Rozi
Luis szerelmes volt.
A város szívében első emeleti lakás két albérleti szobájában lakott,
egy özvegyénél, akinek egyetlen leányát szerette. A
leány nevére szinte nem is emlékszik már; amióta ő itt lakott - hat éve
már - a leányt Lulu-nak szólitották
Hat évvel ezelőtt, tizenegy éves volt akkor, Lulu gyakran szökött be Luis szobájába és faggatta a fiatal tudóst számára megfejthetetlen ábrák jelentéséről és Luis térdére ültette a gyermeket és nagyon lágy hajával babrálgatva, egészséges barna bőrű arcát egy ujjával simogatva, tudományosan nem igazolható föltevéseket mondott el a Mars csatornáinak, állócsillagokról, amelyek száguldanak.
Egy éjszaka Luis azt álmodta, hogy sötét helyiségben hever és egyszerre Rozi hajlik fölé. Laza haja csüggött, világosbarna szemét az övébe akasztja és egyre mélyebben hajolva fölé, szájára tapasztja száját, fölriadt és nem moccanva igyekezett az álmot elkapni és itt tartani. Olyan heves gyönyörrel, bénító boldogsággal töltötte el. Nem is sikerült újra elaludnia és másnap rossz lelkiismerettel, fáradtan dolgozott, s mikor ebédnél Rozival találkozott, lopva vizsgálgatta, figyelte, vájjon azonos-e azzal a Rozival, akiről álmodott? Azonos volt.
Ennek most csaknem két éve. Luis meghányta-vetette a dolgot. Házasságra is gondolt. Kiszámította, vajon jövedelméből megélhetnek-e ketten s arra az eredményre jutott, hogy Lulu egyre fejlődő fényűző igényeit tekintve, aligha. Azután számba vette Lulu fiatalságát s azt, hogy
túl fiatal hozzá.
És lemondott Luluról. Minden önuralmát és erejét latba vetette. Sikertelenül. Rozi egyre körülötte volt. Benyitott a fürdőszobába és ott találta Rozit a neglizsé különböző stádiumaiban. Hazajött s Rozi t könyvei között turkálva lepte meg, égnek meredő lábbal.
Vagy Rozi lopózott be hozzá és cigarettát kért tőle s jutalmul hozzádörgölte lágy és meleg testét- A sötét előszobában beleütközött és meg kellett ölelnie, hogy el ne essék: ezer apró testi érintkezés, amely önmegtagadással épülő sáncokat döntött romba, míg nem Luis megremegve vallotta be, hogy nem tud Lulutól szabadulni. Eleve elvetve a lehetőséget, gondolt arra, hogy szeretőjévé teszi Rozit de mindjárt be is látta, hogy ehhez gyakorlott csábítónak és sokkal lelkiismeretlenebbnek kellene lennie. Mégis mi lenne ha feleségül kérné?
Hónapok teltek el anélkül, hogy Lagrange megszólalt volna és a gyötrő bizonytalanság egyre fokozta hajlamát a mámorító italok iránt, amelyek megengedték, hogy bizonyos felelőtlenséggel menekülhessen képzelete számára szokatlan területekre.
De magában egyre sürgette az elintézést, mert rajta-rajtakapta magát, hogy elakadt gondolatmenetében és elveszíti azt a képességét, amely annyiszor töltötte el megelégedéssel, hogy tudniillik órákon keresztül tud megfeszített figyelemmel, pillanatra se térve el, foglalkozni ugyanazzal a bonyolult számítással, nem fáradva ki, nem vesztve el érdeklődését, nem lankadó figyelemmel.
Akkoriban történt, hogy Luis ebédnél megemlítette, hogy este kávéházi találkája van és tíz óra tájban tér haza, mire Riri anyja, kapva az alkalmon, megkérte Luist , kisérné haza Roxit nőjéhez volt hivatalos. Lagrange érezte, hogy ez a kérdéses pillanat. A kávéházban hallgatagon ült két kollegájával és igyekezett egytagú szavakkal visszautasítani a hozzáintézett kérdéseket. Mikor a boj jelentette, hogy a telefonhoz kérik, szive verése egy pillanatra meg
- Maga az, francia bácsi?- hallotta Riri vékony hangját. Riri még gyerekkorából őrizte meg ezt a becézőnevet.-
Indulsz? — kérdezte Lagrange és hallotta, hogy hangja rekedt. Ez attól lehet - magyarázta magának, mert az izgalom fokozta szívműködés, úgy látszik, emeli a test hőfokát és ugyanakkor a nyálmingyek működése is csökken. Ez a megállapítás megnyugtatta.
- Mire ideér, már én is lenn leszek - mondta Riri és Lagrange haladéktalanul fizetett, kalapját, kabátját kérte, gépies mozdulattal megigazította szakállát kabátja hajtókája fölött és elindult az estében. Hűvös szél járt az utcán, a kora őszben olykor magányos hópehely ereszkedett le. Lagrange nem gombolta be kabátját, hanem csak lefogta elől összefont kezével, szinte körülcsavarva magán a kabátot, mintha ezzel a didergő mozdulattal esetleges közönség előtt akarná kifejezni elhagyottságát és fázását, sajnálatra várva. A kapu előtt föl s alá járt, míg nem kulcsok zorogtek es megjelent Rozi.
- Jóestét, francia bácsi - üdvözölte, gyerekesen ejtve a mássalhangzókat.
— Régen vár?
— Ó, nekem öröm, ha rád várhatok - felelte Lagrange majdnem és elszégyelte magát: milyen illetlen dolog, hogy harmincnyolc éves létére tizenhétéves gyereknek igyekszik hatásos választ kieszelni!
