Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ha beszélnék, csengene hangom oly messzire, mint halk sóhajom, ha lépkednék szökkenés lenne szentségemtől messzire vinne. Ha simogatnék, kezem megbénulna arcodon maradna édes nyoma, ha csókolnék, csupa vad szilajjal szájad káprázna, mint egy csoda. Úgy vágtatnék vadul, éhesen, csodája önmagamnak lennék és fújnék lángot jobbra-balra, mint űrben a  csillag, veszélyesen rá esnék a te csillagodra. Néha kemény daccal volnék tele bölcsességem félre tenném és kezedet elereszteném ma s életünknek kócos kusza dala szállna könnyekkel, megsiratna és simára domborulna örökre az idők szava,holnap vagy ma. De nem lesz, se ma, se holnap, az idő megmutatta fehér fogát széttépte a zilált álmaink kócát mik még gubancban lázadoznak.

Már nem fáj úgy hogy semmivé vált a vágy, hogy lassabban ver szívem, hogy a fiatalság már csak árny és por lett arany kedvem. Mert vesztettem csatát, sajgót és az ég felettem néha borult oly hamvas lett előttem az út de szájam körül halk mosoly, mi dacolva szaggatja az ősi megbukott időt. Lázadnak az évek bizseregve és titkolják sóhajunkat a szelek míg dagad keblűnk az éjnek peremén és csókolózunk még szenten izzó merengésben, mi örök kísérlet a természetben. Próbára teszi türelmünk és feljajdul bennünk a vér kigyúlnak új tavaszok átkos nyomorba valók, hirtelen kinyitod szemed, látod minden rendben van. Mert édes ez a fájó élet, csörtetve kegyelmez neked végsóhajod oly szenvtelen még akkor is ha messziről zenélnek, csodás muzsikát szívedben egyedül hallgatod reménytelen.

Forgalmas időknek közepén micsoda csalfa délutánok futnak, átizzadt éjszakák követén ketyegnek rímeid megújultan.. Mint aki szemléli halkuló jövőjét metaforába fojtja keservét, a selejtes ,tárgytalan délutánba mely talán szebb lesz fölöttébb. Hétköznapi illatos izzó égen átfut zavartan kacsintva a szél boszorkányos ,bűbájos idő mentén vígan fújja éved, amikor születtél. A vissza nem hozható múló idő elmerengve romlásba kerget feltekerve hajtod víg emléked elérzékenyülve megleped idődet. Mert fontos neked az esti szél kócosan fújja sápadt arcod rímeit opálos légüres tér nyílik feletted visszanéznél ,de nincsen merszed. Mert tetszetős e földnek dicsősége röppen szabadon, néha tréfát keres álmaidnak sötét mélyülő gödreiben éberen hív tisztább, rímes jelenidőbe.