Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Valahól egy pad vár, csöndben alkonyfényben Énrám, Ha kifúl a mellem, nem altat a párnám ködön túl, látom őt: az a pad ott vár rám.   Lesz egy padom. Ugye, elég szerény lettem. ,De békéjét mégis szívvel nekem adja Mint jó orvos,csenddel szívemet elcsitítja, Minden sebre bűvös borogatást.rendel.   Körül csipognak ott okos kis verebek, Morzsát szórok nekik: bőkezű lehetek. A pad előtt homok, szél fújja, sodorja, életem történetét beleírom sorra.   édesanyám szavát, első kis lovamat, Dús diákszerelmet egy kis lugas alatt Elszállt búcsúszókat, előállt jó barátot Csodás országomat, szép Erdélyországot.   Fent a szél, övé a homok, hát hadd fújja, összeborzolt betűim elsimítja újra Kis fiúk, játszva, s oh, távolodva egyre Rám néznek néha a magános emberre.   Aki ül, mint lélekvesztőn, lecsüng karja, S tört evezője, mély a nagy vizekre hajtja.        

 Hull a csillag, hull az égből, Könny a szeretőm szeméből. Minden szeme, minden cseppje, Búmalomkő a szívemre.   Sir a malom, zúg a malom, Öröm búzám zúzza agyon, Állj meg malom, megállj molnár Életem is garaton már!

 Szerte-szórtan a küzdelemben  úgy jövünk haza, fáradtan Titkolt ború a hű szemekben cudar világ van, áldatlan.   S kétszer volt már fekete kongás Apám és Bátyám hagytak itt. Azóta szívünk nagy szorongás Jaj, nehogy megint valakit.   Azóta tudjuk, mi az együtt s azóta tudjuk, mi a nincs. És ha van is derűsebb kedvünk szemünk nyűgözi a kilincs.   Hogy jönnek be s hogy jönnek vissza s mondjuk, mily rosszat álmodtunk hogy a halál könnyünket itta temetésre jött városunkba.    Ám mindhiába, mindhiába  álmok országa nincsen itt A sors kemény s életünk állja s hullatja vérző kincseink   Ha még egyszer a régi házba kocsin mennék be, nem gyalog, és megcsapna a régi lárma ,mely rózsaszagban kavarog.    S fiú-tempós, diákos kedvem dobbanna a tornác fején   vad örömöt rikkantva bennem s mindenki szaladna elém!   Ó, hogy már ennek vége, vége   és hentesüzlet lett a ház s vakációnk öröme, fénye egekig többé nem szikráz.     Özvegy szobák kis enyhe csendje fogad bennünket szívesen  meleg a csók rejte

  Szerelem Nekem a szerelem nem a megszokott láz, mely elborít és elfojt, megremegtet és megráz. Nekem a szerelem, sodrás a végtelenben, szárnybontás egy titokban, szikra-játék a mennyben kacagó napba-nézés egész a vakulásig. Csak aki tud repülni csak az lehet a Másik. |Vilhelem Margareta}

 Ma nem tudok szabadulni a színektől minden gondolat színné olvad el behunyt szemem a kívánt sötét helyett, elsuhant színek porát fogja fel ha olvasok, előttem legyezővé bomlanak szét a spektrum színei. Vajon éjjel, fehér lány-álmom nem fogja ezt megsínyleni?

 örök titkú álmot láttam Puha selymü réten álltam Mély rejtelmű völgy ölén. Néma szárnyon szállt az éjel Hold sugárzott szerte-széjjel Csöndfátyla lehullt körém.   Elindultam. Mentem, mentem, Ezüsthímes álomcsendben, Vonzott csábos sejtelem: Mi a létnek nagy értelme Miért eped szív és elme Az őstitkot meglelem   Végtelen messzire láttam Az ég s a föld eggyé váltan, Csak hívott, csak ragyogott  S már futottam, én a dőre, Szívszakadva, csak előre S jaj! a távol nem fogyott.     Hirtelen megtorpant lábam, Igézetten ott megálltam, S elrévülten néztem öt Tündökölve, hófehérben, Jézus ült a holdas éjben És én esdve kértem őt.   Mester, szólj, óh légy szónokom Ha lelkembe kétség oson S elvakultan csüggedek  Szemeim hadd lássák, lássák, Lebbentsd föl a titok fátylát, Miért lényem úgy eped?    Rám sugárzó tekintete Szívemet megremegtette De a Mester hallgatott Ujja intett: csöndre hangolt Megnyílt a menny, angyal dalolt S a hold mélán hallgatott

 Jó voltál hozzám  A hangod, kezed simogatott megölelt. A szemed ragyogott rám, ringott a fű , ringott a fán a napsütötte zöld levél, mint ló hátán meghintázta hegyről jövő könnyű sz Arcomat megcirógatta tüskés hajad hűs kezed, mint a szellő, mint a szívből szívhez jövő üzenet. Szám a szádnak százszor adta,kapta, küldte száj-magát, századszor is újnak várta, újra vágyott csókcsodát.

  Érzelmekkel keltem reggel, fejemben forogtak gondok, de talán a legszebb álmom végre mégis megvalósult. Isten hozta gazdag létbe, hol a Világ egy nagy nyomor, de a friss test, az Isten szeme, bennem mély nyomott hagyott. Kívánom ősi hagyatékkal, legyen ember emberséggel, szépítse meg a világ sorsát, szívében maradjon nyomom. S ha néha szenvedne a teste, majd csillogása múlna részben, jusson eszébe a mai áldás, hogy az Isten szerencséje.

 Pára belepte hegyeit tetején ragyog át a kelő nap, Hajnali félfényét gyöngyszínre puhítja az árnyék Fenn a hegyek peremét kelet égő naptüze gyújtja Lenn készülődik a sorsa beteltét húzva az éjjel Még habozik, hogy lomha uszályát szedje-e végre? Ámde a nap nem vár s a homálynak mennie kell már.       Baglyok elülnek, nem kell nékik a fényes nappal Korhelyek ők, a szivükben hajnalig ég csak a vígság Szól a kakas, kukorékol, majd, hogy torka kipattan Gyárduda kurjant, rezzen az ablak, zárul a munka. Röppen az álom, hűlnek a kármin mámoru lázak Seprik az utcákat, nagy a por, már virrad a város.   Ébred a kémény, fel magas ultan nyúlik az égre Öblíti száját füstgomolyokkal: főzik a kávét. Indul a dolgos polgár, hívja munkára az élet Megveti mélyen a kései alvót s titkon irigy rá Gyermek igyekszik a járdán, csendül az iskolacsengő. Perdül a film. Az idő száll: ballag a nap magas útján