Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Nagy könnyeim feléd szállnak, Kavart szívem hozzád sóhajt Bánatom is csak neked szólhat. míg elpihen,gőgöm s a szózat. Nyughatatlanságom is elül Isten, élet, nem hánytorgat mindenen innen s mindenen túl imádtam minden hibájával.   Szidalmával, imádatával Simogató, lágy szavával Csak felém nézhet hálásan hogy a testét fenntartottam. Csalódott,de boldog, könnyes arcát izmos ,kisportolt, fürge lábát, Meleg szívét, néhány ősz haját, Csókolom és ölelem a lába nyomát. .   .             

  Reggel még harmatos a fű  a kertben vársz rám. Zeng a hangod. Este búsan búcsúzok el, ha megkondulnak a harangok.   Holnap, lehet, rám sem kacagsz bokrok között megbújva, szökve. S ha nem hallom a hangodat süket maradok mindörökre.   A fény most mintha gyújtana s minden virág lobogva égne Az alkonyaiban néztelek, átizzott hajad szőkesége.   .Hogy visszanézek, már lilás ködökbe rejt az árnyas este. Ha nem látom a két szemed, megvakulok a két szememre! 

 A fülledt alkony csöndes révbe tért s bús holló-szárnyon átsuhant az éj a lilás-opál felhőnyáj felett.   A tenger ködlő horizontig ért és gyöngyöt szórt a zengő víztarély és prédát lesett egy szűz sirálysereg.   Holt romokra ciprus árnya terpedt a zavaros Duna csonka zátonyán, mint szárnyat bontó hamuszín enyészet.   Méla hold fény ragyogta be a kertet hol pásztor múlatott múlt tivornyán most békés kecskepár legelészett.   Öblök felett a csönd, mint kósza füst bolyong s szívek felett az álmodás és mesék mályva-piros varázsa.   A lombos ág halk dalba kezd, mint ezüst gitár, ha áll nagy csengő éji áldomás s fenn táncra kél sok árnyak égi árnya.    Ott szél lendíti csónakos szavát amint hó vásznát túlra kergeti hol aranyszarv bűvös éjé kidíszíti   A pacsirta is elzengi dalát,s a emberek  álmát megszentelik angyalok dicsérő dala korusban zengenek egy nyari imát!.

 Hívtalak s te jöttél Szemed meglobbant, derekam meghajlott az ébredésben, amikor felém karolt poláris ellenem Te. Nem is gondolkoztál. Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a világot.   Tikkasztó, piros fény voltál meleg, zsibbasztó fény amikor átölelted derekamat s magammal hívtalak.   Oda kint hullott a hó A nap mosolygott, Az emberek bújtak előle. Mi ketten kályhához ültünk egymás mellé. A tűz duruzsolt. Mi kacagó szemmel esküdtünk a hideg ellen. Forró vagy. Én is az vagyok ölelj. Én is ölellek. Dobog a szíved. Az enyém is dobog. A tiéddel egyszerre dobog. Ereidben lüktet a vér. Az enyémben is lüktet, együtt a tiéddel, mindig a tiéddel. 

  Elmúlt az éj, kakasszó zsong. Némán látjuk egymást viszont. Ház nem feszült kettőnk között az utca nem nyílt szélesen, szavam a szélben ringó falevél az idő, az én lélegzetem Rejtély, amit magam sem értek kezem kezed körül bilincs. az ég egy mindennél fehérebb kör s vége nincs. |Vilhelem Margareta| Elmúlt az éj, kakasszó zsong. Némán látjuk egymást viszont. Ház nem feszült kettőnk között az utca nem nyílt szélesen, szavam a szélben ringó falevél az idő, az én lélegzetem Rejtély, amit magam sem értek kezem kezed körül bilincs. az ég egy mindennél fehérebb kör s vége nincs. |Vilhelem Margareta| Hívtalak s te jöttél. Szem ed meglobbant, derekad meghajlott az ébredésben, amikor felédkarolt poláris ellened: Én. Nem is gondolkoztál. Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a világot. Tikkasztó, piros fény voltál, meleg, zsibbasztó fény, am ikor átöleltem derekadat s magammal hívtalak. Odakinnt hullott a hó. A nap mosolygott. Az em berek

 A fény rohan, a fény rezeg, keresztül futja testemet, csontomat töri, húsomat megtépi, szerte szaggatja kedvemet. És a vérem hull, hull alá a mélybe, kihalt, fagyos, hideg szívekre: a Földre.   A fény rohan, a fény rezeg, megzengeti a testemet és íme a néma, holt szívek hallva hallják a legszentebb orgonát az Éneket az Életet.