- Nem -felelt lakonikusan és riadtan tépelődött, bevezetést keresve, amellyel a korkülönbséget, vagy egyáltalán: a különbséget feledtető módon kezdheti meg valószínűtlen közlendőjét. Sokáig hallgatagon mentek egymás mellett, míg végre Riri megszólalt:
- Nem mesél valamit, francia bácsi?
- Mit mesélhetek én neked, ami érdekel?
- Hisz annyi mindent látott, francia bácsi. Lagrange tűnődve nézett a levegőbe:
- Rozi -kezdte halkan - én Bécsben születtem. Középiskoláimat Pesten végeztem el. Azután szüleim - tudod, meghaltak azóta - kiküldtek Berlinbe tanulni. Onnan Parisba mentem egyetemre, azután két évre Londonba. Több, mint egy évig utaztam Olaszországban. Sokat tanultam és láttam, kalandokba keveredtem, különös emberekkel ismerkedtem meg.
Vallásos tisztelettel szeretem a mesterségemet, amelyen te mosolyogsz, mert nem érted. Érzem, hogy kiváló ember vagyok és mindenki, aki hivatott arra, hogy megítéljen, annak tart. Harmincnyolc éves vagyok csak és nem keveset értem el: te veszed át reggelente a postát, láthatod, hogy tíz országból is érkeznek hozzám levelek, tíz országban élnek emberek, akik tudják, hogy dolgozom és kiváncsiak arra, amit csinálok. Nagyon sokat tudnék én mesélni. Sok szépet és kalandosat, emberekről, városokról, a csillagos égről és magamról is. De neked, Riri én nem tudok semmit se mondani, te mindazt nem értené
Riri hallgatott, azután kissé félénken unszolta:
- Már mért nem próbálja meg, francia bácsi? Hátha megérteném?
- Megpróbálnám. Szeretném is. Lehet, hogy érdekelne is. Talán tanulnál is belőle. Talán megtanulnád érteni, amit mondani tudok neked. De nem tudok veled beszélni.
— Miért? — kérdezte Riri és hangjában óvatos gyanakvás csengett. Lagrange mély lélekzetet vett, azután halkan felelt:
— Mert szerelemmel szeretlek téged. Riri nem felelt. Lagrange is hallgatott. Míg szíve eddig elviselhetetlenül gyorsan vert, most egyszerre elviselhetetlenül lassan kezdett verni. A szünet hosszura nyúlt. Egyre hosszabbra. Riri, úgy látszik, nem tudta, mit feleljen és Lagrangenak nem volt több mondanivalója. Fölöslegesnek találta indulatát részletesebben meghatározni. Végre tűrhetetlenné vált a hallgatás és Riri nem szólt.
— Nos? — kérdezte Lagrange semlegesen.
— Mit feleljek? — francia bácsi? — tétovázott Riri zavartan.
— Nem azt várom .. . hogy igent mondj, vagy hogy valld be, hogy te is.
— Lagrange rájött, hogy fiatalkorában elmulasztotta megtanulni azt a fesztelenséget és természetességet, amivel ilyen természetes dologról beszélni kell. Elfelejtette megismerni az ilyenkor használatos szókincset. Kétségbeejtő megaláztatás!
— Milyen választ vár, francia bácsi?
— Csak egy választ várhatok.
— Milyet? — Hogy szeretsz-e? -...hát.. . — Mit hát? — Hát, már régen lakik nálunk. Mint egy rokon. Hogyne szeretném? — .. . ez minden?
— Én tizenhétéves vagyok — hadarta egyszerre Riri ,
— Mit gondolsz, mit tegyek? — kérdezte elveszetten.
— Én nem tudom — morogta Riri határozatlanul.
— Nem kellek neked? — faggatta tovább Lagrange egy idő múlva hősiesen. Végére kell járnom, ha már egyszer elkezdtem — nógatta magát és keze, amellyel zsebében ajtókulcsát szorongatta, csuromvizes lett.
— Mihez? — kérdezte Riri nagy csodálkozással. — .. . és nem szeretsz mást? — dadogta Lagrange eltökélten, hogy most már gyökeréig kigyomlálja a fekélyt. És észre se vette, hogy noha már megkapta az elvárt kereken tagadó választ, tovább kérdez, olyan feleletet remélve, amelyre újra fölépítheti azt a légvárat, amelyet előre megfontolt szándékkal rombolt össze.
— Nem, — biztosította Riri, legalább ezzel a válasszal akarva megajándékozni.
Lagrange utolsó kérdését.
— Én nem tudom— válaszolt Riri, habozásában nagyon kifejező, végérvényes elutasítással. Mikor ahhoz a végleges válaszhoz értek, már a lakásajtó előtt állottak. Lagrange hálát adott a véletlennek, hogy így elvághatja a megfeneklett párbeszédet és az egyedüllétbe szökhetik a várt, de bekövetkezésében mégis annyira elviselhetetlenül fájdalmas valóság elől.
— Hát akkor jóéjszakát — búcsúzott — és vedd úgy, hogy nem mondtam semmit — tette hozzá — .. . ez mindenkivel előfordulhat...
