve az elszámolás nagy utolsó üteme. Bár szép volt az élet kettes frigyben száz ajkú csókjaim kéjes örömében úgy vágyódik szívem lomhán tekeredve ajkad körül, fösvény szerelmedben. Ma már csak tompa gyertyafények lángolnak tompán az estben nélküled, s én hálásan hordom emlék képedet légy áldott, magamban benned élek.

Mi volna, ha nem volnék, én neked, ki tartaná az oszlopot testednek, bús hangom kihez szólna, ha nekem senkim sem volna, balga táncunk kivel táncolnánk, ha nem lennénk barátnak barát fejünkön ki hordana koronát,ki választana királynak,királylányt, éneket ki énekelne, mesélni kinek volna kedve, ha te nem volnál nekem életemben? Szerelmet ,kinek vallanék, ha csak egyedül lennék, örvendjünk egymásnak kedvesem,mert ez egy igazi szerelem.  Vilhelem Margareta