Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Öntudatom  füzébe  nézek mélázva  sok  kis,  csillag  lángon s  mi  ott  lobog  a  szikrarajban,  fény  és  árny,    képpé  babonázom. Emlékerdőm   gyűjtött   rözséjét ráhullatom,  csak  hadd  zizegjen; pernyét-szitáló  lángok  táncán, meg  nem  bámulták  soha  szebben .Jó  volna  így  megsemmisülni, mindent  az  örök  tüznek-tartani s  az  életet  mássá  alakítani jövőterváró  főnix-halálában.

 Az  élet  csúf,  nehéz,  utálatos a halál  édes,  fenséges,  csodás örök  lemondás,  válás  életünk és  a  halál  örök találkozás. Az  élet  vágyakat  szül  és  epeszt elérhetetlen  bolygófény  után elringat  vágyat  s  mindent  élesít halvány  kezével  a  halál. Temetés,  gyász  az  élőké  csupán, a  halálharc  is  élő  kínja  volt az  élő  küzd,  kínlódik,  roncsol, s álomtalanul  megpihen  a  holt. Múlandó  gyarlóság  az  életünk. mementó  móri.  Végre  készülés. de  a  halál  örök,  tökéletes, n agy,  véghetetlen  megdicsőülés.

Ott libben ö smaragd homályban lidércfényként lengedezik, s ha futsz utána vágyva-vágytan és magát szívedre fonja.   Mosolya ölelőn belengi szíved s ha már nincs senkije, a lelkedre száll lágyan pihenni zöld selymes álmok tündére.   S rád hull egy gyönyörű igézet névtelen vágyak láza, lángja, nem látod bár, csak érzed, érzed, hogy most tied az erdők vágya..   Puha ölében ringatja fejed, álmot lehelve, becéz és szeret s örökre ott maradni vágyó, de menni kell,már válnia kell.            

 Az  őszi  nap  szelíd  sugara  mosolyogva,  incselkedve játszadozott  Béres  Dénes  deresedő  fején. Nem  csoda,  ha  mosolyog,  nem  csoda,  ha incselkedik,  lám,  ez  a  deresedő  fejű,  napsütötte arcú  ember  szerelmes  ifjú  megilletődésével  tart csontos  kezében  egy  puha  fehér  kezet  s  remegő hangon  mondja:—  Ma  huszonöt  éve  .  .  .  Emlékszel  Klára?—  Te  sohasem  öregszel  meg   —  próbál duzzogni  az  asszony,  de  kézét  ott  felejti  abban az  erős,  abban  a  becsületes  kézben.—  Tehát  nem  emlékszel?  —  incselkedik Benkő  Dénes.  —  Ilyenek  az  asszonyok.  Pedig hiába  takargatjuk:  ma  huszonöt  éve  volt  az  el­jegyzésünk  .  .  .—  Amikor  én  tizennyolcéves  leány  voltam, —  vág  közbe  az  asszony  —  tehát  hiába  akar öregiteni.  Tizennyolc  meg  huszonöt  ——  Harminchárom  —  vág közbe most Benkő Dénes.  —  ügy,  úgy.  Mindenki  olyan  idős,  ami­lyennek  látszik.  Te  pedig  fiatal vagy,  Klára.  Fiatal és  szép.  Az  a  pár  ezüst  hajszál ?  íg

 Az öregasszony átszólt a kerítésen.  - Ágnes, Péterke készen van, aztán indulhattok.  - Jó, aztán indulunk- mondta a lány és magához vette a könyveit. Két könyve volt és három irkája. Gondosan összekötötte őket, aztán lehajolt és gyengéd mozdulattal megsimogatta a kutya fejét.  - Na, Bodri, aztán várjál, - susogta csöndesen. Átmászott a kerítésen. Szoknyája ráakadt az egyik karóra. Az öregasszony odament és segített neki. Péterke a kapunál állott s ártatlanul, szinte együgyüen  nézte a leányka formás lábacskáit.  - Szerusz, - mosolygott eléje.  Ágnes ránevetett. - Szervusz, Péterke. Én ma pirított puliszkát ettem.  - Az is étel, - hagyta rá Péterke, - de a zsíros kenyér jobb.  Az öregasszony megigazította a fiú sapkáját, de az öntudatosan visszatolta a helyére.  - O,  de szépek vagytok! O, lelkeim! Mosolygott, gyönyörködött bennük. A leányka kicsi volt, alacsonyabb Péterkénél. Keskeny, fehér homloka ragyogott a napsütésben. Szemei tisztán és ártatlanul nevetgéltek a fiúra, aki most fö

 Itt  küldöm  sok  színes  virágom mind  a  te  kezed  tépte  le közte  van  száz  becézett  álmom élete. Ez  itt  a  hit  virága,  látod  csókja  nem  fakaszt  több  imát ez  a    boldogság:  porba  vágott holt  virág. S  itt  az emlékezés  az  ágon, ez  az  egy  tépetlen  virágom, ezt  ne  kérd. Könnyel  öntözöm  minden  este hagyd  meg  cserébe  nékem  ezt feldúlt dalt, a kigúnyolt  életemért. ,