Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Amíg az utat rovom fáradtan, csak úgy hirtelen akaratlan gyakrabban kapom rajta magam hogy gondolok sokat múltamra. Hogy a jövővel nem törődöm, boldog lesz-e, vagy boldogtalan hogy törékenyen de, tettre készen nem az eget nézem merészen. De szomorúan hajtom meg fejem, kibékülve a múlttal, a mával, barátkozom a föld szennyével mely valamikor eggyé lesz velem. De a régi, boldog napokból csak forró, szép emlék maradt, esőcsepp mind fölszáradt a rétről, a déli nap égető melegétől.

Szőnyi Eliza beiratkozott végre az egyetemre. A folyosón sokan várakoztak tanév kezdéskor. Első nap furcsán, idegenül érezte magát. Ott ténfergett a folyosón. Várakozott, hogy előadásra mehessen. Többen is  ténferegtek ott. Hosszú folyosó volt. Nagy ablakok. Előttük asztalok. Ezek előtt székek. Egyesek a székeken ültek. Mások nekitámaszkodtak az asztaloknak. Néhol csoportba verődve beszélgettek. Fiúk, lányok, vegyesen. A folyosó túlsó végén megpillantotta Mendel Böskét. Egyetlen ismerősét. Rossz volt így magányosan. Hozzá akart menni. Mikor félénken elsettenkedett az álldogálók előtt, mindenki őt nézte. Rátapadtak a szemek. Előadás alatt is nézték. Szorgalmasan pirult. Jól állott neki. Finom bőrén egyszerre piros foltok gyúltak. Hosszú pillái riadtan takargatták fényes, acélszürke szemét. Formás, duzzadt szája meg-megrándult. Jobb felé mindig. Valami szomorúságos vonás lopózott ajkai köré. Óra után behúzódott egyik ablak mellé. Rákönyökölt a karfára. Az udvarra né...

Évek jönnek, évek mennek és elszállnak a régiek, kit szerettem életemben az tőlem mindig elsiet. Búcsút int lecsukló kézzel, fél kalappal elköszön bandukol a széles úton eltűnik egy kis résen. Évek jönnek, egyre újak, nem nézik hogy mire vársz finom lábnyom halvány rajza nyomtalanul mást kutat. Cudar szellő száguld rajta szöges bakancs tapossa, a még nemrég boldog évek elszállnak mint út pora. Egy új tavasz érkezése mindig hoz új bekezdést s aki már túl járta kedvét eltapossa a sok vészt.