A kis fenyofa----Wilheklem
Ugyan mitől félsz, te kis bohó?“ monda Baba nénje belépve, s karjára vette a kis Margitot, ki a félhomályban sírva kapaszkodott ruhájába.
. Karácsonyeste volt és a gyermekeket apa dolgozó szobájába zárták, míg a kis Jézuska a nagy szobában elvégezte a dolgát.
Apa dolgozó szobája pedig félhomályban olyan félelmes volt.
A szekrényekben kitömött baglyok és sasok álltak, melyek oly feszes
tartást erőltettek és oly tekintélyesen csillogtatták üvegszemeiket, hogy a gyermekek alig mertek
reájuk nézni. Egészen úgy tettek, mintha a feszes tartás és nyugalmas életmód által konzerválták volna magukat, pedig jól tudta mindenki, hogy csak azért olyan megtermettek, mert ki vannak tömve.
A zöld gyíkok és fekete-sárga kígyók is a nagy üvegekben oly képet öltöttek, mintha elemükben úszkálnának,és a gyermekek eleveneknek tartották.
Szegények!
Holtan lubickoltak a szeszben, holott egész életükben nem ismertek egyebet ronda mocsárvíznél.
Büszkék is voltak arra! -Mi és a nagy szellemek az emberek között egy és ugyanazon sorsban
részesülünk,- azt gondolták mindig, és az nyilván jól esett nekik.
A gyermeksereg összedugta fejét és a kályha mellé húzódott, lehetőleg távol apa íróasztalától,
melyen egy csoport halálfő vigyorgott.
A kis Margit mintha hallotta volna, hogy csikorgatják hosszú fogaikat, és látta, mint bólintanak kopasz koponyáikkal.
--Ne félj, mégis csak megeszlek valamikor-s azért sírt és azért kapaszkodott a nénje
ruhájába, midőn az belépett.
Mikor a nénje megérkezett vége volt a félelemnek és vége az unalomnak,is, mert nénje gyönyörű meséket tudott mondani.
A kis Margit valamennyi képes könyvét odaadná a nénje egyetlen meséjéért -bizony, pedig
szép képes könyvei vannak a kis Margitnak!
-Mesét kérünk, mesét!-Kiáltják mindannyian,midőn Baba nénje helyet foglalt apa nagy karosszékében és az egész kócos, nevető gyermeksereg hozzá simult, felkapaszkodott térdére, és apró kövér kacsócskáikkal simogatták arcát.
Baba nénje volt keményszívű engedett a kérésnek.
-No, mesélek valamit-, mondta övid gondolkozás után, -de csak úgy, ha eltaláljátok, melyik fa
az, mely télen virágzik ?
-A karácsonyfa!- ujjongott a sok apróság, és minthogy eltalálták, s a néni különben sem tudott
tőlük semmit megtagadni, így kezdte a mesét:
-A tavasz angyala meglátogatta a földet.Magával hozta egész vidám kíséretét: az aranyos napsugarakát, azokat a merész hódítókat, melyeknek a föld soha sem tudott ellenállni; szellő úrfit, a világ legledérebb,és legszeleburdibb gavallérját, udvari poétáit,a madarakat is, melyek a világ teremtése óta ugyanazokat a nótákat dalolják, az ő dicsőítésére,
Csakhamar vidám élet kerekedett az erdőben; a fák fénylő zöld levélhajában pajkosan játszott a szél és karcsú ágaikat csókokkal borítá a mosolygó napsugár, melynek sugárzó tekintetétől reszketve hajták le koronáikat.
Ifjú szívok csordultig megtelt boldogsággal, meg is repedt,volna, ha magukba zárják azt az égi érzést,mely vele jár az élet tavaszával.
Az almafa lombja között rózsás virágok fakadtak, a gesztenyefa sötét levelei mögül piros és fehér fürtök mosolyogtak,elő, a cseresznyefát hószín bimbók takartak hullámzó virágtenger közepeit madarak épít ék fészkeiket, és ifjú emberpárok jöttek és a virágzó fák alatt ugyanazt susogták, mit a szellő a lombok között sóhajtott, mit a madarak daloltak, mit a fák virágnyelven beszéltek el az egész mindenségnek.
