Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Hajók  járnak  az  ablakom  előtt .Vitorlájuk  nagy  pilleként  suhan .Egyikkel  egyszer  elmegyek,  tudom ,s  a  kék  viz  nem  mutatja  meg  utam .Mert  cinkosom  régtől  a  tó  s  a  nád. Bőgőjük,  sípjuk  lágyan  csalogat .A  pákász  már  sarlózza  fekhelyem, ,s  a  hold  igér  elbűvölt  lányokat. ' Suhanj  hajóm,  mint  hegyet  a  rom ,idézze  tornyom  hajdani  helyem ,a  verseim  és  Eszter  jó  szivét kedves  anyám  kezébe  fektetem.

 Nem találsz rám többé Lopva jöttem el Ne keresd a nyomom, Eső mosta el.   Ne keresd a könnyem Beitta a sár Ne várj vissza többé Soha, soha már   .Szívlombú fákat Tépdesett a szél, Szívem is sajgó Tépett falevél.   Szádldosva hullt aSáros földre le, Zokogva gördül, S nincs ki fölvegye.

 Őrt állt a fájdalom közöttünk Egymásba szabadulni vágytunk Gyötrő szeme öleléséből, Mint terhes kínból könnyű könnyünk. De konokul vigyázta vágyunk Szemünkbe másikunk szeméből Magánytalanság sohaja hördült. De rá engedtük rejtő könnyünk Ahogy rikoltó mámra zengem E visszanéző lágy dalom És csillogtatva eregettük, Hogy fényétől varázslat verten Elaludjék a fájdalom. S vert a varázs  elszenderedtünk.

Langyos este a sötétbe néztem Néztem a sötét homályt A csend utáni vágytól égtem Mentem lágy hangja után Léptem előre némán, bután.   Hallottam, amint a csend hallgatott S éreztem bódító illatot.

 E falak Téged rejtenek Oh, százszor boldog, szent falak Álmomban is kísértenek Ok tudják minden titkodat   .Jaj, hogy irigylem ablakod Ö láthat mindig, untalan  Még akkor is, ha becsapod  Mert telkednek nagy búja van   .Csak senki vagyok, kis kohold S vagy a holdnál tőlem távolabb  Kutyától is messze a hold, Mégis a holdra felugat   Én nem utánozom a kutyát, Árnyékod is elég nekem .Árcodnak bájos mosolyát ,Tavak tükrében keresem   Ha szemed nem nekem ragyog S a véred is másnak énekel   Míg vagy, míg élsz: boldog vagyok ,De m i lesz velem,  ha nem leszel?!

 Sosem hallott furcsa dallam dúlja alélt nyugodalmam búmnak konok falán győzve átaltőrve.                                                              .   Ajkaimon széles ívben zeng föl vér buggyan így tépett sebből vonagló szám belerándul s bele fájdul.   Mint a rab, ki rácsát törve inog gyenge lábán felfelé száll, amerre vonzza várja szabadsága.   M int a rab, ki rácsát törve M int a rab, ki rácsát törve száll, amerre vonzza várja szabadsága.   Be vegyül a szélzenebe másan száll föl az égbe köszöni a szabadságát s a halálát.                        

Ne zúduljon mint fergeteg, ne fojtogasson széllel, ne vakítson mint villámcsapás vízesésként ne érjen.   A fergeteg útjába állok, harcra kelek a széllel villámcsapásra riadok s a zuhanás ellenségem.   Hogy el ne döntsön indulat s mellettem megállj te úgy jöjjön hozzám, a szerelmed mint első hó tavaszi nap s ahogy a harmat gyöngye száll le.

 FELLEG Nem érzed? Folyton itt kisért Valami szürke felleg és félek,  nem tudom miért   hogy ránkszakad és ellep   .Manók gomolygatták talán sóhajókból felettünk ,míg szívünk ritmusos dalán mámorosán merengtünk   ,vagy viharzó lehelletünk sóhajhangon süvöltve gyűjtötte régen  messzetünt emlékeinkből össze   .Én érzem, folyton itt kisért beárnyékolva hangod csilingelő ezüst színét, amíg fejed lehajtod.   Most hirtelen szemedbe száll riadt villámot szórva s terhét is záporozza  már keservesen zokogva  

  Szórd  szét  bő  tenyeredből az  esőcseppeket, híg  magvait  az  égnek vesd  el  a  föld  felett! Hadd  nőjjön-növekedjék friss  vetésed,  a  sár ,a  tág  tengeri-táblák :a  tengersodrú  úr. Nézd,  mindenütt  vad  árkok ,fölszántva  már  a  tér s  morzsolja,  boronálja ércfogú  harcszekér, magvaid  gyöngyét  hörgő trágyával  keveri —:  hajszálakba  zilálnak hajszálgyökerei! Szórd  szét  bő  tenyeredből az  esőcseppeket, híg  magvait  az  égnek hinjtsd  el  a  föld  felett !Hadd  nőjjön-növekedjék a  sár:  e  vak  vetés ,ékítse  vér  pipacsa, kékítse  szenvedés. Hisz  ez  való  a  féreg embernek,  ez  való ,az  lett  megint,lám   az  lett:sár  férge,föld faló .Az  újra:  csúszómászó ,aljas  és  keserű, bús,  átokvert  gyűrűit vonszolja,  mint  a  nyű.   ,             ,                                                      

 Ma tavaszi, szeles délután, számon nem remeg üzenet s ha rám borul a hűvös fényü est akkor sem írok levelet.   Ma,olyan nap ez is, mint a többi ma sincs sokkal több fájdalom emlékek sem kószálnak sűrűbben nem rázzák meg az ablakom.   Ma, tollam csak úgy téved kezembe ahogy máskor is, felveszem, ezt a verset nem küldöm senkinek megírom épp, hogy meglegyen.   Ma, a Miatyánk is pont olyan, mint máskor, sokszor azelőtt, és életsirató kiáltás sincs, két rejtett sóhajtás között.   Ma, tavaszi szeles délután számon nem remeg üzenet, s ha rám borul a hűvös fényü est akkor sem írok levelet.    

 .Hallottam :bársony hangja  szólt ,a  levegőjét beiszom .Ahol  leült hült  melegét, a  kis  díványt megsimitom. Ahol  megállt lába  helyét, öle  helyét, megölelem ,Lepkét  nézett pillantását a  lepke  szárnyán elteszem. , elteszem.

