Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Bekecs Károly elégedetten, a jóllakottság kellemes érzésével törölte meg a száját a fehér szalvétával. Derűsen nézett a feleségére, majd fensőbbséges mosollyal  és elismeréssel simogatta meg felesége fejet.      - Pompás volt ez a szilvásgomboc. Tudta, hogy szívesen fogadja a dicséretet és sohasem fukarkodott az ilyesmivel,  bár vitázhatatlan, hogy a mai túrós rétes valóban nagyszerű volt. Lassan, tempósan rágyújtott a szivarjára, vastag sugárban fújta ki a füstöt, majd felkelt, hogy átmenjen az nappaliba, mert a feketét ott szokta meginni. Elmenőben még megcirógatta felesége kövérkés állát, ami az elégedettség legmagasabb fokát jelentette, azután mielőtt végleg eltűnt volna az úriszoba magas támlájú karosszékében, megjegyezte: - Fiacskám, tegyél el néhány darab rétest vacsorára, tudod, hogy szeretem. Az asszony hálásan mosolygott és mindjárt a tányérra rakott négy darab szépen kisült tésztát, amit elzárt a kredencbe. Azután bement a hálóba és ledőlt a sezlonra, mert ebéd utá

O hogy utállak  te fekete temető, kelleted magad a sok  sírok között sírjaid közt eltévedt egy  máskor, minden síron más és más a  dátum. Pártos földed magába szívta,rég oszladozó húsban - oszladozó csont, ravasz gyökereid fonadéka konok cinkos indáid betakarják  a csontot. Megátkozlak most,halottak napján rózsák száradjanak ,pusztuljanak fák, de bűnök nyoma maradjon csak rajtad marjon  szét a sok sár  , mint a ronda rák. Utolsó leszek ki élve  még benézek kertedbe, rossz álmok kevert hordaléka, annyian sírnak kik fájva búcsúznak te pedig vigyorogsz szemed behunyva. Köröttem ferde árnyak abroncsa, ők sem védenek, roppant a veszély, álmom kriptája a tegnapok roncsa, nem vigasztal a hit-drámai beszéd. De halottaidban is lásd a ledőlt fát, holt szirmokban  a virágzó emlékét, e temetőben  a holt lázadók  szavát, e versben-siralmat a hit holt vétkét.

Hálás vagyok, mert szívem kapuja nyitva varázslatok áradnak belé mindenfelől, jönnek az emlékek, zajból, mint árva bárányok, a zápor s mennydörgés elől. Ma is vannak kapuk , ahogy mindig voltak de az igazság itt áll előttünk mostoha sorsban a jogtalanságot kellene megmarkolni bátran de senkinek sincs hozzá elég kemény sorsa. Hálás vagyok mindig,mert  dalolni  késztet az idő sorsforgása, sok hullott reménye, hanyatló holdcsillaga, végső világ ítélete, amelyek ott lógnak a holnap kezdetén. Hálás vagyok egyéni ragyogásomnak újra kibomlik elém a sudár utak sokasága, hálás vagyok a szikrázó napsugárnak, mely mosott szennyek,tisztaságok hordaléka. Nem tudom, honnan jött és hogyan jött, bölcs okos sugárként, kristály feleletként, de hálás vagyok hogy összeköt mindent és felépíthetem joggal,magam-sors kerekét.

Gyűlölöd azt ,mit tönkretettem az átvirrasztott buja éjjeleket, tudom, majd visszakéred tőlem azt is, amit még nem is tettem. S a hévvel bíró győzelem érve még piheg,hiába kérdezlek téged még fáj az öntudatlan őszinteség az hogy emberibb lettél,ígértél. Nincs kegyelem:verseny győztes az, aki jobban gyűlöl, a bölccsé aki mindent karóhoz kőt ebként, okosé a kegy ,az idő mindenkié. Nem remélhetek újabb kegyelmet amíg bennem,új bűnök születnek és halálos szorításom mérgezett hiába igyekszem hősiesen elédbe . Most szíved fölé hajolok békésen, hallgatom és csitítom heves véred megvárom míg kegyelmes kezed végig simítja hevesen forró testem.