A vidám zajban csak egy fa állt egyedül és elfeledve.Sötétzöld ágait nem boríták virágbimbók,
hidegen, zárkózottan tekintett maga elé, és a napsugár,mintha félt volna tüskés külsejétől, merev ábrázatától,halványan osont el fölötte.
-Csip-csip, nincs benne előzékenység-, csipegetett a madársereg a gesztenyefa fülébe.
-Olyan feszes, és komoly, mint egy pózna-, mondák a mókus dandyk és odább ugráltak.
-Beh idétlen, nem is tud hajlongani!» suttogott báró szellőfi, a kövér almafa derekát átölelve, melvnek előhaladt kora s kövérsége daczára még mindig igen hajlékony ágai voltak.
Hja ! nem hiába tartozott a világ legrégibb családainak egyikéhez, korán megtanult ő
hajlongani.
-Ön igazán elsajátíthatna valamit előkelőségemből mondá a kövér almafa szánakozó lenézéssel a
szegény fának.
-Ön nagyon is gőgös, és vajon mire ?
- Ha még almafa volna, mely oly nagy befolyással volt az egész emberi nemre, vagv pedig
babérfa, mely az értelem aristokráciáját szolgálja,de egy fenyőfa, mely semmi érdemmel nem bír!
-Vagy tán arra büszke, hogy örökzöld?
-Haha! Nem nagy dicsőség, ha valaki örökké zöld marad.
A szegény fa erre nem tudott mit felelni; fájt,neki, nagyon fájt, hogy őt, ki úgyis elhagyott és
árva, kit úgy sem szeret senki ezen a fénylő, boldog, szerelemtelt világon: mindig csak gúnyolják.
Nem volt ő büszke, csak magába zárkózott, és ábrázatát megmerevíté az elhagyatottság.
Igy múlt el a tavasz és az ő szivének nem hozott virulást.
Aranyos gyümölcsök értek meg a fák lombjai között, a fészkekből apró madárkák csicsergése
hangzott, a hegyoldalon megért a szőlő a nap szenvedélyes csókjától, és a fa ott állt és
nézte mindezt sóvár száraz szemmel.
Midőn eljött az ősz, még szomorúbb lett élete. Mindenkinek istenhozzádot mondott kedvese, barátja,csak tőle nem búcsúzott el senki.
Az őszi szél az erdő fölött elsüvöltve elhervasztotta a fák leveleit,elhervasztotta azokat, kik boldogok voltak és örültek a létnek most sivár és rideg lett minden.
A tél sem bántotta őt.Mintha az érintetlen ifjú szív örök tavaszt lehelt volna reá, a fa nem változott meg; sötétzöld lombja ott állt a tél zúzmarája közepeit, mint a tavasz emlékjele.
Mindenkinek istenhozzádot mondott kedvese, barátja, csak tőle nem búcsúzott el senki.
Az őszi szél az erdő fölött elsüvöltve lehervasztá a fáknak leveleit, elhervasztá azokat, kik boldogok voltak és örültek a létnek, csak a szegény fát kímélte meg, kinek sivár és rideg volt élete. A tél sem bántotta őt.
Mintha az érintetlen ifjú szív örök tavaszt lehelt volna reá, a fa nem változott meg; sötétzöld lombja
ott állt a tél zúzmarája közepeit, mint a tavasz.
Egy szép téli éjjelen, midőn millió arany csillag ragyogott az égen és millió jégcsillag fénylett a
földön, a karácsonyest szőke fürtös angyala lejött az égről, hogy a jó kis gyermekek számára ajándékokat gyűjtsön össze.
A hóval fedett földön hiába keresett egy kis virágot vagy zöld ágat, melyet odanvujthatott volna nekik, jeléül annak, hogy a kis Jézuska, kinek születése napját ülik, vérével vásárolta meg számukra a paradicsom örök tavaszát.
A fák csupasz ágai dideregve hajlongtak a csípős szélben, és a hó fehér leple oly mozdulatlanul terult el rajta mintegy szemfedo.
A szegény fenyőfa messziről követte az angyal fénves röptét, és fájó szivébe mintha vigaszt lopott
volna az arany csillag, mely a Megváltó angyalának ehér homlokáról messzire térj észté szelíd világát,de azután csakhamar lehajtotta ismét a fejét.
Mit neki e fény!
— Nem az ő számára ragyog a nap, nem az ő ábrándja fölött terül el a hold ezüst világa,
em neki való a csillagfény, hiszen ő árnyékban szuletett.