  Gondold  el,  mily  nagy  kegyelem és  munka  kellett,  míg   a  gyenge  szemlátáshoz  igazult......  A  Látástól a  Gondolatszent  városáig   félvilág  az út.A  Gondolat  városa  és  az  írás merészsége  közt  szörnyű  sivatag, s  vadakat  rejtő  rengeteg  terül O bocsásd  meg,  ó  bocsásd  meg  neki hogyha  a  költő  néha  ingatag, vagy  versén  lelke  verejtéke ül.

 Megnőttem és homlokomon ragyog a bölcseség. Ügyeket bogozok, aztán kibontom újra. Megfizet érte a nép. Így hát nem éhezek.   Mert Voltam buta is. Szakadatlanul vártam, hogy bennem a csillag, kigyúl,angyali tűz és meggyúlnak a fák, a füvek, erdők, meggyűl a világ.   Most csak anyagot gyűjtök, hogy te has, ne zúgolódj s te test, elaludhass a fej már úgysem, lázong éjszaka férfiakra gondol s nem gyúlt álmaira.   Sokan tisztelnek is már és, sokan gyűlölnek jobban nem mint én magam s húzó erői közt,mint gépeken a szabályozó, pörög életem.   Napok múlnak és egyre öregebb, egyre bölcsebb és tanultabb leszek az akadályt, mi robbantó dühöm hívta ki egykor, most csak kerülöm.   Ó bölcseség! te biztatsz hajlani, hogy legyek kígyó, sima és sunyi s nekem, adsz mindent, ha a csillagot elejteném, mit angyalom adott.                                                                                              

 Amíg  a  sápadt  sorokon végigszalad  szemed, érzed-e,  hogy  e  vézna  versike egy  bús  végrendelet? A  hideg,  száraz  betűkön keresztül  egy  haldokló  perc  üzen s  a  szavakon  verejték-gyöngy  ragyog. Azóta  Te  is  másvalaki  vagy, s  én  is  ezerszer  más vagyok.

                                                                                                               Jól ácsolt korlátok között ágálsz csak, állatkerti vad s elkapod rögvest mancsodat hogyha a rácsba ütközött.   Nem vészes ordítás szavad magas szirtet, vagy tág mezőt álmod se ismer; itt nyögött már ősöd is rabság alatt.     S ő is nyögött csak. Vakmerő üvöltés s lázadozó erő a szívnek túlsók dolgot ad.   Miért hát a fogvicsorgatás ? képmutató! hisz jó a rács pártolja lomhaságaidat.                        

 Első napok o, legelső napok Mikor az idő egy helyben topog, Akár húznának lomha vén csigák Törttengelyű, kenetlen taligát.   Így bányász véli, kit omlás bezárt Hogy fent az égen nap és hold leállt Ahogy az ingaóra elakad, Ha föld rendíti meg a falakat.   És aztán mégis, nyögve, lassú mód Mozdul a nap és elfordul a hold Csikorog a rozzant időfogat Hogy számláld a lekínzott napokat.   Míg nap napra gyűl, aztán hétre hét Szitálva látatlan porrétegét, Csillag iramlik, óra futva-fut S betemetődik vissza minden út.   Már nem sietnél, ám a múlt siet S ami a múlté, többé nem tied, Kiáltsz utána s visszhangod felel, Idézed és még nem jön semmi jel.   Ó, az időt már visszarántanád Mint gyeplőszíjjal bokros paripát, Sírnál szemhéjjal, mit a könny kimart És jajgatnád az első, szörnyű jajt.   De tompul már a szív, nincs szava  Rátelepült észak örök hava, S a hó felett, a néma hó felett Virrad egy zsibbadt, síri kikelet.   A múlt felől, tudod, már nincs vigasz Hozzá nem szállasz, rá nem számítasz ?

 Ha föléd hajolok, mint tó fölé, tükrözd tisztán arcomat. Ó, tükör, tiszta tükör,téged kutatlak ki vak vagy a világnak s csak engem tükrözöl. Fáradt arcomat gond és kín redőzi már de tükröd tiszta fényét csak egyszer szórd reám s újra szép leszek, mint kit bűne átka nyom s görnyedten hordja kínos éveit téged keresve folyvást, míg megváltó lángodat eléri.   Ó, de vak leszel örökre, s élted is elveszett, ha más tekint beléd. S mi öröme lenne, hogy megelőzött engem, ha önmagát is megelőzte, s megölt tégedet, önmagát, mert el nem felejtheti arcodat, nem felejtjük az arcokat!s téged, ki ha rám találsz,sírni fogsz, mert kifosztottak,s üres lélekkel, fájón meredsz majd felém mint egyetlen cél felé, melytől, mielőtt elérted volna, elragadtak gonosz kezek.       Vigyázz tehát s őrizd fényedet, mert várok reád ki láthatatlanul közeledsz felém Várok reád,s míg el nem érsz megváltani engem, ó, jaj, tépő vággyal, kiket előtted láttam: a »sok« emléke kísért. Vigyázz s el ne áruld magad, míg reám nem

 Az éjjel boltján,új Hold ragyog Olvadt ezüst folyik a völgy felett a közeli és távoli hegyek az ezüsttó hullámai. És szinte hallani lágyan csobog a csend   Messze lent szívemben is csobog a csend S mint halk zenéjű dalsorok a két csend lágy harmóniába cseng.

 Ezer megőszült napsugár A légben szálló pókfonál Bogár repül, madár zenél S nem gondol rá,hogy jön a tél   Bíbor- s aranyszín mindenütt. A nap éppen szívemre süt Köröttem gyermekkacagás S arany, arany, egész rakás   ölömbe kincset hordanak Kicsi serény gyermek kezek. Én Istenem, hogy higgyjem el Hogy egyszer majd öreg leszek 

 A szív, a kérgesülten rég árván felejtő ha visszarévedez még a múltba, ó be ritkán mereng pirost-virágzó, nagy földi láza titkán. Pedig fényben lihegve átizzó rózsaerdő     se nyithat több bimbót, mint velünk nyittatta hajdan. E nyári erjedés dús kedvvel, vad ifjú mersszel A csókot, mely kihajtott bolondfővel ezerszer, S mégis, ha erre tér most szívem: csak mély avarban   halad. Más táj, hová ma mindig s mindegyre jobban hontalanul s örök hű honvágyban visszadobban órákba, hol pár csendes hó tiszta szót cserélve   talált kezünk két hűvös kapocs egymás kezére s csak most tudom, hogy akkor egymásban fogództunk Csak most hiszem, mi egymás kezével imádkoztunk.