— Igen... jó.. . — egyezett bele Riri megkönnyebbülve és kezet nyújtott. Csak a lépcsőház földszintjén és második emeletén égett egy-egy lámpa. Mikor Lagrange csupasz kezében érezte Riri hosszúkás kezét, amelynek lágyságát és sima melegét az új keztyű bőre csak fokozta, — mikor fölfogta, hogy az előzmények után ez a kézfogás vesztett csata békeszerződését pecsételi meg, a formai búcsú olyan váratlan kétségbeeséssel rohanta meg, a sötétben olyan határtalan magány csöndjét érezte sözelegni, olyan közel érezte Riri hajlékony, meleg testét, hogy, amint ke:tt tartotta, egyszerre magához rántotta, átölelte es a meglepetésében alig ellenkező leányt szájon csókolta. — Szeretlek! — dadogta olyan szenvedélyes hangon, amely szokatlanságával meglepte és színházi jelenetek túlzottnak érzett szenvedélyességére emlékeztette. Érezte szája alatt Riri nedves ajkát, amelyet a kány egymásra szorított, és szakállának állandó, már megszokott illatához a tiszta bőr és egyszerű otkolony illata vegyült.
— A szakálla... pfuj!.. — lihegte Riri közvetlen fölkiáltásiban riadt utálattal, mikor levegőhöz jutott és Lagrange gépiesen szakállához kapott.
Riri gyorsan kinyitotta a lakásajtót:
— Jojcakát — mondta hangosan és nagyon ridegen. És nem nézve, követi-e Lagrange, becsapta maga mögött az ajtót. Lagrange lekapta széles karimájú fekete kalapját és megtörölte homlokát, amelyről a kalap bőre mellett eddig síkos csöppekben szivárgott a veríték. Szinte öntudatlanul ment le a lépcsőn. — Hisz csak most tetszett hazajönni? — csodálkozott a házmester, de Lagrange nem felelt. Megállt a kapu előtt és elmélyedve felső ajkával nyalogatta a beharapott alsó ajka alatt sima szálakbán növő szakállát. Szokása volt ez. Leborotváltassa szakállát? Induljon holnap új rohamra? Vásároljon színesebb nyakkendőket és tanuljon modern táncokat? Hiszen leszámolni akart a megfellebbezhetetlen eredmény után! Vájjon vannak-e megmásíthatatlan eredmények? örökké utálni fogja ezt a szakállat!
Elköltözöm — jutott eszébe és ez a meggondolás egy pillanatra lehűtötte, noha mindjárt beismerte, hogy ezt inkább abban a reményben tervezte, hogy megbosszulja magát Ririn, megfosztva őt jelenlététől. Holott egyensúlyának visszanyerése lett volna a cél. Elköltözöm — ismételte ökölbe szorítva kezét — elköltözöm és akkor gyorsan halványulnak az emlékek, minden rendes kerékvágásába zökken vissza, újra kezdődik a rendszeres és alapos munka.
— Jó estét, tanár úr — szólította meg valaki.
— Jó estét — felelt kelletlenül és összekapta arcvonásait és megköszörülte torkát, hogy hangjának komor csengését igazolja. Aki előtte állt, iskolatársa volt. Meg sem ismerte volna, ha egy hét előtt a húszéves érettségi találkozón nem kerülnek egymás mellé.
— Különben: szervusz — mondta az iskolatárs és leült.
— Mit keresel itt ilyenkor? — kérdezte Lagrange minden érdeklődés nélkül.
— Azt inkább én kérdezhetném. Azt hittem, te ilyenkor az obszervatóriumban dolgozol, vagy otthon számolgatsz. Én, kérlek alázatul, félóra múlva visszamegyek a hivatalba. Erkölcsrendészeti razziára megyünk ki az éjjel.
— Áhá — emlékezett Lagrange: ez dr. Szabó Andor rendőrtanácsos. És most félóráig kell vele beszélgetnie anélkül, hogy elárulja magát!
— Te! — mondta dr. Szabó hirtelen ötlettel — nem jönnél velünk? Semmi akadálya sincs! Meglátod, nagyon érdekes. Kérlek, egy szakasz rendőrrel végigmegyek vagy négy garnihotelen, átvizsgáljuk a szobákat, mindenkit leigazoltatunk. Meglátod: csuda alakokat lehet látni. És egészen veszélytelen a dolog. Lagrange fülelt.
— Okvetlen jövök. Köszönöm.
— Ez csak olyan rendes időközönkint megismételt razzia — magyarázza dr. Szabó — tudod, kérlek alázattal, mint a feleltetés az iskolában. Hogy simábban menjen, majd úgy mutatlak be, mint, mondjuk, vendég rendőrtisztet, vagy még jobb: mint kriminológust, aki tudományos kutatást végez. így fedve leszünk mindenki előtt. De meglátod, kérlek alázattal, a dolog egész egyszerű
.
Pont éjfélkor elindultak. Dr. Szabó taxit vett. A főkapitánysághoz hajtattak. Louis Szabó leültette egy kopár szobában, amelyben halvány villanykörte világította meg a kopasz falakat, egy asztalt, három széket és a szőnyegtelen deszkapadlót, ö t perc múlva köpenyben tért vissza. Nagy fekete revolvert nyújtott át Louisnak
— Nesze, rend kedvéért. Lagrangenak úgy tetszett, hogy Szabó a revolverrel vállalkozásuk regényességét és így személyének fontosságát akarta csak hangsúlyozni. Zsebretette a revolvert. (Főbe is lőhetnem magam vele — gondolta minden hasonló szándék nélkül, a puszta társítás kapcsán.)
— Külön autón megyünk. A szakasz utánunk jön a gyüjtőkocsin, amelyen az eredményt kisérjük majd be. Kis hátsó kapun hagyták el az épületet és csukott fekete autóba szálltak.
— Dr. Wertheimer — mutatta be dr. Szabó kollégáját, aki már ott allt regebb is.