De lám! Az angyal De lám! Az angyal észrevette őt, ki a halálos hervadás között megóvta szomorú iijúságát, és szelíd mosolylyal megállt fölötte. Fehér szárnyai gyöngéden érinték merev ábrázatát, és a csillag dicsfényt árasztott a fa sötét lombja körül.
Égi ajkairól pedig e szózat így szólt:
-Kinek a tavasz nem hozott virágot, árasszon el vele a tél; kit a tavaszi napfény mellőzött, ragyogjon
reád az én dicsfényem örök világa; kit a madárcsoport ,került, vidám gyermeksereg öröm-nevetése
vegyen korül.
-Ki magad örömet nem ismertél gyönyört árassz magad korul:
ki soha sem voltál boldog, boldogíts millió gyermekszívet, és önszivedből fakadt ragyogó
virágpompa helyett borítsák ágaidat aranyos gyümölcsök,melyeket ha nem is a szerelem, de a szeretet
tűzött oda.
-És úgy lett-fejezte be a tortenetet a drága Baba nénje. és mintha csak e jelre vártak volna, egyszerre felpattant a nagy,szoba ajtaja és vakító fénytenger ömlött ki belőle.
Az asztalon ott állt a szegény fenyőfa, kit senki sem akart szeretni s ágai görnyedeztek a ragyogó
csecsebecséktől, az értékes virágoktól; sötét lombja között pedig ezer csillag ragyogott.
És a gyermekek ujjongva tánzoltak az áldott fa körül, a karácsony angyalának örökzöld fája körül, mely a gyermekek örömére csak "csak télen virágzik.
A szegény fenyőfa messziről követte az angyal fénves röptét, és fájó szivébe mintha vigaszt lopott
volna az arany csillag, mely a Megváltó angyalának ehér homlokáról messzire térj észté szelíd világát,de azután csakhamar lehajtotta ismét a fejét.
Mit neki e fény!
— Nem az ő számára ragyog a nap, nem az ő ábrándja fölött terül el a hold ezüst világa,
em neki való a csillagfény, hiszen ő árnyékban szuletett.
De lám! Az angyal De lám! Az angyal észrevette őt, ki a halálos hervadás között megóvta szomorú iijúságát, és szelíd mosolylyal megállt fölötte. Fehér szárnyai gyöngéden érinték merev ábrázatát, és a csillag dicsfényt árasztott a fa sötét lombja körül.
Égi ajkairól pedig e szózat így szólt:
-Kinek a tavasz nem hozott virágot, árasszon el vele a tél; kit a tavaszi napfény mellőzött, ragyogjon
reád az én dicsfényem örök világa; kit a madárcsoport ,került, vidám gyermeksereg öröm-nevetése
vegyen korül.
-Ki magad örömet nem ismertél gyönyört árassz magad korul:
ki soha sem voltál boldog, boldogíts millió gyermekszívet, és önszivedből fakadt ragyogó
virágpompa helyett borítsák ágaidat aranyos gyümölcsök,melyeket ha nem is a szerelem, de a szeretet
tűzött oda.
-És úgy lett-fejezte be a tortenetet a drága Baba nénje. és mintha csak e jelre vártak volna, egyszerre felpattant a nagy,szoba ajtaja és vakító fénytenger ömlött ki belőle.
Az asztalon ott állt a szegény fenyőfa, kit senki sem akart szeretni s ágai görnyedeztek a ragyogó
csecsebecséktől, az értékes virágoktól; sötét lombja között pedig ezer csillag ragyogott.
És a gyermekek ujjongva tánzoltak az áldott fa körül, a karácsony angyalának örökzöld fája körül, mely a gyermekek örömére csak "csak télen virágzik.
ragyogott az égen és millió jégcsillag fénylett a
földön, a karácsonyest szőke fürtös angyala lejött
az égről, hogy a jó kis gyermekek számára ajándékokat
gyűjtsön össze. A hóval fedett földön hiába
keresett egy kis virágot vagy zöld ágat, melyet
odanvujthatott volna nekik, jeléül annak, hogy
a kis Jézuska, kinek születése napját ülik, vérével
vásárolta meg számukra a paradicsom örök tavaszát.