 Képedet nézem egyre, s a dús arany keretből néma gőggel te is visszanézel, mintha e keret is méltón példázna téged Mire vagy büszke, mi az, ami páratlan tebenned, s előttem felfedezhetetlen? Ha gőgödre gondolok,szomorú leszek mert hidd, oly múlékony e forma itt mely nekem már semmi, s neked még mindig:életnél többet ér s elhagynál érte engem is semhogy elveszítsd.   Ha levetkőznél sem lehetsz oly meztelen, mint amilyennek én látlak itt, s hiába takarod magad, lehull vállaidról mivel dőreségem egykor hiún fölruházott S egyszerre a sír mélyén látlak én, szegény, szegény,ahol a vér s a hús oly semmiség. És nincs semmi, már nincs semmi a remény is semmiség  s ja], ha így élsz mi voltál míg éltél? Nem több a pornál,mit felém fújt a szél.

 Miért szereted testemet, a lélek hiú házát, mit nem becsülök többre, mint egy széket,  melyre valahol leültem, ágyat, melybe egyszer aludni tértem? Mi az, mit e test nyújthat neked, hogy egy életre elég legyen, megőrizze érte diadalmasan az emlékezet. Te vágyadat, egyre csak vágyammal oltod s az enyémet így soha,soha el nem oltod Nem adsz csak, annyit, mint tiszavirág Timót-napon társának az augusztusi éjen. Porba omlasz és semmi sem leszel előttem.         Hasztalan ölelsz karjaiddal, mint a madár kirepülök onnan ha elfelejted, hogy szárnyamra  mily büszke voltam Lépj ki börtönödből tehát s szállj velem, mert így örökre reád emlékezem Keresd, mi mindig új bennem, lépj házamba,ajtókat kitártam zuhogjon rám a nap s járjon át a szél. Keress, keress, engem keress,mert megújulok s mindig újan ha látni bírsz  melletted maradok.  

Alkonyok bíbora virágok hímpora angyalok mosolya volt.   Céltalan  céllá lett vágytalan vággyá lett mosolya elnémult holt.   O miért nem csupa dal o miért nem aranyfal szívemen épp úgy mint rég ?   Miért csak merengés miért csak esengés miért csak sebként ég?   Bár lenne harmatos még egyszer  illatos, még egyszer dallamos  név?   O, miért nem csupa dal? o miért  aranyfal szívemen épp úgy mint  rég   De már csak bús avar ezüstös ravatal szívembe  ásott ásott sír?

 Most aztán gyönge kis tollam Nehéz-bús szóval vigyél hírt rólam. Hogy itt élek-éldegélek A vak föld és világ felett. Erdőnek, szabad mezőnek Álmodója voltam csillagfénynek S a bércek, csúcsok, nagy hegyek Majd Magam életén kezdem el. Magam munkája-küzdése Lesz az időnek szellem-vetése Az út, amerre haladok Zengnek, zengnek testvérdalok. Mindig új, mindig kezdeni De nekünk e sorsot kell tölteni A vak időben, században Mindig új életet kezdeni.  

 Egy idő óta nem fog a dolog, és szünetlen csak terád gondolok Itt jársz előttem. Lépéseid zaja mind jobban nő, közelít.   Mikor már azt hiszem, itt vagy közel valami bolondos kedv taszít el Eldob és szálló ködvonalat lobbant fel nyomodban percek alatt   Ha nem tudnám: bolondos képzelet Hidd cl, aggódnék s törődnék veled Csak játszom magam kedve szerint dugva teszem, mint gyermek a csínyt   Feléd se nyitom nyugtalan szemem, ülhessek nyugodtan vak hitemen Mindegy, hol járkálsz, messze, közel  a távolság köt, és nem szakít el.

 Hadd ömöljön a szó tollad alól s hadd fájjon, ha fáj amikor beléd markol a szenvedés. Olyan legyen versed,mint a rózsa,mely vihar után  virágzik.Téged acél keménnyé kovácsol a vad indulat , s úgy szökken ki belőled a vers mint acélból a pattanó szikra. Ha csordul szívedből a fájdalom öntsd végtelen, lángoló sorokba így enyhül a kín. S ha víg kedved feszíti melledet halkan pattogó ütemekbe öntsd örömöd, hogy csillogjon versed, mint remekbe öntött kehely Olyan őszinte vagy ekkor, mint a csillag, mely ha ideje eljött kigyúl és kibomlik fénye az égen, mint ahogy a te lelked is világítani kezd. Ha csordul szívedből a fájdalom öntsd végtelen, lángoló sorokba így enyhül a kín S ha víg kedved feszíti melledet halkan pattogó ütemekbe öntsd örömöd, hogy csillogjon versed, mint remekbe öntött kehely Olyan őszinte vagy ekkor, mint a csillag, mely ha ideje eljött kigyúl és kibomlik fénye az égen, mint ahogy a te lelked is világítani kezd.                