Örökkévaló  lett a csupa-kezdet, hűségekből, apró fényűző dacból, kifogytam minden bűntudatból botorkálok előre kimért időmben. Szívem telítve volt szeretettel ahonnan rég száműzted magad, minden volt, ami tőlem telhetett rejtelem-minden nekem maradt. Hívnának vissza a  kinyílt virágok míg távoztál  csak görbe vállam csuklott össze, fejem siratta bánatát jogaim hiszik tovább, ártatlan vagy. Építed önnön szégyened:butaság, mert bocsánatos bűnöd: a gazság, majd megdermesztenek kudarcaid ideje lenne hogy visszatalálj hozzám.

Annyira szellőként libben az idő, és ujjainkat egyre  szétbogozza, és visszaterel menthetetlen újra régi emlékeinkhez jóba-rosszba. Hideg k zúgnak, kavarognak nincs éjszaka, és nincsen nappal, kettő k ö z ö tt  összezavarodnak szemeden csillogó búcsú pillantása. A nyomok nyomtalanná fedett évek nyomukba szegődünk híven  szelíden állunk  az időben, s  az idő áll a  zeniten de az  emlékek kísérnek a végtelenbe. Sötéten botorkál a szív és remeg, a zörgő, fagyos tájba vadként figyel, nehéz tűz a fájás,-az ember szívén borúsan lobog, mint szülő ház, ha ég. Az éveket-számoló nem védi arcát, pókhálót köt rá a lassúbbodó  idő, port fúj szemekbe, lisztet a hajszálra visszaterel menthetetlen újra rosszba.

Sok idő eltelt  azóta  mióta   ez a különleges  eset megtörtént. Volt egyszer  egy aranyos kis hercegnő,  akit Szófiának hívták. Apja, a császár elvesztette császár nőjét, és most vadászni  vagy külföldön töltötte  napjait,sokat  volt távol, ritkán jött haza. Ebben az időben a kicsi Szófia, a hercegnő a szolgákkal teli palotában ült. Egész nap egyedül játszott, beszélt a babákkal, időnként az ablakon keresztül leste nem- e jön az apuka haza ? .  Nagyon jó és okos kislány volt. Egy napon a palota kertjében hangos huppanás hallatszott. Szófia elfutott, hogy megnézze, mi az  Amikor kiért , mit kell látnia? A földön, a porban, egy Repülő Sárkány leesett, összefonódott a  szárnyaival és keservesen, csapkodott szárnyai és lábai   között . Szófia hozzá szaladt ,de nem félt ,mert nem tudta mi az a sárkány. - Mi a neved? - kérdezte, meghúzva az egyik szárnyát? -Baluz! - válaszolta a Repülő Sárkány, majd megfordította a fejét, hogy megnézze, ki beszélt. Aztán megpillantotta a kicsit Szófi

A bal első asztalra felterítették az abroszt, rátettek egy terítéket, félliteres boros üvegben mezei virágot állítottak a végére s szemben vele odakészítették a zöld üveg hamu tálcát. Mindent úgy rendeztek el pontosan, ahogy már tíz éve minden nap. Az öreg pincér pontosan emlékezett arra a napra, amikor a bal egyes asztal új vendéget kapott. Azelőtt vidám fiatalember szokott itt vacsorázni, aztán a vége felé egy leánnyal jött s a legvégén csak a házassági hírt olvasta az öreg a lapban. A vendég elment, háztartást alapított s családi tűzhely mellett melegedett azóta.  Aztán jött az új vendég, letelepedett a bal egyes asztal mellé, körülnézett, rágyújtott egy cigarettára s megrendelte a vacsorát. - Futó vendég  - gondolta némi megvetéssel a pincér s kihozta a kispörköltet. De a vendég másnap is megjelent, aztán harmadszor is. A negyedik este már fenntartották számára a sarok asztalt. Ez a figyelem jól esett neki és meg is mondta a pincérnek: - Mától kezdve minden este jö