Sötét, végtelenül hosszúnak tetsző keskeny uccában haladtak. A soffőr lassított. Az elhagyatott járdák szegélyén vonakodva pislákoltak a gázlámpák, a néptelen éjszakában csak itt-ott tűnt fel egy homályos alakTisztának és lakatlannak látszott az utca. Lagrange a hátsó ablakon keresztül látta, hogy nagy, a tisztitóüzletek szállítóautóihoz hasonló rendőrautó követi az övéket. Hirtelen zökkenéssel megálltak és dr. Szabó megragadta karját:
— Kérlek alázattal, beszéd nincs. Revolvered élesre van töltve, golyó a csőben. Nyolclövetű. Mindenütt követsz és némán figyeled, mi történik. Gyerünk! Kiszállt dr. Szabó után és egy pillanatra megállapodva a kövezeten, úgy érezte, mintha mint valami csomagot, vonszolná magával a mai este
A magas, kopott ház kapuja fölött alig észrevehető cégér függött, lámpáján kék betűkkel: „Hotel Monaco". Lagrangenak halványan emlékezetébe ötlött, hogy Parisban lakott egy Hotel Monaco-ban. A sötét kapualjból jobbra üvegajtós iroda nyilt.
— Harmadszor járok itt — suttogta dr. Szabó. Az irodában kövér, kopasz ember ült, ingujjban, foszlányokba kopott nadrágtartóval; fáradt, zacskós szemét nagy könyvbe meresztette, amelynek világoskéken és pirosan vonalozott rovataiba számokat írt
. — Rendőrség! — szólt dr. Wertheimer az ajtóban — kérem a szobakulcsokat. A házból senki se távozhat.
— Intett. Lagrange észrevette, iiogy a kapualjat elözönlötték a rendőrök.
— Ketten itt maradtok az ajtóban, ön velem jön — utasította dr. Wertheimer a tulajdonost és már meg is indult a lépcsőn.
— Van több kijárat? — fordult mentében dr. Szabóhoz.
— Nincs — felelt dr. Szabó — ismerem a házat. Mehetünk. Lagrange összeráncolta homlokát és a szokottnál apróbb léptekkel, jobb kezét zsebredugva sietett utánuk, hogy hasonlóbbá és hozzájuk tartozóbbá váljék.
— Van a földszinten szoba? — fordult hátra újra Wertheimer dr.
— Nincs. Gyerünk az első emeletre — súgta dr. Szabó. Az első emeleten csak a lépcsőnél égett egyetlen villanykörte.
— Világosságot! — rendelkezett dr. Wertheimer.
— Nincs világítás — jegyezte meg a tulajdonos közönyösen és kis csillogó körömráspollyal körmét reszelte.
— Nincsen — hagyta helyben dr. Szabó és egy rendőr meggyújtotta villamos zseblámpáját. — Numero egy — szólt halkan dr. Wertheimer. Megállt az ajtónál és kezével csendet intve, hallgatózott. — Van itt benn valaki?
— Üres — felelt a tulajdonos és kihajolt a lépcső korlátján, hogy a lépcsőházi lámpa világánál jobban lásson, mert körme tövéről éppen vastag gyököt készült lemetszeni. Dr. Wertheimer határozott mozdulattal föltárta az ajtót, meggyújtotta a villanyt, körülnézett és már be is csukta az ajtót. — Tovább! — intézkedett és a kettes szobához lépett.
— Van benn valaki? — kérdezte. — öreg ember bárcással — válaszolt a tulajdonos és fölsóhajtva zsebretette a körömtisztítót, mert félő volt, hogy a zseblámpa elégtelen világánál belevág ujjába. Dr. Wertheimer kopogott.
— Ki az? — szólt ki egy riadt hang.
— Gyerünk! Rendőrség! Razzia! — süvítette dr. Wertheimer
Az ajtón rés nyilt.
— Az iratokat kérem! — szólt dr. Wertheimer. Az ajtó rése kitágult és egy kéz papírosokat nyújtott ki. Dr. Wertheimer kikapta, a zseblámpa fényénél megvizsgálta őket:
— Tucheler Vilmos... kereskedő... hatvan éves .. . hm .. . — mormogott — lakik .. . rendben van.. . és a nő?
A hármas szoba előtt dr. Wertheimer újra megkérdezte: üres?
— Nem — felelt a tulajdonos és Lagrangenak úgy tetszett, kelletlenül. Szíve megdobbant. Dr. Wertheimer kopogtatott.
— Rendőrség! Razzia! — pattogott hangja hegyesen, sajátságosan halkan és mégis áthatóan. Benn semmi se moccant. Dr. Wertheimer hallgatózott és újra kopogott: — kinyitni! A törvény nevében! Razzia!
— Benn változatlanul csönd volt. Dr. Wertheimer kikeresett egy kulcsot a kezében tartott csomóból és betolta a zárba. Csak éppen lenyomta a kilincset. Abban a pillanatban a szobában egy szék dőlt föl. — Aha — dünnyögte és dr. Szabó felé intett. Balszemöldökét fölhúzta. Lagrange revolverére tette kezét.
— Rendőrség! Kijönni! Ne vicceljünk! — ismételte most már türelmetlenül dr. Wertheimer, de nem kapott választ Ki van benn? — faggatta dr. Wertheimer olyan fenyegetően, hogy Lagrangenak a hideg futott végig hátán -az oreget?
A Vili, kapitány úr.
— Kivel? — A nőjével — morogta a tulajdonos vállatvonva.
— Te Vili — szólt be dr. Wertheimer — gyere csak ki. Nézd csak, kik vannak itt? De ne csinálj valami balhét, mert megütöd a bokádat
revolverét és Lagrange követte példája. — Mért nem feleltél? — kérdezte dr. Wertheimer szeliden. — így is bejött a kapitány úr — felelt Vili és húzott egyet cigarettájából.
