Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Még eddig nem  volt  gonosz  a sorsom.  még  eddig  nem  sújtott  le  énream az  életet  még  napfényesnek  látom .a  bánat  nem  is  létezik  talán.  De  félek,  hogy    nem  sokáig  lesz  igy a  lelkemben  egy  sejtés  üt   tanyát.  a  sorsom,  hogyha  egyszer  megharagszik  hát  várhatom  a  megváltó  halált. .Hiába  mondod, hogy  szeretsz, Tudom, hogy egy szer vége lesz ,Neked játék  a  szerelem. Mást szeretsz már, érzem tudom Hazudik  a  csók  a  szádon Mást szeretsz már, érzem tudom    

 Oly  idegen  most  előttem  az  arcod, a  nevetésed, a szemed,  a  hangod, és  idegen  a  csókod,szavad,  mondd,  hol  hagytad  magad? E  tűz  szemedben  ki  láttára gyullad  ezt  a  forró  kacagást  hol  tanultad? csókod  felmarja  most  a  kezemet  mondd,  mi  történt  veled ? Alommeséknek  csöndes  suttogásán, a  dalaidnak halk-finom  bugásán szívem  zajongva  reszketett  feléd mondd,  emlékszel-e  még? Szívem   azóta  szikratűzben  lángol és  lelkemen  a  fehér  álomfátyol most  is  szelíden,  selymesen  pihen.  mondd,  nem  kell  már  szívem? A  szemem  most    könnyesen  sugárzik, a  mosolyom  most  is  búsnak  látszik s  halvány  az  ajkam  hamvas  bársonya    mondd,  nem  kellek  már  soha ?    

 Bús  alkonyától:  árnyát  szeretem a  valóságot,  amíg  sejtelem, a  nem  teljesült,  az  epedö  vágyat  illatcsokjót  a  hervadó  virágnak éjszínu haját   sápadt  asszonyoknak, szemeket, mik  könny nélkul  zokognak. A   bánatos  dalt,  a  mélán  kesergőt a halált  váró  novemberi erdőt   utolso lángjat kialvóo nagy tuznek     temetők  csendjett,  a  szomorúfüzet s   ha  lépett,  ázott felh ő rongy alatt   haldokló  hősként  elbukik  a nap. 

 Lessz  majd  úgy,  hiszem,  hogy  az  esti  harmat csöndben  lehajtott  bús  fejemre  hull magamba   szállva,  akkor megtalálom ami ma kisér láthatatlanul. Már most is  érzem  magam  elhagyottan a szóvem kincsét egyre hullatom aggodó   gonddal,  egy  vigyázó  gondolat s két  drága  szempár csillog  útamon. Jaj,  de  én  láttam  csillagok  hullását.  mikor   az  égbolt  éjjel megremeg  éjnél sötétebb  árnya  lessz  az  útnak ,ha a drága szempár  nincsen velem. Akkor  magunkban  állunk számadasra   az   élet  súlya,  vádja  egyre nyom  védőt  keresve ujra   visszatérünk Utat  találunk  eltűnt  szempáron. S vezeklő  szívemre dért  szitálva a  múló  idők árja lassan eltemet, úgy  lessz  majd,  hiszem,a síron  túl is  valaki szíve kell  várja  árva  lelkemet.      

 Ősi  nyelvükön  mintha  mondanák Jer  hozzánk,  mi  barátaid  leszünk , nekünk is van lelkünk, szivünk eszünk.  S  a  vén  akác  susog  mély   titkokat, az  agg  tölgy  méltóságosan  fogad  lehajlik  rám  a fűzfa  szomorún, mintha az  ö  bánata  volna  búm  sátort  von  az  előkelő platán ,levelein  titkos  sors  írva  tán a  jegenye  őrt  áll  az  utamon, megmutatja,  hol  az  igazi hon ,magas  homlokkal  áll  a  sok fenyő és  várja:  vajon  most jo  barátja  jő . És  ontja  reám  bűvös  illatát, tudja:  szegény  tüdőmnek  éltet ád. Mind,  mind vár reám, mindenik szeret  s  nekem  szent  az  erdő,  a  kis  berek, a fa,  mely fészket  hord,  rejt  ágain .A  fák  barátaim,  

 Ej,  tán  szebb  volna  künn  az  élet napfényes,  szabad  ég  alatt susogni  a  csalfa  szellővel s  bámulni  a  fenn szálló  madarat. De  zordon  és  fagyos  hatalmak e  kis  szobába  zártak,  oh,  virág el  kell  fogadnod,  ha  élni  akarsz, mit  felkínál  ez  a  szűkös  világ Bár  levegővel  és  sugárral nem  élhetsz,  mint  kint,pazaran   de  e  szoba  szívesen  osztja meg veled,  mi  kevese  van.

 Jön  újra.  Arca  eltakarva,  karja mellén  keresztbe fonva,   Uszályos  leple,  mely  sotét Végig  borítja  termetét. Mit  hoz?  Nem tudja senki azt most  Békét  sugároz  szent  malasztost  avagy  vihart,  fákat  kitép ő melybe beléreszkethet ég,  föld de  melynek  múltán  szép  szívárvány Nem  íveződik  a  menny  határán Hoz  bánatot,  bajt  eleget Vagy  tán  ebből  most  keveset És  az  örömből  garmadával  Ki  hitetné  el  ezt  magával.. Hisz  mindig  úgy  volt,  hogy  a  baj A  szenvedés,  a  gond,  a jaj Csapatosan,  seregbe jönnek Hol  lenne  itt  hely  az  örömnek  Mit  hoz?  Ki  mondja  meg  nekem? S  csak  áll  a  titkos  Idegen S  bár  nem felel  a  néma  vendég válasza  mégis  lelkeden  ég s  bár  fanyar  mosolyát  se  láttad a  választ  mégis  eltaláltad. Mert  érzed,  hogy  az  emberélet egyszerre  formát  nem  cserélhet, a  baj,  a  gond,  a  szenvedés az  új évben  sem  lesz  kevés. S  örömhid  útja  nem  halad Folyton  nyíló  rózsák  alatt, de  fő,  hogy  erősen  remé