Az erdő fölött is ellebegett, de ott fehér és
holt volt minden. A fák csupasz ágai dideregve
hajlongtak a csípős szélben, és a hó fehér leple
oly mozdulatlanul terült el rajtok, mint egy szemfödél.
A szegény fenyőfa messziről követte az angyal
fénves röptét, és fájó szivébe mintha vigaszt lopott
volna az arany csillag, mely a Megváltó angyalának
fehér homlokáról messzire térj észté szelíd világát,
de azután csakhamar lehajtá ismét fejét. Mit neki
e fény! — Nem az ő számára ragyog a nap, nem
az ő ábrándja fölött terül el a hold ezüst világa,
nem neki való a csillagfény, hiszen ő árnyékban
született.
De lám!
De lám! Az angyal észrevette őt, ki a halálos
hervadás között megóvta szomorú iijúságát, és szelíd
mosolylyal megállt fölötte. Fehér szárnyai gyöngéden
érinték merev ábrázatát, és a csillag dicsfényt
árasztott a fa sötét lombja körül.
Égi ajkairól pedig e szózat hangzék:
«Kinek a tavasz nem hozott virágot, áraszszon el
vele a tél; kit a tavaszi napfény mellőzött, ragyogjon
reád az én dicsfényem örök világa; kit a madárcsoport
került, vidám gyermeksereg öröm-nevetése
vegyen körül.
Ki magad örömet nem ismerél, gyönyört áraszsz
magad körül; ki soha sem voltál boldog, boldogíts
millió gyermekszívet, és önszivedből fakadt ragyogó
virágpompa helyett borítsák ágaidat aranyos gyümölcsök,
melyeket ha nem is a szerelem, de a szeretet
tűzött oda!»
«És úgy Ion», fej ezé be a néni, és mintha csak
e jelre vártak volna, egyszerre felpattant a nagy
szoba ajtaja és vakító fénytenger ömlött ki belőle.
Az asztalon ott állt a szegény fenyőfa, kit senki
sem akart szeretni s ágai görnyedeztek a ragyogó
csecsebecséktől, az értékes virágoktól; sötét lombja
között pedig ezer csillag ragyogott. És a gyermekek
ujjongva tánczoltak az áldott fa körül, a karácsony
angyalának örökzöld fája körül, mely a gyermekek
örömére csak «télen virágzik!»
. Karácsonyeste volt és a gyermekeket apa dolgozó szobájába zárták, míg a kis Jézuska a nagy szobában elvégezte a dolgát.
Apa dolgozó szobája pedig félhomályban olyan félelmes volt.
A szekrényekben kitömött baglyok és sasok álltak, melyek oly feszes
tartást erőltettek és oly tekintélyesen csillogtatták üvegszemeiket, hogy a gyermekek alig mertek
reájuk nézni. Egészen úgy tettek, mintha a feszes tartás és nyugalmas életmód által konzerválták volna magukat, pedig jól tudta mindenki, hogy csak azért olyan megtermettek, mert ki vannak tömve.
A zöld gyíkok és fekete-sárga kígyók is a nagy üvegekben oly képet öltöttek, mintha elemükben úszkálnának,és a gyermekek eleveneknek tartották.
Szegények!
Holtan lubickoltak a szeszben, holott egész életükben nem ismertek egyebet ronda mocsárvíznél.
Büszkék is voltak arra! -Mi és a nagy szellemek az emberek között egy és ugyanazon sorsban
részesülünk,- azt gondolták mindig, és az nyilván jól esett nekik.
A gyermeksereg összedugta fejét és a kályha mellé húzódott, lehetőleg távol apa íróasztalától,
melyen egy csoport halálfő vigyorgott.
A kis Margit mintha hallotta volna, hogy csikorgatják hosszú fogaikat, és látta, mint bólintanak kopasz koponyáikkal.
--Ne félj, mégis csak megeszlek valamikor-s azért sírt és azért kapaszkodott a nénje
ruhájába, midőn az belépett.
Mikor a nénje megérkezett vége volt a félelemnek és vége az unalomnak,is, mert nénje gyönyörű meséket tudott mondani.
A kis Margit valamennyi képes könyvét odaadná a nénje egyetlen meséjéért -bizony, pedig
szép képes könyvei vannak a kis Margitnak!