— Tudod-e, hogy velünk jössz? — folytatta dr. Wertheimer, nem is hederít ve a leányra, aki az ágyon kuporgott.
— Sejtem — felelt Vili röviden.
— Tudod, az Alvinczi-úti dolog miatt, szerda éjjel, fél kettőkor.
Van alibid?
— Ha nincs, majd lesz — vetette oda Vili könnyedén.
— Hát csak gyerünk! — mondta hirtelen élesen dr. Wertheimer és Vili ismerhette ezt a hangot, mert azonnal fölállt. Most felmentek a masodik emeletre
— Megbocsát, professzor úr — fordult egyszerre hozzá dr. Wertheimer — megbocsát, ha nem nagyon mulatságos az eset, de ezt sajnos, sohasem tudhatjuk előre. Azután négyemeletes ez a lukszushotel, még találhatunk valamit. Az elsővel szimmetrikusan épült második emeleten ugyanigy kezdték. Az első szoba üres volt. Dr. Wertheimer benyitott, körülnézett és tovább ment. A másodiknál kopogott és besüvöltötte jelszavát: rendőrség! Razzia! Ekkor benntrőlelfojtott sikoly hallatszott. Dr. Szabó kellemes mosollyal fordult Lagrangehoz:
— Úgy látszik, itt találunk valamit. Tudod, kérlek alázattal, sötét kis hely ez, de itt-ott nagyon óvatos szerelmeseket is megcsípünk, akik idetévednek, mert közel fekszik a főútvonalhoz. Gyakran be is kisérjük őket. Ha nem tudják magukat igazolni, nincs pardon.
— Kinyitni! Rendőrség! Razzia! — ismételte dr. Wertheimer, mikor a szobában semmi se mozdult, bizonyos lágysággal, mintegy kóstolgatva a szavakat, megropogtatva az erreket és idegesen, világos á-val ejtve a „razziát"; látszott, hogy gyönyörködik szavai ritmusában, hangja hideg és könyörtelen csengésében és abban a gyanítható rémületben, amelyet kelt.
— Na, mi lesz? — kiáltott be türelmetlenül, s hangja most is sajátságosan halk és egyben átható volt — magam nyissam föl az ajtót? — sivított. Benn még mindig csönd volt. Dr. Wertheimer egyik kulcsát a zárba dugta.
Foga között káromkodott: — benn hagyták a kulcsot a zárban — mi lesz? Kinyitják, vagy betoretem.
Most heves suttogás hallatszott benntről, azután elfojtott női hang beszélt: — ne .. . nem .. . istenem... — és dr. Wertheimer balszemöldökét fölrántva kis mozdulatot tett dr. Szabó felé. A kulcs megfordult a zárban és az ajtó szárnya megmozdult. Dr. Wertheimer benyomta az ajtót, de az csak lépésről lépésre engedett. Benn sötét volt. Dr. Wertheimer átlépte a küszöböt, vállát az ajtónak feszítette és fölgyújtotta zseblámpáját. A fénysguár belehasított a sötétségbe. Végigszántott néhány bútordarabon, végül megállapodot egy női alakon... Ebben a pillanatban Lagrange előreugrott, kiütötte a zseblámpát dr. Wertheimer kezéből, félretolta az ajtóból és megragadva a kilincset az betöressem?! Most heves suttogás hallatszott benn
— Kapitány úr.. . Szabó .. . Bandi... borzasztó dolog történt! Bocsásson meg, kapitány úr, rendkívüli helyzet... váratlan csapás... kérem, segítsenek... megtörölte a homlokát és háta mögött megmarkolta a kilincset, hogy magához térjen, azután dr. Szabó keze után kapott: — Bandi, ha istent ismersz, meg kell értened... Én tudom, ki van benn. Kapitány úr.. . — nem tudta folytatni. Riadtan kapkodta szemét egyikükről másikukra. Dr. "Wertheimer összeszorította vékony ajkát, fölényes és kegyetlenül kérdő oldalpillantást vetett dr. Szabóra, aki a maga részéről elképedve bámult Lagrangera. Két rendőr zseblámpája égett és mindkettő Lagrange fehér és verítékes arcába világított. Lagrange a szobába bevilágító fénysugárnál fölismerte azt a nőt, aki a szoba közepén állt: Riri volt. Az első pillanat bénult rémülete után
Kapitány úr.. . — nem tudta folytatni. Riadtan kapkodta szemét egyikükről másikukra. Dr. "Wertheimer összeszorította vékony ajkát, fölényes és kegyetlenül kérdő oldalpillantást vetett dr. Szabóra, aki a maga részéről elképedve bámult Lagrangera. Két rendőr zseblámpája égett és mindkettő Lagrange fehér és verítékes arcába világított. Lagrange a szobába bevilágító fénysugárnál fölismerte azt a nőt,Rozi volt.