D ICSŐSÉG Színes rivaldai láng. Maroknyi por, de fénye füstje van.Ne játssz vele Rád lobban s megvakít. IFJÚSÁG----- Selymékes zsombék között Kristály forr ás. Körötte vadvirág. Ó, mint üdít egyetlen korty belőle, De este arra visz a csorda útja És piszkos, bűzös tócsákká tapossa .MAGÁNY--- Hűvös estszürkület varázsa. Tóparti séta holdas esteien .Vagy üldögélsz a kávéház sarokban Körül zsibongás és benn tompa csend.   Magad, keresnéd. Kívül nem leled És nem leled már ottbenn sem, magadban .Valami fojtogatni kezd. A csönd ez? Vagy könny s nem tud feltörni szemedig? DAC--- És ha százszor mondják: fekete ,Én azt mondom: fehér .És ha ezerszer mondják: ezt gyűlöld.Hiába! Én azt is tudnám szeretni. Ha két szemmel látom: hitvány csürhe ,Embernek is lennie kell közötte.Ezért az egyért Bocsátók meg a megkergült sokaknak           .BETEGSÉG Gallyak rajza a falon. Nyirkos hőmérő. Hűs kéz gyöngyöző Viaszfénnyel tündöklő homlokon. Tűzkarikák izzó szemhéj alatt. Jó volna elaludni mindörökre Vagy kac

 Nefelejcsek közt halljuk a víz halk csobogását, mely a semmibe hull Ugye, jó így lustán elomolva a parton heverni, gondtalanul.   Látom a vízben, a híg ezüstben, hogy arcod lassan az arcomat éri ,s mint nyíló mályva gyűl ki a lángja és habok hüs lehelete becézi.   Parti virág s a fű a keretje, vésse magát most szívünkbe e kép ,mert jő a szél s, jaj, mi lesz belőle, csak néhány összetört tükörcserép.

 Valaki  minden  aranyát ma  feldobta az  ég  arany. Ma  minden  lány  a  szeme  kékjét felkacagta azz  ég  ma  kék. Ma  minden  vágy felhőkbe  ült   az  ég  derül

 Elértem éltem legszebb csúcsait, köröttem piheg a fáradt világ, sok fénylő, szép csodája eltaszít.   Mások szavára csak bólintgatok fanyar időben élek, ez a baj, ha igazam van, mindig hallgatok.   Lassan múlok mint régi balladák elszánt és bátor, zordon hősei lengek mint szélben a könnyecske ág.   Gomolygok mint a köd a hegytetőn mosolygok, mint ki jól érzi magát játszom miként csikó a legelőn   A legvégén mégis lesz egy szavam hűvös, kemény szó, tisztán koppanó amelyben majd megmutatom magam.

 Mióta itt vagy, drága kis fiam anyád ajkán kevés mosoly fakad ritkán jut fény, felmelegíteni a gond árnyékolt lélek-falakat.   Ritkán ér úgy el egy-egy drága perc hogy csendhez, fényhez közelebb jutok az én életem már nem az enyém s végigálmodni álmot nem tudok   Mióta itt vagy, édes kis fiam fiatalon se vagyok fiatal, vereséget szenvedek minden órán és mégis, enyém minden diadal   mert neked adtam át a kacagásom lelkemből a fényt a tiédbe szűrtem s te mosolyogsz ragyogón,gondtalan míg így küzdők, lélekben megőszülten.   És mégis, mégis én vagyok a győztes, rám néznek mégis mind a csillagok mert benned újra fénnyel-telten élek kicsi fiam, mert az anyád vagyok

Milyen szép, milyen jó, milyen tiszta ilyen egyedül lenni,milyen szent  milyen könnyes e makulátlan magány !Ti f[utók a zajban a gyermeki lélek halk  csengettyüszavától,mely mondja és mondja   és mondaná holtig:jaj, be szép , juj, be jó, milyen nagyszerű játék a minden, milyen könnyű megfogni az emberek kezét   s milyen egyszerű mindenkiben barátot sejteni   !Ti futtok a zajban s barátban hinni sohasem mertek ,mert eltagadtátok, hogy barátnak teremtődtetek. E makulátlan magány könnyes és üde mosolyával s a vakmerőségig egyszerű hitével   be jó itt nékem,ahogy egy túláradt, hófehér lendülettel megfogadom, hogy ember maradok.                 Milyen szép, milyen jó, milyen tiszta ilyen egyedül lenni,milyen szent  milyen könnyes e makulátlan magány !Ti f[utók a zajban a gyermeki lélek  halk csengettyüszavától,mely mondja és mondja   és mondaná holtig:jaj, be szép , juj, be jó, milyen nagyszerű játék a minden, milyen könnyű megfogni az emberek kezét   s milyen egyszerű mindenkiben barátot s

 Szotlan  vagyok  s  kicsit  levert, — mily  keserű  tünet   — mellemen  már  sokszor  hevert e  gyilkos  rémület. Jaj,  szégyellem,  így  gyávaság lenne  elvérzenem   — s mint  fuldokló  a  parti  ág után  kap  két kezem. Egész  bensőm  úgy áhított ,elindultam  feléd, s  most  lám  másnak  világítod felhőtlen  kék  egét. Napként  ragyoghatsz  jóllehet ,én  kísérőd  vagyok   — de sötét  lesz  majd  éjjeled ,ha  holdad  elhagyod. Nem  kértem  sohasem  kegyét ,míg  éltem  senkinek, volt számítás  és  más  egyéb ,mi  visszatérített utómból,  — hogyha  láttam  itt minden  perc céltalan, a  sok  lemondás  megtanít bolyongni  egymagám .Nyelvem  eszemre  hallgat   és nem  panaszol  sokat   — de  belül  minden ^ mint  ütés nyoma  torzul  s  dagad. Megbújok  sebeim  közé a  hajtott  fák  alatt   — s  úgy  várok,  mint  régen   Noé várta  a  zöld  gallyat.

 Az arcom nem az igazi, befelé nőttek a sebek nem tudok többé vallani A lelkes virágáldozat is úgy lelankadt két karomban nem tudom már, ki küldte el és honnan hoztam. — Oly nyugtalan, úgy ég belül itt valami Egy templom hűsítő kövére szeretnék most leomlani és komolyan, mélyen beszélni Valakihez, ki nem szóval felel, magam felé így vándorolni és így hallgatni el.

 Bontogatják a nyári fellegek a gubanc eső feltekert zsinórját pár hosszú rojtját már a Cenk felett fújó szelecskék a fákra sodorják.   Henger gyanánt fordul a föld velük s a hegygerinc hosszán a sűrű szálat magához rántja mind már mindenütt háló-fonatja van a szemhatárnak.   Futunk haza. Az átlátszó szövet most minket is lágy rostjaiba hurkol a fordulástól megszédült tömeg ugrálva ráng és eltűnik az útról.   Üres a táj, csupán a föld forog s makacsul sző egy véghetetlen szőttest tudod mi vagy ? egy észrevétlen bog a minta roppant mezejéhez képest.

