Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

Ma éjjel jaj elsápadtak a fák haragos zöldjük halványabbá halkult s a reszketésben szertezilált gallyuk bús, néma sikolyt sírt a légen át.   A levelek félénken összebújtak a félelemtől megmeredt a száruk mert látták, hogy az erős fa- a váruk riadtan áll. A gyilkos szelek fújtak.   Vészt várva nézték egymást tétován A tar földön, száraz földön, mohán némán hevertek már a régi társak.   S mert dicstelen véget ért nemes harcuk az őszi eső bemocskolta arcuk, Házunk előtt már kopaszok a hársak.

 Még hócsík terül el a hegyen, De a mezőn nagy serényen  Szánt az ekés Mélyed az eke nyílik a rés. Sebes a kéz, mag vetve, Bimbózik már a nyers cserje Habzik a víz vad kedve.   Nyílnak utak , zeng a határ, csökken a víz , szikkad a sár,  Gyengén zöldell fű De rögök közül, friss űr mögül Várom, hogy színnel forrjon, Míg langy nap földdel elegyül S áttör tüdőn és az orron.    Ihaj -csuhaj új március, Érdeme-dús, vén koszorús,  Rügyes, begyes, Nap-láng serény, szél intrikus Ifjú szél holt szüzet nyes. Madárnyelven reszket, repes megbimbósodó márciusi nyár

 Szeresd magad erdővé a festő szemével, s nyári csenddé vált hevében. Dalold magad dallá a költő ajkaival, ha úsznak a felhők az égen. Tombold magad vad viharrá,  ha a világot nagy szél rázza.  Zokogd magad fájdalommá, ha a gyöngédség durva tiprás. Öleld magad anyai szívvé, ha gyámoltalan kisgyermek lesz életed Mosolyogd magad tavasszá, ha szép szem sugarába néz tekinteted. Kacagd magad boldogsággá, ha dús élethullámokban fürdesz És imádd magad a Szent Isten lábai elé,  ha megalázkodás méze gyűl fel lelkedbe.

 A nagy sorsoknak árnyékában lapulnak meg a törpe sorsok bizony csak gomba-élet ez mindig panaszos sose boldog.   Bosszúsan néz fel mind az ágra a lombra és a büszke törzsére vihartól védi,de mit ér A napot elfogja előle.   És ha egyszer ítél az orkán s a porba hull a sors királya felujjong a sok szolga élet s ott lent a napot alig várja.   Vesztére! Öl a napsugár s a gomba lefonnyad a porba maradjon csak árnyékban az  akinek nem a fény a sorsa!

 Annyira örvendek a mai napnak amikor a Napocska már kora hajnal sugarait az én fejemre irányítja mert tudja,ma van Születésem napja.   Csak nem rég születtem úgy igaz, de közben még kis testvért is kaptam de én vagyok a szép és okos gyermek azért ma,én töltöm be négy évemet.   Sokan nem is tudjátok milyen nehéz a négy év, nyomja hátamat ,vállamat,  meg-meg veregeti időnként a lábam keményen kerget siessek az óvodába.   Kis testvérem sehogy sem érti meg mit jelent ez a teher amit én cipelek, de majd megérzi ha,majd nagyobb lesz milyen nehéz az élete egy négy évesnek.   Anyu ,Apu nagyon büszkék rám hogy mindent értek alkalomadtán, csak egy nagy bánat van szívemen miért nem ehetek édességeket?   No, de itt az alkalom a mai napon nagy torta készül messze valahol, tudom azt is, hogy mi lesz a dísze kedvenc mesehősöm,a drága Pluto.   Így kívánok nektek is egy szép napot én ma a családdal együtt múlatok a kisöcsémet hamar ágyba dugjuk, mi pedig majd reggelig múlatunk.     Sziasztok!Nektek is

Űtamról  százszor  is  letértem .Mégis  útam  végére  értem .Míg  éltem:  hasztalan  daloltam. Tán  jobban  értenek  meg  holtan. Kardom  törött,  horpadt  a  vértem S  a  harcra  még  csak  rá  se  értem. Istent  s  Kenyér-Úrt  robotoltam .Mégis  a  Nincs  zsellére  voltam .Volt  szívem,  csókom  és   nem  értem  Szeretni  s  csókra  rá  nem  értem .Anyám  volt,  gyermekem  volt  s  párom .Szép  volt  s  jaj,  nehéz  volt  a  járom .Éltem  sem  éltem  s  már  leéltem S  azt  sem  tudom:  kár  volt-e  értem. Kenyér  s  Miatyánk  robotosát Fejem  Gond  és  Isten  taposták .És  szent  hámoktól  lelkig     nyúztan Igáimat  törésig  húztam. S  most  semmim.  Csak  ezer  miért-em. Mért  éltem:  nem  tudom,  nem  értem.

 Nem  jó  a  mi  csendes  beszédünk, Nem  jó  a  mi  sok  szép  szavunk! Nem  kellene  semmit  se  kérnünk Onnan,  ahol  senkik  vagyunk Napszálltakor  felénk  köszöntik Olykor  a  szép,  jó  éjszakát Nem  kellene  visszaköszönnünk, Míg  mindenért  ránk hull a  vád! Jó  szónok  alatt  nyírják  a  nyájat Azalatt  gyűjt  másnak  a  méh Jég  hull,  víz  jön s  testünkön  árad Mi  állunk  a  szélvész  elé. Minden  napunk  kaloda,  várta, Szavunk  mégis  jó semmi  más. Jót  mondunk  és  gonoszul  pusztul Meghal  bennünk  az Óriás. Elakadtunk!  Ö,  szárnyak,  álmok!. Itt  sínylődünk  száz  éve  tán Jaj,  ki  adna  oly  éhet  ránk,hogy megmozdulna tole a sok árvaság Jaj,  ki  adna  oly  étket  neki, Tüztöl  fogant  ős-szavakat Miktől  csodás  erőt  kap  újra. Táltosunk  lesz  és  fölragad?