Aki erejénél többre képes mindenkinek többet adna, mint amiből éppen nincsen, de ha belül a vereség többször elérte mégis könnyebb kibírni azt,nevetve. Bennem izzanak lobogva érvek serege és mennyi minden történt gyakran ezért, hol boldog voltam, hol lelketlen lettem láttam magam,kívül nincs minden rendben. Bátran kilépnek soromból, soraidba lépnék s csak morzsát adnék én is mint te nekem hogy halhatatlanná tegyem magam örökre tegnap?Ma?Holnap, Tegnapelőtt? Vagy sohasem. Csak rágom magam. Nem értem, nem értem nemrég öreg holmik között kutattam ébren, régebbi leveled került kezembe,gyűrötten földúlván csöndemet,úgy is mindegy neked.. Egy gyűrött ősz-deres férfi köszönt minap rám, megálltam néztem, visszaköszöntem néztem, a szeme szeme, végül a szemét ismertem meg, hallgattam sután, két egyforma férfi állt előttem.[W.B.]

Miért van az, hogy véremet űzi képed, látlak úgy is már, ha nem állsz elébem, éjszakákon nem lel az ágyban álom, majd csak a sírban találom nyugágyon. Szédelegve megyek, járok s tapasztalom mire tekinteted kezdetektől fénylett, amióta születtél, várom , hogy elásson, ha szemembe nézel,újra megtalálom. Enyhe visszhang súgja gyöngy nevedet meg sem várva titkos percét a helynek az esttel visszatér a szokásos titkos nesz sok apró neszből lesz az  ismeretlen csend. Vágy igazát rejti szád, de nyelvünk egy, halk mosolyod visszafogod,csepp jéghegy futva a vér bőrödig ér almodban, érzem tudd meg mit akar,- lángja hamar elvészen.

Kint hull a levél, vele elfogy a naptár bús dallamú névnél áll meg az ujj, egy gondolat úgy elidőzik e napnál, mint lomha hajó, ha a szél sose fúj. Jó volna lelátni a kerti kapukra, a kútnak a köd ha lefogja szemét, mert hátha belép, s a lugasba visz útja, szép lába nyomába nem ér a sötét. Mondd, miért szereted a lombos fákat, mert lassú haláluk is enyhet adó? Hát óvd meg e verset, az éj szele vad, fáradt szívem részre  hajló halk  szó Könnyezik vagy felnevet,a ragyogó hold köréje gyűjti képzeletben,a sok   csillagot, sok apró neszből lesz  csend,és titok, az esttel visszatér a rend ,-színtelen szobor.

Puha barna,zsíros   föld felett lepkeszárnyú,tavaszi felhők, mögöttük távol mozdulatlan viruló azúrkék,selyem paraván. Kiterjesztett-karú két óriási nyír minap teremtett millió lila ággal ölelkezni akar ma mindenekkel és beleolvad halvány vonalakkal. A zsombékos fű között ibolyák a somon mámoros méhek rajzanak, bronz sisakos, fiatalos rügyekben májusi balladák régen  alszanak. A vizeken fojtott, halk üzengetések, most már lázasan jönni fognak titkos, könnyűvérű sötétségek és reggel, ha a kuszált sugarakat félresimítom a tavasz homlokán és szeme közé nézek,szemtelen, fel fogok derülni őszi lelkemmel a tavasz piruló és boldog zavarán.