 Szívem akármi mélyen elalélt, Fölébred hébe-hóba még azért. S próbálok vele: mint hímes tojást finoman kezelni várván a gyógyulást.   mindig megkezeli az anya beteg gyermeket mutogat néki tarka szépeket: Virágot, lepkét, sárga kis csikót Csillogó hintát, égszín házikót.   így gyógyit az anya beteg gyermeket ,ígér neki szebbnel szebb ajándékot szép piros labdat, hófehér nyuszit aranyágyat, melyben elaluszik.   igy kezeli meg anya beteg gyermeket dalol neki édes bölcső éneket ,őrangyalról, ki gyermekére jól vigyáz ki megérinti s elszáll majd a láz.     igy kezeli meg anya beteg gyermeket dalol neki édes bölcső éneket ,őrangyalról, ki rája jól vigyáz ,Ki megérinti s elszáll majd a láz.   így nézi vissza gyermek az anyát mind, ami szép, abból ő mitse lát, mind, ami kedves, nem kívánja már ,őrangyala régóta messze jár . . 

  A női nem igenje “Igen”.Válaszoltam késő este “Nem”!Uram mondtam ma reggel, a gyertya fényben látott dolgok nappal már nem ugyanazok. Amikor javában folyt a játék a házban égő villanófény felett, a”Szeretlek” szó viccnek hangzott, hogy Igen vagy Nem – és nevetek. Hívj hamisnak, vagy hívj ledérnek – ígérni lehet bármilyen fény alatt, a te arcodon senki nem fog látni a szomorú fájdalmat a változás miatt. Mégis, a bűn mindkettőnkről szól az idő táncra megy – nem nótázó a gyengébb fény csalfaságot okozó – és akkor megint újra rólam lesz szó. Tanuld meg, megnyerni a hölgy hitét nevezetesen most, mivel a tét magas; bátran, akárcsak az élet és a végzet- férfiasan egyedül nyerd meg csatádat. Vezesd őt fel az ünnepi díszlépcsőkre mutasd a ragyogó csillagokkal teli eget, tiszteld őt, szavaid legyenek őszinték, hízelegj neki, örvendjen beképzelt énje. De az igazságod szerint ő lesz feleséged mindig úgy igaz mint az igazi feleségek és ha ő Igen-t mondott neked

 Szemben velem és szemben bánatommal ’Gyércsillagos tavaszi éjszakában, Te felderengtél szobám ablakában   Ezüst kalászok közt hanyatt lebegsz már Fejed lelankad alig deleidben És tőlem elforduls' a nyárelőben   Űznek mohó, káprázóbb égi képek Babonás Ollós tár nyomodba farkat S a hetyke Nyilas célozgatja sarkad.   Eredj, Szeplőtelen. Emelt karodba Súg árkénedhez már hozzáarattad Keeservét annak, ki ott sírt alattad.   Es vidd esztendős útadra szenvedésem Ringasd át enyhébb tájak éjjelébe Az igaz Nap s a szánó Hold elébe.   Az ő nyomukban nő a fény s a harmat Ott kell fakadni mind a jófüveknek Melyekben ír gyűl meg beteg szíveknél.   Te hű vagy, s hívek fenn az égi pályák Megjössz és meghozod, miképp ígéred Tartsd számon, amit újtavaszra kérek   Legyen majd másé minden víg ajándé ,Reményzöld ágat ne tördelj szívemnek S pipacsbimbóját ifjú szerelemnek.   A békefűből szedj nekem maroknyit Hadd áldjalak meg, hogy míg áthaladtál Az Ég mezőin, értem is arattál.                

 Zord hegykatlanban fénylőszemű ház Fölötte kigyúlnak a csillagok Bent léha lárma,kinn az udvaron A nagy hegyekkel egyedül vagyok.   Égig felérő hószitáit falak Csillag hintette messzi-meszi ég Nektek az én fájdalmam idegen S nekem idegen e vad messzeség.   Fájdalmamat dacos váddal kiáltom Idegen hegyek szikláira fel Mélyre bukott nép bús szívű fia Némák a sziklák. Senki sem felel.   Sötét a katlan, sötét a szívem gyűlölködők a titáni falak Döbbenve állok: törpe idegen Félek: dörögve reám omlanak.

 Mindenkié Kacag estétől reggelig Muzsikál Tányéroz, S ha valaki rátekint, Mosolyog. Ha szólok, Meghajol, S megvillogtatja fogsorát Tovább libeg, Minden mindegy.   Ő csak szórja víg mosolyát  Szabályosan. De sokszor nem teheti Zenészszbály Arca megnyúlik, Szeme semmibe vesz Halvány Szenvedő Madonna-képet ölt Akaratlan. Egyformán mindenkié Virágot kap, szép szót ,bókot Van ki érte vért is öntött, De amikor hazagondol  Egyedül van !Árva .Senkié.

 Ez a rózsa sárga volt míg a neve rózsa volt lehullt szirma, levele rózsafa lett a neve hej, rózsa,, rózsa rózsahullató fa!   Most a lánynak mit vigyek ágon vigyek tövisét Ha volna is, mit vigyek úgy se vinnék nincs kinek, Hej, rózsa, rózsa rózsahullató fa!

 Csak keveseknek muzsikál e föld, e kalász-kacabajkás, dús csoda és nem csókol meg minden magvetőt kinek napestig pattog ostora.   Mert van, ki koszos, kába kézzel markolja meg a pendülő ekét és van, ki minden fordulón virágharmatba mártja két kezét.   Amazt töri az áldott járom igás szavakkal űzi a napot és hallgat a föld, rímet nem fogan, s nem vet ki gyöngyös, gazdag tegnapot.   Ez szent napszámos, szívvel vert pogány Ha, lelke arany járómban remeg, omlik a csók friss, csillagok nyomán s a rőt rögök mesébe kezdenek.              

Mint áldozati oltárok füstölögtek a hegyek, de füstjük csak vissza, a földre szállott. A völgyek hasztalan kérlelték a Hajnalt a Hajnal nem hozta el a Napot, csak felhők, egyre felhők jöttek. A Nap valahol, messze bujdosott. De mikor megjött a Dél, táncolni kezdtek a fák, s fenyők fölött, felhők fölött, a bús világ fölött diadalmasan megjelent a Nap.  