Dr. Wertheimer beszívta alsóajkát, mindkét szemöldökét fölvonta és kis mosolyt fojtott el. Lagrange elpirult és a földre nézett. - Kérem, professzor úr, fölösleges ilyen szenvedélyesen könyörögnie: rendben van. Üriemberek vagyunk és dr. Szabó felel nekem önért. Parancsoljon — és egy mozdulattal az ajtó felé utalt. Lagrange meg se köszönte: sarkon fordult és besurrant a sötét szobába. Kitapogatta a kulcsot és bezárta az ajtót. — Roxi — suttogta — Riri, én vagyok. Egy moccanás hallatszott. Lagrange a lámpa kapcsolóját kereste. Fölcsavarta. A szobában világos lett. Riri ugyanabban a helyzetben állt a szoba közepén, mint amikor a zseblámpa fénykévéje megtalálta. Egy szál gyűrött ingben, mezítláb, nyitott cipőben, amint éppen magára kapta, dermedt mozdulatlanságában, tágra meresztett szemmel: úgy látszik, mióta Lagrange fölismerte, egyetlen mozdulatra se volt képes. Lagrange körülnézett a szobában és egyik sarokban, széttárt tenyerével a falhoz tapadva egy fiatalembert látott, aki mereven rászegezte szemét. A fiatalember kis fekete bajuszt viselt, összeborzolt, hullámos fekete haja arcába csapzott, sárga volt az ijedtségtől. Cipő és zokni volt a lábán, testén nyitott, gallértalan nappali ing, egyéb semmi. Lagrange újra Ririre nézett és mikor szeme találkozott Riri világos szemeivel
— Riri — lehelte lüktető halántékkal — Riri, én vagyok — és nem tudta mi egyebet mondhatna? — Riri, mit tettél? — kérdezte és tudta, hogy ennél ostobábbat nem is kérdezhetne. Pontosan tudta, mit tett Riri és hogy kérdésére nincsen válasz. Riri megmozdult, szótlanul az ágyhoz ment és nagyon gyorsan öltözni kezdett. Lagrange összeszedte magát. Az ajtó előtt járkálás, suttogás hallatszott. Sietni kellett. Fölállt. Észre se vette, hogy dr. Wertheimer modorát utánozza:
— Kicsoda maga? — kiáltott a fal mellett szorongó fiatalemberre.
— Én. .. — dadogott a fiú és Lagrange gyávaságában új lehetőséget látott
. •— Nem sül le a bőr képéről — folytatta katonásan magas hangon
— Ballá Ferenc... hm .. . — és összeszorította ajkát, amint azt dr. Wertheimertől látta, megfeledkezve, hogy ennek nála nem lehet hatása, minthogy szakálla eltakarja száját — negyedéves, jogász... hm .. rendben van.. .
— fölnézett: Riri sietve öltözött az ágynál és nem szólt. Határtalan düh fogta el:
— Most ide figyeljen, Ballá! Én magát innen elbocsátom. Senki se fogja látni. Húzza fejébe kalapját és gyűrje föl a gallérját. De figyelmeztetem: ha valaha, valakinek, valamikor egy szót is mer szólni, ami itt történt, összetöröm .. . — előkapta revolverét — ezzel a revolverrel keresztül lövöm. Megértette? És most takarodjon!
— Igenis — sóhajtotta a fiatalember és magára kapkodta ruháját. Lagrange az asztal előtt ülve nézte. Gépiesen vizet töltött az ott álló korsóból és egy hajtásra kiitta. Azután fölállt s az ajtóhoz lépett. Csak Szabó állt kinn.
— Kérlek, a fiatalember igazolta magát — hadarta — bocsássátok el. És úgy-e, megteszed, amire kértelek? nem nézitek meg, kicsoda?
— Kérlek alázattal — válaszolt dr. Szabó és cigarettára gyújtott. Lagrange visszatért a szobába. A fiatalember elkészült. Riri is fölöltözött: az ágyon ült és szemét Lagrangera szegezte. A fiatalember megállt Lagrange előtt és fölgombolta kabátja gallérját:
— Nem tudom, hogy köszönjem meg.. . — hebegett és mintha kezet akart volna nyújtani. Lagrange zsebre dugta a magáért és a foga között vetette oda:
— Azt hiszi, magáért tettem? És emlékezzen rá: keresztüllövöm, ha valakinek szól. Menjen! A fiatalember kisietett és zajtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Lagrange egyedül maradt Ririvel. Szive hevesen dobogott. Riri fölállt és bizonytalan léptekkel közeledett. Szótalanul támaszkodott az asztalhoz. Lagrange szemét elviselhetetlenül égették visszafojtott könnyei, torka elszorult. Amint újra az asztal előtt ült, Riri ruhája anyagát bámulta, nem merve ráemelni szemét. Kezében a poharat tartotta, amelyből az imént ivott. Egyre lejjebb hajtotta fejét és addig szorongatta a poharat, míg az egyszerre egyetlen pattanással összetört kezében. Arca elé kapta kezét és nézte, amint ujjaiból előtör a vér. Riri elővette zsebkendőjét és foglalatoskodni kezdett körülötte. Kimosta a vágást a kancsó vizében és zsebkendőjével lekötötte a sebet. Kis, parfömszagú, sárga rongy volt, de a vérzést elállította. Lagrange csak
— Sohse felejtem el magának, francia bácsi — mondta és furcsa, nőies mozdulattal, amely Lagrange számára, aki alig fölcseperedett kislánynak ismerte, olyan idegenül hatott, melléhez szorította fejét. — Én se fogom egyhamar elfelejteni — mormogta Lagrange és amint arcát Riri ruhájának laza anyaga közé temette, ajkával a ruha alatt kereste Riri testét. Szemét lehunyta és mozdulatlanul maradt, azután fölnézett Ririre:
— mit tettél velem? — rebegte — mit tettél velem? Riri a falra nézett és konokul összeszorította fogát.