Iszonyodom az ősz pucérságától mélyen lehorgadt virág szirmoktól , szélben furcsán kócosodó fáktól a rothadó levelek halott szagától . Hegyek oldala már csak szüzén csillog a megfagyott erdő földjén , vadászok könnyeznek a hidegben míg kutyák kergetnek kis őzeket . Előkerülnek nagykabátok zsebbel kinyílt ajtókon huzat térdel mereven ölelem kabátom, kezem zsebemben térdem kilátszik mint gyerekeknek. Iszonyodom a reggeli hűvöstől sebeim nehezebben hegednek ernyőm kinyitom apró cseppeknek vizes kabátomat magamhoz ölelem. Elveszítem biztonságom gőgjét fergeteges szél cudar hidegében boldogtalan leszek minden ősszel kezemmel simítom vizes térdemet. Oly szeszélyes fura emberségem házából ki rekedt csigára rálépek , bár sorsunk oly egyforma végzet csak hogy külön nyelvet beszélek. [W.B.]

Nem szűkölködöm szeretetben, osztogatom mindenkinek  szét kéjeknek boldog sóhajában nyugtalan lelkem csak holtlét. De engem csak hűs vigasz ér szívem dermedt szíveket kér, meddő szerelem mi megmarad szívembe zárom és meghasad. Mert akaratom nagy vágyában szívem lángra gyúl avatatlan, s loholó múlt másnapra talál mi közöny volt könnyen elszáll. Mindennap csak egy-egy sóhaj a szép mától a holnapi napig s meddő életem terhe  egy robaj súlya apránként ream tapad. És csak forog körbe- körbe életem repedező vas kereke, s nincsen tér sem idő közte csak boldogságom törött össze. Szivárvány íze van vágyamnak, száz színben ring, oly súlytalan ölelések, csókok forró lázában, kéjjel hevítik szám várásában.

Zord időknek tekert nyakán csüngenek az évek száma , sápadt arcok száraz szájjal tapogatóznak rideg éjszakán . Fölhasadó láncok zörgése reped, sisteregve szerte-szét , tüzes lánggal forrnak sebek s nem simítja végzetes kéz. Árva lány hajamnak kedve csak leng a szélben zavartan, szélben repül kócosan,tártan s táncra perdülök nevetve. Ébredeznek vad viszályok csak úgy ringnak keservek , foltos zsebem arany tasak hol fércelődnek történelmek . Felemás időknek mélyén károg sötét varjú sereg, morcos hangjuk csupa érc elpusztítja a békés bölcsesség Éltető kincsek hangos útján, hol zúgnak csendben harangok mint hiányos zongora hangok békét dalolnak, mi falsul kong.{W.B.}

Szellőként libben az idő fürge ,fiatal ütem kergeti sötét ködös éjben őrjítő, sarkában csak árnyéka ring. Nyűgösen ráncolja homlokát, nyomai nyomtalanná válnak élet szülött álmokat ásnak szívedbe terelgeti keze titkát. A kavargó mozgása oly idétlen míg köd oszlik ,ő kúszik előre tested köré fonódik ingerülten szájából durvaság tőr az égre. Poros toronyóra hívó hangjára bolygók között harciasan topog s mélyen hallgat,csak haragjára a nyomorult idő melléd kucorog. Végig kísérte utadat álnokul gonosz gondolatokat kujtorog ireg-forog néha reád vigyorog szerinte túl sokat kaptál zálogul. [W.B

Fanyar gyümölcs-szag kóvályog, ilyenkor a szemünk az égre néz, majd földre pillant — egy percig est és öröm jön s ellep az egész. Itt-ott a szél faágakkal harangoz. aztán elül csilingelő  hangja is. kint úgy dől a pihés, kék boltozathoz a hegyi erdő, mint egy bronz pajzs. Az első musttal  ma felköszöntöm az ibolyaszínű, esti hegyeket, vadhús pirul a nyárson és a tönkön. friss a kenyér. És jó, mert én  szelem. Állunk az ablaknál, az égre nézve, a hold patakja zúg nagy mezején, lassan libeg föl egy felhő gomolyag szomjú, sötét folt s issza azt, mi fény. A háztetőről füstöt küldök én ma nézd, áldozatom föl, az égbe fut, nem megy magasra, de tiszta, néma, elnyom az alom, bezárjuk a kaput.[W.B]