Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

  Az az erős, ki gyengeségét erőnek nem használja ki, az az erős, ki nyugton gyenge, ki nem: sok, de ki: valaki. Az az erős, akinek álmát nem zavarhatja semmi meg, ki, amikor semmije sincs már, örülni tud a semminek. Ki azt mondja: az élet mélyén új világokat rejt a köd, erőnk csak úgy erő, ha jóság a lét szívéhez odaköt. Az az erős, ki elhitetni tudja, tudja a sorssal, hogy bukhat, kitől a vágy akárhogy futhat, utána soha nem szalad.

 c .Egy  kis  madár  szállott  a  tüske-ágra Es  ott  dalolta  vágyó  énekét ;A  csipkerózsa  ekkor  gyűlt  ki  lángra ,S  bogy  a  madár  elszállott  más  húzába ,A  csipkerózsa  mostan  egyre  ég.

 Arany-hintáján  a  fantáziának már  nem  repül  a  lelkem  féktelen .Mi  volt  eddig:  a  szabadság,  a  szépség, a  boldogság,  — ma  nyűg  a  végtelen .Teher,  teher,  úgy  érzem,  a  szivemnek, s  a  lelkemnek,  amely  már  oly  kicsi, olyan  parányi  lett,  hogy  mi  körötte szűk  kör,  zárt  tér,  végtelennek  hiszi .És,  ó,  nem  bírja  már  azt  sem  betöltni, számára  minden  égi  elveszett és  nem  maradt  meg  más,  csak  ami  földi .Pedig  szeretne,  ó,  nagyon,  nagyon ,egy jóságos,  szent,  mennyei  kezet ,mely  csupa  kegy,  könyör  és  irgalom .Mely felemelne  boldogan  megint a fantázia  gyönyörű,  aranyhintajar...

 Eresze  alól  árnyas  szempilládnak A  vágyak  olyan  rebbenetlen  szállnak, Mint  szárnyai  galambfiókcsapatnak, Melyek  még  soha  össze  nem  riadtak Szemem  nyugalmas,  sötétzöld  tavából Mig  enybet  isznak  gyöngyharmat javából :Bársonykávában  jóbizton  fogóznak ,És  titkos  csillagokkal  csókolóznak De  meddig  tart e  tündértiszta  éltük  ?Egy  messzi  tó  tűzzel  izén  majd  értük, Lidércfény  csalja  őket  ingoványra  Nem  ismerek  a  visszatért  néhányra. Aranysugárkint  többé  nem  cikáznak, Eresz  alatt  lapulva  tétováznak ,A  tollúk  perzs,  szemük  világa  hályog, Hiába  tárom  két  szemem  reájok. Galambok,  kedvesek,  fehér-kezeskék  !Ha  ez a gyász...

 Találkoztunk ,térben és időben semmiben és minden idők előtt találkoztunk,őseim vérében azóta játszunk folyton kergetőt.   Hasztalan kergetsz,Sorsmegalkúvás nem alkuszom ,mig le nem veri durva kezed vegső nagy csatában a hitemet mely hivő emberé.   Mérlegre tettem,ezer mázsasúly roppant terhem konnyedén cipelem mert emberi és mégis isteni Megalkuvás úr, harcolhatsz velem?

 Csak ment, csak ment bele az éjszakába hátra se tekintett. Vissza se fordult lába alatt a kavics megcsikordult s ő tudta jól, hogy már minden hiába.   Tudta, nem hívja már sohase vissza. Selymes hangja nem cseng többé fülébe Csak ment, csak ment a lomha, őszi éjbe, Reggelre lábnyomát a föld felissza.   Reggelre nem lesz semmi, ami mondja,  hogy itt járt nála, de semmi gondja Neki érte, örül, hogy elszakadt.   Csak a patak, a kis, sebes patak lesz árulója tán, amely robogva valamerre testét a partra dobja.

 Méláz a sötét. Övé az egész világ befogta a sugarak szemét eloltotta a színek lámpáit úgy fekszik mindenen mint gyermeken a fekete ruha mint a reményre boruló megcsalatkozás. A zajok elbújtak álomvackokba finom suhanások, halk zenék, méla neszek fekete hintái lengenek. Nincs messze és közel lehajol az ég pásztorsubákra hevernek le nyájas csillagok és mi elrévedünk járatlan távok éjjeli ködébe méláz a sötét.    

 Több éve volt,víg nap vitt feléje őszes haját szél bontogatta durván, szemében kék lángú csoda tüzelt,  a férfiak remek szobra volt a teste.   Tavaszkor megint láttam egyszer folyó mellet halászbot kezében kitágult szemmel néztem hosszasan Méhek zajongtak az első virágon.   Mindennapos lett egy néhány hete, beszéltünk.Nézett.Néztem,hallgatott. Szememnek vérből vált rokona volt, de szavaimnak idegen maradt, ha szóltam hozzá, hangom elszállt az árva végtelenbe tekintetem pedig megült,pihent nála A kerteket arannyal öntözte a nap.   De ellankadt a pillantásom is, alig látom,mint szürke ködön át fáradt árnyékot keringő hó között, mintha álomból emlékeznék csak rá behunyt pilláim mögött,el is felejtem rögtön. Rőt augusztusból komoly hőség csordult.       Ma újra találkoztunk,délután elmentünk egymás mellett,lassan kétfelé.                      

  Hallottál-e harangot zengni ősszel, milyen vigasztalanul és komor ütemmel szól. Hangjában a világ minden kétsége benne fuldokol. * Az élet sír szavában keserűn a természet, mely drága díszeit mind elvesztette. És e zokogást hegyek, völgyek, tájak visszaverik. * Az ősz temet. Temeti önmagát tűnt pompáját, szépségét, álmait, mindent. És vele zúgnak jajgatón a fák, megrázván csupasz ágaik. * És vele sírnak a halott mezők induló fecskék, a tépett avar,. mint egyre jobban harsogó sikoly árad az égre e vad hangzavar. * S a harangszó átzendül mindenen, uralkodón e hangkáosz felett Ő mondja a végső búcsúztatót. Temetkezik maga, s temet, temet. * Ki állsz az őszben, némán, hangtalan bús, balga szív, dobbanj te is velük, Csúf lett az élet, fájó, keserű. De Te a legfájóbb, legkeserűbb.

 Sápadt emlékek közt bolyong a lelkem és átvonaglik vágyamon a gond, nehéz kínok közt reszket a remény s egy életcél, mely dőre és bolond     .  Valaki átlép holt szívem kertjébe  s kacagva néz a pusztaság fölött  letépi róla a végső virágot  és itt hagy újra a tövisek között.