 Szemed, még most is itt sugárzik minden mosolyon, árnyékon át rám-villan, én utána fordulok s tűnődve járom idegen kövek idegen lábnyomát.   Arcod oly forró mint a napsugár mint otthon, úgy simul felém, kis betűk tavából felmerül tekintetem és messze száll ahol fogan e költemény.   Kacagsz, ilyen volt legelőször csilingelő, pergő gyöngyvirág és így kísér végtelenbe el a hangod mint életritmusom szépséged akár e nagy virág..   Kezed, nem tudott elbocsájtani nincs távol és nincs tegnapi,  szívünk csengő, fiatal ércét bonthatatlan egy haranggá ötvözte össze valaki   Velem vagy bárhol jársz, s lelkem mindent hall és lát s nem tudom mégis miért  rezzenek össze remegve ha valaki nyitja szobám ajtaját            

 Neked írom én most, távoli jó sógor szülőfalumból várd az új versem akarom, megtörjön a néma igézet szóljon a zengő húr s adjon új éneket.   Lásd, indul is már és rímbe készül a szó. a "forma“ lett úrrá és nem a végtelen áradás, a versek ritmusa, mely űzött hajtott eddig, szállva a felhökön-égen.   Most furcsa borát szürcsölöm a rímnek a szavak nagy búsan elém feküsznek mint halott virágok ha dér csípte meg jó faj, ez nem a régi családi féle vers.   A rímtelen, szabad s különös illatú, mint a réti széna, mely olyan jószagú és csak lassan döcög, néha csikordul igaz falu-hozta, bársonyos harmatú.   De jó ez most, jó ez önkínzó kitörés ez a nyájba-állás, visszás forradalom aki már eleget állottam a csúcson, most kell vezeklésül egy kis pihenés.   Rangos ruha helyett falusit veszek, Leszállók a hegyről sáros úton megyek. hol annyian járnak, én is énekelek útszélén ölelek egy Krisztus-keresztet.   Mert lásd, csak ez marad végtére mindenkinek:Isten s ami szent csillagok, melyek örökkön

 Szél  se  éri, csak  verőfény mégis  hull  a  falevél, nem  várja,  míg  vihar  tépi elmúlt  a  nyár,  nem  reméli. Nekem  is  jobb  volna  menni, míg  csalóka  fény  ragyog nyári  hittel  vihar  előtt ha  úgy  is  soron  vagyok

 Ki mondja még, hogy lesz-e mása adakozó, szép tavaszunknak, virág és csók megszámlálhatatlan emlékével, a napok múlnak.   Ma még miénk volt a hegyoldal egész pompája,virággal, gazzal de csodatevő virágon, cserjén vajon ki ámul jövő tavasszal?   Ma, míg piros szirom-szoknyában kacérkodó karcsú almafánk alatt álltunk, én sápadt voltam neked meg halovány volt a, szád.   Bizony, édes, már a tavaszból színehagyottan és vértelen kifakultunk s egy bolond szél majd a többi szirom közt elkever.

 Sejtjében minden egy, a rózsa és az ember. Nem, nem vagyok a vízcsepp bölcse! A tenger még azért is tenger mert mély, örvénylő és határtalan s hogy kedvét töltse a virgonc fergeteg a végtelen vízen.   Legyek bár balga, nem hiszem hogy az egésznek tükre az egyén Parány-arany csak gondolat a tű hegyén csak úgy arany, ha csengő, pengő sárarany s azért arany, hogy vágyam váltani segítsen.     Nem, nem vagyok a vízcsepp bölcse! A tenger még azért is tenger, mert mély, örvénylő és határtalan és milliárd sejt még azért is ember, mert eszmél, szenved, hisz és párja van. Egy gondolat csak gondolat de együtt minden gondolat: az Isten!

 Ha látok egy-egy tört szívet, Kit a sors fészkéből kivert Kit nyom fájó, nehéz kereszt Szívem mindjárt bús dalba kezd.   S most, hogy a világ ily beteg lett s milliók sóhaja soha véget nem ér Magam sem tudom, mi lehet Két kéz fojtja hirtelen szívemet.   Oly csüggedő, oly hallgatag Már nem folyik belőle dalpatak, Pedig hány most a szenvedő S a föld sötét lett, nagy temető.   A malom is, a völgy oldalán Addig zakatol, jár csupán, Amíg egyetlen friss patak Szelíd vizével hajtja csak.   De hirtelen, ha rászakad Pusztító tenger-áradat Eláll egyszerre a malom Akár csak az én kis dalom  .       

 Már bevallhatod: rossz volt életed, mert céltalan volt és keserves is orvul terített le egy ragyogó napon s nincs mihez kezdened!   így jártak mind, akiket szerettél, mért lenne hát a te sorsod különb A vénülő világ sodrában élsz s láthatod, hogy duzzog az idő.   Diadalmas madarak húznak el fejed fölött, és nőni kezdenek a szép hársak halálos árnyai, mert már közeleg-közeleg az ősz.   Még állsz, de sorsod a földre teper majd, mint kín a beteg borzalmat  aki jajgat a piszkos földbe mar csillogó és tiszta fogával.

 Eldobott szavaid kicsiráznak bennem. Félig kimondott gondolataim benned élik az életüket végig. Szeszélyes kedvem benned tükröződik, mint tóban az ég, és minden elfutó gondolatod végig borzolja lelkemet. Ami előttem köd, titok, homály azt te megérzed s amit te érzel, azt én szavakba ötvözöm. Önmagunkban csonkák vagyunk fél életek, együtt szoborszél egészet adunk, S mert, részem vagy és én részed vagyok öröktől fogva és örökké titokzatos erők sodornak össze mert úgy rendeltetett, hogy te enyém légy, én tiéd legyek és egyesülve alkossunk egészet.

 A naptól elszakadt a végső fényfonál A szél gyászindulót vezényel. Az erdő távol halkan orgonál Az ég a földre omlik sűrű könnyezéssel, sóhajtó, mély sötétbe vész el a tarka szín és minden tárgy alakja Az élet arcát újra kifaragja  a vakhomály. Mélységgé tágul minden zug, üreg  ...kilép belőlük és  szívemre ül a rémület.

