Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Csak a szemed, mert büszkén csillan évszázadok drága bora amely nagy vígságokra termett arany kehelynek mámora.   Csak a szemed, mert néha kristály, Mont Blanc tetőn hegyi patak, melyben az Isten nézi arcát s hószárny a szent felhő-hadak.   Csak a szemed, mert kigyúl néha, mint egy szikrázó égi rés melynek titkát éjjel meglátni egy emberöltő oly kevés.   Csak a szemed, mert temető halott bánatom fekszik ott mit néha sírva becézek el mint száradt hitét a vén bigott.   Csak a szemed, mert vakká tettél s mégis himnuszt csihol szívem, mert asszonyos alázatomban törődött testem megpihenne.   Csak a szemed, mert eltévelygek hogyha szemed el nem vezet, Istenem, de boldog vakság ha csókomtól lehunyod szemed.

 Az élet csúf, nehéz, utálatos a halál édes, fenséges, csodás örök lemondás, válás életünk és a halál örök találkozás.   Az élet vágyakat szül és epeszt Elérhetetlen bolygófény után  elringat vágyat s mindent elcsítit halvány kezével a halál.   Temetés, gyász az élőké csupán a halálharc is élő kínja volt, az élő küzd, kínlódik, roskad s álomtalanul megpihen a holt.   Mulandó gyarlóság az életünk Mementó mori. Végre készülés. de a halál örök, tökéletes, nagy, véghetetlen megdicsőülés.

 Szökkenj sugárba, tavaszi vers s bomoljatok ma, szép szavak, boldog életem zengő forrása csodakút, hús mámor-patak de csúnyán elárultalak.   Szökkenj sugárba, tavaszi vers! ragyogó gyöngyzápor pereg reám ó, újra kék az ég, és újra jön a napmeleg, ma nem rosszak az emberek.    Szökkenj sugárba, tavaszi vers! Zengj ma, zuhogj, áradj bomolj legyen e perc életre szóló győzedelmes, végső, komoly, Szállj vers, szakadj, áradj,omolj.   Megnyilatkoznak a csodák s egy szép hazugság romba hull szavak, rongyok pusztuljatok, közeleg egy pompás tündér lány s ó, nézd - virágok ezre hull.   Ö, életem, a vágyva várt, életem, a megtagadott, szökkenj sugárba, büszke versem kit mégis ö küldött, adott kit mégis, meg nem tagadott.   Szökkenj sugárba, büszke vers! Ó, örök vágy és szomjúság, sikolts, mit bánom ki hallja, bomolva vívjad meg ma harcod életem, sorsom,legyen Ifjúság.

 Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom, nagyon hibás! Te is tudod! Azért folyton uralkodsz velem, kis bolondom Ugyan ne sírj már! Ez semmit sem ér.   Idd a teád. És vége! Két órája  vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát beszéljünk másról. Idd meg a teát! Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!   Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked? jó, én voltam a hibás nagyon, nohát töröld meg a szemed.Igen szeretlek! Hiszen tudod. Ne sírj, a Krisztusát!   Mit? Megbántottalak. Hozzád sem értem Hát hol bibis ? Ölelj meg s vége lesz Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem békülsz ki? A teád, igyál. Szeretsz?   De igazán ? A puderes pamacs hol ? Itt a zsebkendőm: a tied az nedves. Kérem mit óhajt még?... Habot parancsol? Tejet talán ? Tessék. Hát látod, kedves,   bár ordítok, mindig én engedek, vörösre sírtad a szemed. Az égre, mosolyogj már. Hú! De csúnya lettél egy-kettő. Megcsókolni! így. Na. Végre.

 Mikor az est tüze pereg, Fáradt fejem lehajtom Mikor mindenki szendereg zörgetnek kinn az ajtón   Álmom elol, nincs több titok Riadva ébredek fel Felöltözöm, ajtót nyitok Vak, téveteg kezekkel.   Vár rám egy furcsa árny-alak És igy szól siri hangon: Húszezer évig vártalak, Nincs nótám, a tilinkon   Tilinkóm régen elrepedt, Nem volt, ki mást faragjon Szivem a dal után epedt, S nem volt, mi nyugtot adjon.   Pásztor pajtásom jöjj velem A nap mindjárt feltámad A tóparton sok nád terem ,Faragd meg furulyámat   .És szólok én: — Kövér gyepen Sok szép nimfát oroztunk .Egy bűnös Bacchus ünnepen Szilaj kedvvel boroztunk   .De aztán elhalt a berek, Borozni elfeledtem. Nimfát rabolni nem merek ,Mióta ember lettem.   Simára durvult két kezem, Sípot rég nem faragtam, Ha most faragok, vétkezem; Lelkemet rég eladtam.   Egykor ujjammal szaporán Kezeltem fuvolámat ,Most öblös hangú zongorán Csalok ki minden vágyat.   És felnyitom a zongorát, Harsány szonáta szárnyán Megülöm multam nagy torát ,Búsongva

 Öntudatom lelkébe nézek, mélázva sok kis, csillag lángon s mi ott lobog a szikrarajban, fény és árny, képpé babonázom.   Emlékerdőm gyűjtött rőzséjét ráhullatom, csak hadd zizegjen, pernyét szitáló lángok táncát még nem bámulták soha szebben.   Jó volna így megsemmisülni, mindent az örök tűznek tártan s az életet mássá igézni jövőt-váró főnix-halálban.