— Én nem tehetek róla — kezdte azután mégis bizonytalanul — nem én akartam, ő csábított... — hirtelen reszketni kezdett a szája széle és szeméből könnyek peregtek:
— nem én vagyok a hibás, azt mondta, nem lehet semmi baj.. . csábított... Lagrange fölállt és megölelte. Hosszú karjával egészen beburkolta Ririt, testét simogatva, magához láncolta, csókolgatta és nem mert beszélni, mert félt, hogy hangja megcsuklanék és megerednének eddig fegyelmezett könnyei. Riri hagyta, hogy becézze és szinte élettelenül tapadt hozzá.
— Hogy tehetted? — ismételte Lagrange és más szöveg után
Kopogtak.
— Gyorsan — sürgette Lagrange és eleresztette — tűrd föl kabátod gallérját. Senki se fogja kérdezni, ki vagy. Látni se fognak. Itt a kalapom. Vedd föl és húzd mélyen az arcodba, úgyis nagy neked — és Riri fejébe nyomta kalapját. Az ajtóhoz sietett és várt, hogy Riri kezébe vegye táskáját, akkor eloltotta a lámpát és óvatosan kilesett az ajtón. Dr. Szabó cigarettája tövig égett: éppen eldobta és rátaposott. Lagrange kilépett és Szabó keze után nyúlt:
— Olyat tettél, amit sose felejtek el neked — mondta és belenyillalott, hogy alighanem hamarosan el fogja felejteni dr. Szabó szivességét, pedig Riri is ezt mondta az imént — mondd meg dr. Wertheimernek is — tette hozzá. Riri az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, úgy, hogy csak Lagrange nagykarimájú fekete kalapja látszott fejéből. Lagrange karonfogta és levezette a lépcsőn. A kapuban egyik rendőr megkérdezte, hozzon-e taxit, de Lagrange fejét rázta és szinte vonszolva magával Ririt, sietett az utcara .
. Némán mentek föl a lépcsőn. Lagrange kulcsával kinyitotta a lakásajtót és előre engedte Ririt. Szobája ajtajánál megállt és tehetetlenül habozott. Riri se szólt. Lagrange lehúzta kabátját és az előszobafogasra akasztotta. Erre Riri is levette Lagrange kalapját és átadta neki. Lagrange önkéntelen mozdulattal arcához emelte a kalapot és beszívta Riri hajának illatát. Riri észrevette a mozdulatot és a földre nézett. Lagrange megsebzett ujját tapogatta. — Jójcakát — búcsúzott Riri suttog
etetlenül. — Elszaladt, mint egy nyúl, gyáván ott hagyott a piszokban, ahova betaszított — tört ki egyszerre — láttad, hogy állt ott? A falnál? Remegve a rémülettől és gyáván? Mindenre képesen, hogy megmenekülhessen? Rólad megfeledkezve?... Riri csak nagy sokára felelt: — Sose felejtem el magának — ismételte és fölállt. Közellépett Lagrangehoz, aki a karosszék támlájához tapadt, nehogy meg kelljen érintenie Riri testét. — Nem haragszik rám? — suttogta Riri és mellére szegett állal nézett rá, úgy hogy pupillája alatt világított a szemefehérje — nem haragszik rám? És szeret még egy kicsit? — tette hozzá ugyanazon a duruzsoló gyerekhangon, amelynek hallatára Lagrange mindig megremegett és amelyet mindig hallott, ha lehunyta szemét. Riri előtte állt, lehorgasztott fejjel és vállal, lógó karral, szinte kiszolgáltatva magát neki. És Lagrange egyszerre fölkapta fejét, mert megértette, hogy Riri most meg akarja jutalmazni azért, mit érte tett: oda akarja magát adni neki. Lassan fölemelkedett: — Mért jöttél be most hozzám? — suttogta. Riri nem felelt. Még egy kis lépést tett felé és fölágaskodott
ja magát adni neki. Lassan fölemelkedett: — Mért jöttél be most hozzám? — suttogta. Riri nem felelt. Még egy kis lépést tett felé és fölágaskodva megölelte. Lagrange ösztönszerűen átkapta derekát és magához szorította a vékony selyem alatt meztelen testet. Keze végigsiklott a leány testén és elszédült attól a részegségtől, amely forrón öntötte el agyát. Háttal az asztalnak dőlve, átfonta Riri testét és lehajolva szájon csókolta. Ráborult szájával Riri szájára, minden erejével magához préselve keskeny testét, amely szinte elveszett karja között, lüktető fejjel, égő arccal itta magába a leány teséből ömlő sima meleget, doboló halántékkal és elfulladva. Keze közé fogta a leány fejét és betakarta arcát hajával, eleleresztve és újra magához ragadva, egyre jobban remegő testtel, káprázó szemmel, gondolkozni nem merve, de lelke mélyén mégis át-átfutó kétellyel és lelkifurdalással, hitetlenséggel és gyanakvással. Fojtó csókokba fullasztotta gondolatait, lehunyt szemmel, eszeveszett boldogsággal. — Fülöp — suttogta Riri — Fülöp! •.
És ekkor Lagrange egyetlen mozdulattal úgy lökte el magától Ririt, hogy az hátratántorodva Lagrange megvetett ágyára esett. Riadtan bámult onnan Lagrangera. Lagrange megkapaszkodott az asztal peremében és foga között sziszegte:
— Most menj ki! Azonnal!
— Kihúzta magát:
— A ma történtekről soha senki tőlem hallani nem fog. Elköltözöm innen. Többé nem fogsz látni. De nem vagyok megvásárolható. Sem pénzzel, sem mással! Riri fölállt. Kezével tehetetlen mozdulatot tett. Vállat vont. És kiment..
Most már tudta, hogy ki fog gyógyulni ebből a mocskos betegségből, amely egy időre megbénította. Tudta, hogy ki fog gyógyulni, de azért a két könnycsepp lehullott az erkély aszfaltjára.