 Harangszóval honorál a hőség a napsugár merőleges, az ingujjra vetkőzött mámor szívemben árnyékot keres.   A kutak gémje mozdulatlan a kígyózó ösvény megáll, nehéz vízgyöngyökért nyúlik a vályúban a békanyál.   A réten margaréta tiszta tányérán virágport kinál és az átlátszó pillanatban a mart szeder bokrainál   egy.menyecske szoptat, arany melle úgy fogy, mint a holdkaréj, a lábánál az ura horkol az álma kút, annyira mély.   A levegő forró tükörlap ,egy-egy fecske neki megy, távol lila erdőkkel borus a fényködös messzi hegy.   Erébb bárányfelhő béget eső-tejes juhok után sietl mellette hervadt fodormentát szagol a pásztor délután.   Illatos nyomomat, ha lépek, felemelik a füvek,nyomát ha heverek,karom kitárom, mint lefektetett feszület,   A zsebembe széncinke fészkel, a pillás csend elálmosul s kinyílt szemem kék virágát leszakítja egy álmos ujj.   Megfordulok s elalszom mint a tiszta szívü emberek ,a homlokomra füvek hajolnak és piros eperlevelek.    Tücsök, félénk csápjával ébreszt

 Amikor szívem kapuja kinyílik, s rajta besurran a fátyolos bánat halkan mintegy gyászoló hölgy, bánatos sírás remegteti a számat.   És omladozik szívem ósdi vára egvmigasztal a csókod lobogója feltűzöd lelkem karcsú árbocára erős karjaiddal hízelkedően átkarolsz.   Boldogan, kis szobánkban ülve, szürcsölgetjük a csókok szűz borát s felzeng a lelked s a lelkem zenélve mint nyári éjben illatozó orgonák.   Egymást karoljuk szívvel enyelgőn s fürdünk a mézes, édes csóközönben szívünk gyorsabban ver, mint vad szellő részegen ringatsz, dédelgetsz csendben.   S ha jönnek szürke hétköznapi órák, mikor a szerelem ruháját, levetjük s egymás helyett az életet,a zsémbes szemek biztató mosolyából keressük.   Morcolódó, vén nénikét dédelgeted aki sokszor hagy lelkeden mély sebet te segítsz akkor is vinni a keresztet lelkem sebeit csakis te kötözgeted.   El sem tudom mondani, hogy ki vagy te? a barátom-e, szeretőm-e, vagy férjem-e  testvérem vagy-e, vagy kinyílt Múzsám-e, hogy lelkem dalokkal finoma

 A fák féllábon állnak, mint a gólyák a csend olyan, mint egy mozdulatlan üveggolyó, csak hozzá kell nyúlni,hogy elguruljon.   A réten a boglyák elejtett gomolyagok. Olyan egyedül vagyok! Lankadt violák illata jár át S felettem, ujjnyi látszat csík jelzi vágyaim határát. Előveszem szívemet, mint más a pipáját Jó volna meggyújtani, de tüzet nem kapok hacsak az Isten ide nem nyújtja parazsát a Napot!  

 Engemet, ó, hányszor igéz szűrt varázsa! Ülök a szobában, még nem ég a lámpa ülök törvényesen, megszállva, remegve s csak nézek rá álom fényű hold-keresztre.   S közben a, gondolat időt és határt bont a lelkünk holdjának érzem a világot ám, mi világ fényét keresztté érezze, hol az a rost? hol van az a lelki kelme?   Hol a csodálatos, üdvözítő függöny? Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör maga mivoltában, mosdatlan hasít be  jaj, nincs csoda-fátyol, mit átlényegitse!   Jaj, nincs gyönge fátyol, szeretet szövetje világtól világos mindnyájunknak lelke, s vak káprázatok közt könnyet a szeme így ejt o istenem függönyözd el lelkeinket.

 Hegyet álmodtam csillagokból  megvakultak a csillagok. Tengert álmodtam illatokból, szerte hulltak az illatok. A tavaszokat futni láttam és újakra már nincs hitem, a szívemet utánuk vágtam s most szívem sincs és semmi sem.

 Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal halványsárga nyila csiklintja a cifra eget gőzölög a sötétség s távolodik most indulatosan.   Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már súlyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott, bár szállana így el az életed egyszer!   Barátod nézne utánad, mint csapkodsz az égi magányban, és a síkos párába mosdatva meg arcát kínzott lélekkel intene néha feléd.   S te köszönnél habzó, fénylő búcsúszóval szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magas part, s hullámzani kezdne az erdő meg a mart..   Felhő lapul az égen,mint pecsét szöveten. S árnyék tapad a fűben,mint moha a köveken Óriás madár a táj,a csorgó holdban felragyog, s ha mozdítja szárnyait,reszketnek a csillagok.

  Nekem a szerelem nem a megszokott láz, mely elborít és elfojt, megremegtet és megráz Nekem a szerelem sodrás a végtelenben szárnybontás egy titokban szikra-játék a mennyben kacagó napba-nézés egész a vakolásig  Csak aki tud repülni, csak az lehet a Másik!

Köröttünk csend.Most száll alá a Nap Ilyenkor oly jó kettesben a parton És míg kezed-kezemben fogva tartom Lelkünk is így együttesen halad.   Te nem szólsz. És én is hallgatok Ma nincs szükségünk a beszédre Megérted így is, ajkam mit beszélne S én is lelkedben játszva olvasok.   A tenger is, nézd, épp ily hallgatag  A parthoz olyan halkan ér a habja, Hogy azt hinnéd: a tenger néma lett.   De tükre mégis szüntelen beszélget Csodákról, mik a titkos mélyben élnek S a napról, mely az égből rá nevet.   És most üljünk le erre e zöld padra A sziklapart itt védően behajlik Szellő se fúj, a víz halkan morajlik A szem, s a lélek szállhat szabadon.   Száll, száll a gondolat. És haza száll Kezünk végig simít sok apró tárgyat Az ajtót, asztalt, széket és az ágyat Zengő habokra fényeső szitál.   A habok lelassulnak fehéren csillogva de sosem ér véget e furcsa kavargás visszafordulnak ők is haza vágynak éjjel, nappal zajlik az örök körforgás. 

