Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Nyár.  Fojtó,  gyújtó,  szerelem  nyara tikkasztó  hőség,  enyhe,  holdas  éj, ezer  emléket  rázintott  elém napszóra szerelmes idők újra felépítésere. En mar voltam szeretve gorcsosen kik atvirasztottak velem sok ejszakat de a vagy forrosaga meg nem kivant mint engem az imadott varázsvilág.   Tunder volt ket labon szarnya atlatszo szerettem volna naphosszat osszebujva simitani szarnyait fenyesre sikalva s valtig erositeni hogy nem volt senki mas.   O fedezett fel maganak maga oromere s bizalomal valalta maga beteljesedesere s, ha megtudnam fogni ujbol a kezet meghalnek a csokjaert egyetlen estere   Es mai is szeretem utolso veremmel mit barmikot neki adnek felepulesere de sorsunk nagy tekercs szavak intelme ennyi volt ,ezt szeresd kozos épülésre. Nyár.  Fojtó,  gyújtó,  szerelem  nyara tikkasztó  hőség,  enyhe,  holdas  éj, ezer  emléket  rázintott  elém napszór...

 Lantos  barátom  lant  van  a  kezében Az ég  felé  száll  penna-szárnyasan Lágy  hangjának  nincsen  semmi  éle Csak  szeme  lobog  büszkén,  lázasan. A  szenny,  mocsok  elmerül  alatta. Óh  kék-magasban  evezni  be  jó ! Vad  szél  cibálja, s lobog  a  haja, Az  arca  ég,  csak  mentéje  fakó. Ég  és  föld  között  elhal  a  harang. Utána  rikolt  egy  pokoli  hang, Öcsém,  még  messze  a  csillagos  ég. Hogy  letekint  szédítő  a  mélység. Visszakiált,  bátran  száll  a  hangja Büszkén  kiált:  „Sic  itnr  ad  astra!

 Az én hitem nem fellobogó fáklya amellyel szél, nagy ember tréfát űz s nem üveg mögé rejtett villany lángja nem.Ember szíve gyújtott lángolo szeretet.   Szent, örök tűz.Izzik az elet bízva, vágyva nem kell, hogy élesztgesse senkisem és olajt senki nem kell töltsön rája lelkébol, áradó szertet lángol, fényesen   S az irigy erő, fényem ellen küzdene Felettem győztes soha nem lehet Mert hogyha vihar támad azélő tűzre Egy égig felszálló láng a felelet.   És aki félve néz a sötétségbe, Vagy utat vesztett, irányt kereső: Az bízza magát rá ez én fényemre, Mert egy életen át egy biztos szerető

 Kék  szemed  bágyadt  pillantásán fakón  törik  meg  a  sugár Jöjj!  Repüljünk  a  kedvem  szárnyán messze  új  élet  üdve vár Hallod ?  Üde  harangok szólnak tavasz-vihar,  húsvét-csoda Ne  hidd  a  fanyar tagadóknak  hogy  nem  támadunk fel  soha A földben  számtalan  új  sejtés,  számtalan  új  élet fakad,  s  a  táltosom,  a  víg  felejtés  tombol  a  bánat-vár alatt. Ülj  a  nyeregbe!  Szárnya  lendül,  int az  új  álmok otthona  s  lassan  leszakad a  szivedről  a  sóhajbol szott korona

 Hová  lettetek  tiszta,  szép  álmaim Lelkem  egének  bárányfelhői  ti  Vagy  határnál  állok,  hol jön  a  próza, Hol  nem  álmodunk s nem  lelkesít semmi  Szürke  kárpitjára  lelkem  egének Oh !  — én  borzadok  már  föltekinteni Terhes  felhők  gomolygnak  ott  sötéten Mintha  készülnének  nagy  harcra,  menni Adj  vihart csodas eg  Vihart  adj  énnekem ! E   zordon  tábort,  amely  verje  széjjel! Legyen új nappal... kék ég, — bárányfelhő  S ne  komor  sejtelem,  vésszel  telt  éjjel.

 Kinek panaszkodjam, ha vérzik a szívem ? Úgy se értenek meg, úgy se sírnak velem Hol van ki elvenné felét a szíivemnek Ennek az összetört véres hustömegnek   Jönnek az emberek jönnek s újra mennek Csupa idegen arc, idegen tekintet Könnytől ázott arcom közönyösen nézik Elrejtem előlük, le úgy sem törülik.   Mikor lépteiket elnyeli a távol Fájdalmas bús szivem egy új napot gyászol Ajkaim imára nyitnak akaratlan Arcomról a könny is szárad lassan-lassan.   S miként tikkadt vándor hüs forrás vizétől Lelkem újra éled a hit erejétől, S mit az emberektől soká meddőn vártam Vigasztalást leltem egy forró imában.

  A tovatűnő ifjúság falán-talán mégis megadja a nyugalomnak ritmusát.     Most kell nagyon, miként lázbetegnek a tej, kell, kell nagyon a nyugalom   Csúf, zaklatott volt eddig az én életem Pihenést adjatok napok    Legyetek: béke révje már a sors Noé-galambja, mi tépett, dúlt  szívemre leszáll   Párna, lágyon megnyugtató A roncsolt testnek egyedül egy volna jó, egy volna jó.   Megelégeltem a tusát Ifjúságomért vedd cserébe, Élet, a béke ritmusát    

 Májusban lehullott egy kis sárga levél ide-oda kergette és fújta a szél neki csak játék volt ez a bús lombhullás csak kegyetlen, gonosz tréfa és semmi más.     Neki nem sír, zokog, panaszol, ő nem érti azt, mit a haraszt dalol a lomb zöld, majd sárgul és meghal őszies, fájdalmas halkuló gyász-dal.   Már májusban lehullt a kis sárga levél ehervad, fonnyad, már alig él ott fenni az akácok még csak rügyeznek, s ő már az őszé, az enyészeté lett.   A szél nevetve fújja el a föld fölött és bús a panasza, mi rebeg a fák között. mert májusban lehullt egy sárga kis levél haldokolt.Még ekkor is csak kergette a szél.                                    

 Elgyötrő mély keservet érzek, ha visszanézek. Sokáig égtem nagy, szent vágyban és mind hiába.   Elhullt meddő tusákba veszve, ah,minden eszme. Elgyötört mély keservet érzek, ha visszanézek.   Borulj rám én hű földi társam simogass lágyan. Ugye nem kell már homlokodra se gyöngy sem rózsa.   Nekem sem kell már semmi,semmi lehet pihenni Elmegyünk innen messze .messze magányba ,csendben.   Kunyhót rakunk az első gyepszélen kis faluvégen S ott majd hűs naplemente fényben elalszunk szépen.    

  Voltam ébredésben ,könyörtelen mikor már minden elveszett , sajnálat ült arcomon eleven , szenvedés nélküli szüntelen átkosan szikrák táncoltak , öklömben fogtam haragom féltően óvva ,keservesen játszottam velük elszédülten . Mert lehet az élet egy ajándék bár törtető keserű öntudat kísér átfogó karok gyürüként ölelhetnek ha nincs értéke, bárhogy is dicsér . Mert ábránd leszek üres légben keresem majd támpontom egekben rózsákat fűzők telt kontyom ékére és áldom az isteneket bőségesen. Fájdalmam nyugszik tovább csendben imáim suttogom képzeletben , sajognak vágyaim kedvveszetten és szívem vérzik lassú kényelmében .[W.B.