Hol volt hol nem

Mikor örökre elváltak lépteink

bonyolult szöveteink fodrosan

csüngtek lágyan a szeretetnek

zöld lángjaiban beburkoltan,

 

S kint égtek tüzek a hidegben

bennünk lázasan megfagytak

dobogó ereinkben kerge vérünk,

jegyesei szomorú ábrándjainknak.

 

Én csak álltam sűrű magányban

búcsút intve az elúszó távolnak,

s a fiatalságom kéklő tavaszán

csitítgattam magamban lángomat.

 

Ugy elfáradtam szédítő lázamban

már nem is tudnám hányadszor

mert fájni tud a síró becsvágyam

és sírni tud a bennem megmaradt

 

titok ,mi felesleges harcunkban

elmúlt vesződések kinyílt csokra,

s verességet szenvedtünk mindketten

győzelmünk csak simította harcunkat.

 

Most valóságban két sorsnak átkai

lakolnak saját testünkben,

szökkenő tavasznak melegében

bűnhődünk hideg szerelmünkben.