-Mesét kérünk, mesét!-Kiáltják mindannyian,midőn Baba nénje helyet foglalt apa nagy karosszékében és az egész kócos, nevető gyermeksereg hozzá simult, felkapaszkodott térdére, és apró kövér kacsócskáikkal simogatták arcát.
Baba nénje volt keményszívű engedett a kérésnek.
-No, mesélek valamit-, mondta övid gondolkozás után, -de csak úgy, ha eltaláljátok, melyik fa
az, mely télen virágzik ?
-A karácsonyfa!- ujjongott a sok apróság, és minthogy eltalálták, s a néni különben sem tudott
tőlük semmit megtagadni, így kezdte a mesét:
-A tavasz angyala meglátogatta a földet.Magával hozta egész vidám kíséretét: az aranyos napsugarakát, azokat a merész hódítókat, melyeknek a föld soha sem tudott ellenállni; szellő úrfit, a világ legledérebb,és legszeleburdibb gavallérját, udvari poétáit,a madarakat is, melyek a világ teremtése óta ugyanazokat a nótákat dalolják, az ő dicsőítésére,
Csakhamar vidám élet kerekedett az erdőben; a fák fénylő zöld levélhajában pajkosan játszott a szél és karcsú ágaikat csókokkal borítá a mosolygó napsugár, melynek sugárzó tekintetétől reszketve hajták le koronáikat.
Ifjú szívok csordultig megtelt boldogsággal, meg is repedt,volna, ha magukba zárják azt az égi érzést,mely vele jár az élet tavaszával.
Az almafa lombja között rózsás virágok fakadtak, a gesztenyefa sötét levelei mögül piros és fehér fürtök mosolyogtak,elő, a cseresznyefát hószín bimbók takartak hullámzó virágtenger közepeit madarak épít ék fészkeiket, és ifjú emberpárok jöttek és a virágzó fák alatt ugyanazt susogták, mit a szellő a lombok között sóhajtott, mit a madarak daloltak, mit a fák virágnyelven beszéltek el az egész mindenségnek.
A vidám zajban csak egy fa állt egyedül és elfeledve.Sötétzöld ágait nem boríták virágbimbók,
hidegen, zárkózottan tekintett maga elé, és a napsugár,mintha félt volna tüskés külsejétől, merev ábrázatától,halványan osont el fölötte.
-Csip-csip, nincs benne előzékenység-, csipegetett a madársereg a gesztenyefa fülébe.
-Olyan feszes, és komoly, mint egy pózna-, mondák a mókus dandyk és odább ugráltak.
-Beh idétlen, nem is tud hajlongani!» suttogott báró szellőfi, a kövér almafa derekát átölelve, melvnek előhaladt kora s kövérsége daczára még mindig igen hajlékony ágai voltak.
Hja ! nem hiába tartozott a világ legrégibb családainak egyikéhez, korán megtanult ő
hajlongani.
-Ön igazán elsajátíthatna valamit előkelőségemből mondá a kövér almafa szánakozó lenézéssel a
szegény fának.
-Ön nagyon is gőgös, és vajon mire ?
- Ha még almafa volna, mely oly nagy befolyással volt az egész emberi nemre, vagv pedig
babérfa, mely az értelem aristokráciáját szolgálja,de egy fenyőfa, mely semmi érdemmel nem bír!
-Vagy tán arra büszke, hogy örökzöld?
-Haha! Nem nagy dicsőség, ha valaki örökké zöld marad.
A szegény fa erre nem tudott mit felelni; fájt,neki, nagyon fájt, hogy őt, ki úgyis elhagyott és
árva, kit úgy sem szeret senki ezen a fénylő, boldog, szerelemtelt világon: mindig csak gúnyolják.
Nem volt ő büszke, csak magába zárkózott, és ábrázatát megmerevíté az elhagyatottság.
Igy múlt el a tavasz és az ő szivének nem hozott virulást.
Aranyos gyümölcsök értek meg a fák lombjai között, a fészkekből apró madárkák csicsergése
hangzott, a hegyoldalon megért a szőlő a nap szenvedélyes csókjától, és a fa ott állt és
nézte mindezt sóvár száraz szemmel.
Midőn eljött az ősz, még szomorúbb lett élete. Mindenkinek istenhozzádot mondott kedvese, barátja,csak tőle nem búcsúzott el senki.