 Holdsugárból  szőtték  az  én  ifjú  testem, ma  hulló  könnyemen   épülök   újra  meg ragyogó  álmaim ,  csodaszép  remények rendre  elenyésztek  és  itthagytak  engem. Kínok  és  gyötrelmek  láza  ég  szívemen érzem  édes  képed  bennem  nő  egyre, hívogat  a  lelkem ,  majd  tilt  is   egyszerre ,kétli,  hogy  hevülsz-e  örök  eszményemen Éjeken  át  függök  a  messzeség  kékjén égnek,  szerelemnek  derült,  tiszta  képén és  éltetem  magam   a  holdfény  mézével Mert  ifjú   vagyok,  kit álom  nem   kerül trubadúr,  ki  nem   bír  szomjazó  lelkével kinek   szíve-lelkén  csak  a  szerelem  ül. . Ég  bennünk  valami  az  alkotó  tűzből, mely  ama  hetednap  pihenhetett  csak  meg, vagyok  zabolátlan,  szilaj  testi-gyermek nyugtalan,  zavargó  csöpp  a  teremtőből. Ha  látjuk  előttünk  a  távol  szikrázik s  halljuk:  ezer  csillag  más ezerrel  beszél, surranó  halk hangon,  mint  vitorlán  a  szél  lenge  szárnyán  lelkünk  fénylőn  megcikázik. K arunk  ölelésre  tárja  ősi  Hat

A fülledt alkony csöndes révbe tért s bús holló-szárnyon átsuhant az éj a lilás-opál felhőnyáj felett.   A tenger ködlő horizontig ért és gyöngyöt szórt a zengő víz tarély és prédát lesett egy szűz sirálysereg.   Holt romokra ciprus árnya terped a hűs Mármor csonka zátonyán mint szárnyat bontó hamuszín enyészet.   Méla hold fény ragyogta be a kertet hol férfiak mulattak múlt tivornyán most békés kecskepár legelészett.   Öblök felett a csönd, mintt kósza füst bolyong s szívek felett az álmodás és mesék mályva-piros varázsa.   A lombos ág halk dalba kezd, mint ezüst gitár ha áll nagy csengő éjji áldomás s fenn táncra kél sok arany égi strázsa.   Ott szél lendíti csónakos szavát amint hó vásznát túlra kergeti, hol aranygitár bűvös éjjé varázsol.       . 

 Hívtalak s te jöttél. Szemed meglobbant, derekad meghajlott az ébredésben, amikor feléd karolt poláris ellened- Én. Nem is gondolkoztál.Nem is sóhajtoztál. Nem láttam benned a világot.   Tikkasztó, piros fény voltál, meleg, zsibbasztó fény, amikor átöleltem derekadat s magammal hívtalak.   Odakinn hullott a hó a nap mosolygott az emberek bújtak előle mi ketten kályhához ültünk egymás mellé A tűz duruzsolt mi kacagó szemmel esküdtünk a hideg ellen, Forró vagy Én is az vagyok,ölelj. Én is ölellek. Dobog a szíved, az enyém is dobog. A tiéddel egyszerre dobog ereidben lüktet a vér.  az enyémben is lüktet, együtt a tiéddel,mindig a tiédde

 Könnyű, mint az illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.   Sejtés csupán. Oly édes Munkál látatlanul És boldogítva engem Kimondhatatlanul.   Szerelem? Késő mégis. Késő, késő, igen! Miért izgul a vérem, S mért riad a szívem?   Bennem, s körülöttem messze Zord világomladék. Szívünk kapuján által Menekvés volna még?   Könnyű, mint illő illat S miként az úgy lebeg A vallomás palástját Félek, nem bírja meg.

  Arany      szókkal hasztalan költögetem szívedben mélyen alszik a szerelem.   O,ha csak csoda-reggelre ébred, mikor labdarózsák csodálják picike lépted.   O csak csoda-hajnalra ébred csodatavasz simul a fákra, mikor a harmat rápihen az ibolyákra!

Utamról százszor is letértem Mégis utam végére értem, Míg éltem, hasztalan daloltam Tán jobban értenek meg holtan.   Karom törött, horpadt a mellem Istent s mindenkit kihasználtam S harcolni még sem mertem Ezért a senki zsellére voltam.   Volt szívem, csókom és nem értem Szeretni s csókra rá nem érteni Anyám volt, férjem s volt párom Szelíd volt s jaj, nehéz volt a járom.   Éltem, sem éltem s már leéltem S azt sem tudom kár volt-e értem Kenyér s miatyánk szolgáját Fejem, gond és Isten is taposták.   És szent hámoktól lelkileg-nyúztak Igáimat törésig félig holtan húztam, S most semmim. Csak ezer kérdésem Miért éltem, nem tudom, nem értem.  

 Hogy napról-napra szomorúbb vagyok Hogy ajkam körül mind-mélyebb a ránc  S fejem, e gyorsan hervadó virág S Hogy mind-mélyebben csügged lefelé  S hogy bár az őszi dértől messze még hogy bár az őszi dértől messze még Holló-hajamban egyre-több az ősz Okát már nem is kérdezem: miért   a szél fúj, víz, folyik, hő- fűt, hűt a hó, S az én lelkem, szomorú mindhalálig  A bánat már az életem mikéntje Mint halnak a víz, csillagnak az éj, Fában életnedv, gyümölcsben az íz A ráma, melyből nem lép ki a kép Mert kép és ráma eggyé egyesült.   Mintha szobrászkodó szép isten mester Belőlem gyúrná a Szomorú-szobrot bár mintha bánat-öntődében volnék  egy életemmel tárt agyag-modell s belém formába ömlene sok bú, hogy egyre teltebb s egyre súlyosabb legyen a bánat- ólomtól az életem.      

 Könny, ifjú könny szememben, enyhe víz és lelkemet elönti most a jóság az élet: csak a számon furcsa sósság múló keserv, kesernyés, renyhe íz.   Oly jó e bú s hogy édes enyhe visz, mint szél a hulló, illő könnyű rózsát, mit összegyűjt majd barna foltú, ó zsák szédít az illat, melyet benne visz   Úgy érzem, minden illat és meleg gép nem robog s a durva klaxonok hangjára, ablaktáblád nem remeg,   most visszatérsz magadba és a régen elmúlt, de egykor édes hímbarátok csillagszemét látod a ferde égen.