Az őszi szél az erdő fölött elsüvöltve elhervasztotta a fák leveleit,elhervasztotta azokat, kik boldogok voltak és örültek a létnek most sivár és rideg lett minden.
A tél sem bántotta őt.Mintha az érintetlen ifjú szív örök tavaszt lehelt volna reá, a fa nem változott meg; sötétzöld lombja ott állt a tél zúzmarája közepeit, mint a tavasz emlékjele.
Mindenkinek istenhozzádot mondott kedvese, barátja, csak tőle nem búcsúzott el senki.
Az őszi szél az erdő fölött elsüvöltve lehervasztá a fáknak leveleit, elhervasztá azokat, kik boldogok voltak és örültek a létnek, csak a szegény fát kímélte meg, kinek sivár és rideg volt élete. A tél sem bántotta őt.
Mintha az érintetlen ifjú szív örök tavaszt lehelt volna reá, a fa nem változott meg; sötétzöld lombja
ott állt a tél zúzmarája közepeit, mint a tavasz.
Egy szép téli éjjelen, midőn millió arany csillag ragyogott az égen és millió jégcsillag fénylett a
földön, a karácsonyest szőke fürtös angyala lejött az égről, hogy a jó kis gyermekek számára ajándékokat gyűjtsön össze.
A hóval fedett földön hiába keresett egy kis virágot vagy zöld ágat, melyet odanvujthatott volna nekik, jeléül annak, hogy a kis Jézuska, kinek születése napját ülik, vérével vásárolta meg számukra a paradicsom örök tavaszát.
A fák csupasz ágai dideregve hajlongtak a csípős szélben, és a hó fehér leple oly mozdulatlanul terult el rajta mintegy szemfedo.
A szegény fenyőfa messziről követte az angyal fénves röptét, és fájó szivébe mintha vigaszt lopott
volna az arany csillag, mely a Megváltó angyalának ehér homlokáról messzire térj észté szelíd világát,de azután csakhamar lehajtotta ismét a fejét.
Mit neki e fény!
— Nem az ő számára ragyog a nap, nem az ő ábrándja fölött terül el a hold ezüst világa,
em neki való a csillagfény, hiszen ő árnyékban szuletett.
De lám! Az angyal De lám! Az angyal észrevette őt, ki a halálos hervadás között megóvta szomorú iijúságát, és szelíd mosolylyal megállt fölötte. Fehér szárnyai gyöngéden érinték merev ábrázatát, és a csillag dicsfényt árasztott a fa sötét lombja körül.
Égi ajkairól pedig e szózat így szólt:
-Kinek a tavasz nem hozott virágot, árasszon el vele a tél; kit a tavaszi napfény mellőzött, ragyogjon
reád az én dicsfényem örök világa; kit a madárcsoport ,került, vidám gyermeksereg öröm-nevetése
vegyen korül.
-Ki magad örömet nem ismertél gyönyört árassz magad korul:
ki soha sem voltál boldog, boldogíts millió gyermekszívet, és önszivedből fakadt ragyogó
virágpompa helyett borítsák ágaidat aranyos gyümölcsök,melyeket ha nem is a szerelem, de a szeretet
tűzött oda.
-És úgy lett-fejezte be a tortenetet a drága Baba nénje. és mintha csak e jelre vártak volna, egyszerre felpattant a nagy,szoba ajtaja és vakító fénytenger ömlött ki belőle.
Az asztalon ott állt a szegény fenyőfa, kit senki sem akart szeretni s ágai görnyedeztek a ragyogó
csecsebecséktől, az értékes virágoktól; sötét lombja között pedig ezer csillag ragyogott.
És a gyermekek ujjongva tánzoltak az áldott fa körül, a karácsony angyalának örökzöld fája körül, mely a gyermekek örömére csak "csak télen virágzik.
A szegény fenyőfa messziről követte az angyal fénves röptét, és fájó szivébe mintha vigaszt lopott
volna az arany csillag, mely a Megváltó angyalának ehér homlokáról messzire térj észté szelíd világát,de azután csakhamar lehajtotta ismét a fejét.
Mit neki e fény!
— Nem az ő számára ragyog a nap, nem az ő ábrándja fölött terül el a hold ezüst világa,
em neki való a csillagfény, hiszen ő árnyékban szuletett.
De lám! Az angyal De lám! Az angyal észrevette őt, ki a halálos hervadás között megóvta szomorú iijúságát, és szelíd mosolylyal megállt fölötte. Fehér szárnyai gyöngéden érinték merev ábrázatát, és a csillag dicsfényt árasztott a fa sötét lombja körül.
Égi ajkairól pedig e szózat így szólt:
-Kinek a tavasz nem hozott virágot, árasszon el vele a tél; kit a tavaszi napfény mellőzött, ragyogjon
reád az én dicsfényem örök világa; kit a madárcsoport ,került, vidám gyermeksereg öröm-nevetése
vegyen korül.
-Ki magad örömet nem ismertél gyönyört árassz magad korul:
ki soha sem voltál boldog, boldogíts millió gyermekszívet, és önszivedből fakadt ragyogó
virágpompa helyett borítsák ágaidat aranyos gyümölcsök,melyeket ha nem is a szerelem, de a szeretet
tűzött oda.
-És úgy lett-fejezte be a tortenetet a drága Baba nénje. és mintha csak e jelre vártak volna, egyszerre felpattant a nagy,szoba ajtaja és vakító fénytenger ömlött ki belőle.
Az asztalon ott állt a szegény fenyőfa, kit senki sem akart szeretni s ágai görnyedeztek a ragyogó
csecsebecséktől, az értékes virágoktól; sötét lombja között pedig ezer csillag ragyogott.
És a gyermekek ujjongva tánzoltak az áldott fa körül, a karácsony angyalának örökzöld fája körül, mely a gyermekek örömére csak "csak télen virágzik.
ragyogott az égen és millió jégcsillag fénylett a
földön, a karácsonyest szőke fürtös angyala lejött
az égről, hogy a jó kis gyermekek számára ajándékokat
gyűjtsön össze. A hóval fedett földön hiába
keresett egy kis virágot vagy zöld ágat, melyet
odanvujthatott volna nekik, jeléül annak, hogy
a kis Jézuska, kinek születése napját ülik, vérével
vásárolta meg számukra a paradicsom örök tavaszát.
Az erdő fölött is ellebegett, de ott fehér és
holt volt minden. A fák csupasz ágai dideregve
hajlongtak a csípős szélben, és a hó fehér leple
oly mozdulatlanul terült el rajtok, mint egy szemfödél.
A szegény fenyőfa messziről követte az angyal
fénves röptét, és fájó szivébe mintha vigaszt lopott
volna az arany csillag, mely a Megváltó angyalának
fehér homlokáról messzire térj észté szelíd világát,
de azután csakhamar lehajtá ismét fejét. Mit neki
e fény! — Nem az ő számára ragyog a nap, nem
az ő ábrándja fölött terül el a hold ezüst világa,
nem neki való a csillagfény, hiszen ő árnyékban
született.
De lám!
De lám! Az angyal észrevette őt, ki a halálos
hervadás között megóvta szomorú iijúságát, és szelíd
mosolylyal megállt fölötte. Fehér szárnyai gyöngéden
érinték merev ábrázatát, és a csillag dicsfényt
árasztott a fa sötét lombja körül.
Égi ajkairól pedig e szózat hangzék:
«Kinek a tavasz nem hozott virágot, áraszszon el
vele a tél; kit a tavaszi napfény mellőzött, ragyogjon
reád az én dicsfényem örök világa; kit a madárcsoport
került, vidám gyermeksereg öröm-nevetése
vegyen körül.
Ki magad örömet nem ismerél, gyönyört áraszsz
magad körül; ki soha sem voltál boldog, boldogíts
millió gyermekszívet, és önszivedből fakadt ragyogó
virágpompa helyett borítsák ágaidat aranyos gyümölcsök,
melyeket ha nem is a szerelem, de a szeretet
tűzött oda!»
«És úgy Ion», fej ezé be a néni, és mintha csak
e jelre vártak volna, egyszerre felpattant a nagy
szoba ajtaja és vakító fénytenger ömlött ki belőle.
Az asztalon ott állt a szegény fenyőfa, kit senki
sem akart szeretni s ágai görnyedeztek a ragyogó
csecsebecséktől, az értékes virágoktól; sötét lombja
között pedig ezer csillag ragyogott. És a gyermekek
ujjongva tánczoltak az áldott fa körül, a karácsony
angyalának örökzöld fája körül, mely a gyermekek
örömére csak «télen virágzik!»
Megjegyzések