Hat évvel ezelőtt, tizenegy éves volt akkor, Lulu gyakran szökött be Luis szobájába és faggatta a fiatal tudóst számára megfejthetetlen ábrák jelentéséről és Luis térdére ültette a gyermeket és nagyon lágy hajával babrálgatva, egészséges barna bőrű arcát egy ujjával simogatva, tudományosan nem igazolható föltevéseket mondott el a Mars csatornáinak, állócsillagokról, amelyek száguldanak.
Egy éjszaka Luis azt álmodta, hogy sötét helyiségben hever és egyszerre Rozi hajlik fölé. Laza haja csüggött, világosbarna szemét az övébe akasztja és egyre mélyebben hajolva fölé, szájára tapasztja száját, fölriadt és nem moccanva igyekezett az álmot elkapni és itt tartani. Olyan heves gyönyörrel, bénító boldogsággal töltötte el. Nem is sikerült újra elaludnia és másnap rossz lelkiismerettel, fáradtan dolgozott, s mikor ebédnél Rozival találkozott, lopva vizsgálgatta, figyelte, vájjon azonos-e azzal a Rozival, akiről álmodott? Azonos volt.
Ennek most csaknem két éve. Luis meghányta-vetette a dolgot. Házasságra is gondolt. Kiszámította, vajon jövedelméből megélhetnek-e ketten s arra az eredményre jutott, hogy Lulu egyre fejlődő fényűző igényeit tekintve, aligha. Azután számba vette Lulu fiatalságát s azt, hogy
túl fiatal hozzá.
És lemondott Luluról. Minden önuralmát és erejét latba vetette. Sikertelenül. Rozi egyre körülötte volt. Benyitott a fürdőszobába és ott találta Rozit a neglizsé különböző stádiumaiban. Hazajött s Rozi t könyvei között turkálva lepte meg, égnek meredő lábbal.
Vagy Rozi lopózott be hozzá és cigarettát kért tőle s jutalmul hozzádörgölte lágy és meleg testét- A sötét előszobában beleütközött és meg kellett ölelnie, hogy el ne essék: ezer apró testi érintkezés, amely önmegtagadással épülő sáncokat döntött romba, míg nem Luis megremegve vallotta be, hogy nem tud Lulutól szabadulni. Eleve elvetve a lehetőséget, gondolt arra, hogy szeretőjévé teszi Rozit de mindjárt be is látta, hogy ehhez gyakorlott csábítónak és sokkal lelkiismeretlenebbnek kellene lennie. Mégis mi lenne ha feleségül kérné?
Keresni kezdte az alkalmat, hogy beszéljen Luluval. Megleste, mikor van egyedül és átment hozzá. Szemlélte, amint meghatározhatatlan rendeltetésű kézimunkák fölé hajolva pihés tarkója alatt kiütközik egy csigolyája, figyelte, hogyan bandzsit, mikor szálat fűz a tűbe, hogyan üldögél befelé forgatott lábbal, hogyan vakarja meg a hátát: csupa olyan jel, amely arra enged következtetni, hogy Lulunak nem fontos Luisnak legelőnyösebb oldaláról bemutatkozni. És noha Luis úgy vélte, hogy feltétlenül elutasító választ kap, vigasz után kutatva gondolta meg, hogy tudtával Lulu senki más fiatalember jelenlétében nem fordít több gondot az előnyös bemutatkozásra
Hónapok teltek el anélkül, hogy Lagrange megszólalt volna és a gyötrő bizonytalanság egyre fokozta hajlamát a mámorító italok iránt, amelyek megengedték, hogy bizonyos felelőtlenséggel menekülhessen képzelete számára szokatlan területekre.
De magában egyre sürgette az elintézést, mert rajta-rajtakapta magát, hogy elakadt gondolatmenetében és elveszíti azt a képességét, amely annyiszor töltötte el megelégedéssel, hogy tudniillik órákon keresztül tud megfeszített figyelemmel, pillanatra se térve el, foglalkozni ugyanazzal a bonyolult számítással, nem fáradva ki, nem vesztve el érdeklődését, nem lankadó figyelemmel.
Akkoriban történt, hogy Luis ebédnél megemlítette, hogy este kávéházi találkája van és tíz óra tájban tér haza, mire Riri anyja, kapva az alkalmon, megkérte Luist , kisérné haza Roxit nőjéhez volt hivatalos. Lagrange érezte, hogy ez a kérdéses pillanat. A kávéházban hallgatagon ült két kollegájával és igyekezett egytagú szavakkal visszautasítani a hozzáintézett kérdéseket. Mikor a boj jelentette, hogy a telefonhoz kérik, szive verése egy pillanatra meg
- Maga az, francia bácsi?- hallotta Riri vékony hangját. Riri még gyerekkorából őrizte meg ezt a becézőnevet.-
Indulsz? — kérdezte Lagrange és hallotta, hogy hangja rekedt. Ez attól lehet - magyarázta magának, mert az izgalom fokozta szívműködés, úgy látszik, emeli a test hőfokát és ugyanakkor a nyálmingyek működése is csökken. Ez a megállapítás megnyugtatta.
- Mire ideér, már én is lenn leszek - mondta Riri és Lagrange haladéktalanul fizetett, kalapját, kabátját kérte, gépies mozdulattal megigazította szakállát kabátja hajtókája fölött és elindult az estében. Hűvös szél járt az utcán, a kora őszben olykor magányos hópehely ereszkedett le. Lagrange nem gombolta be kabátját, hanem csak lefogta elől összefont kezével, szinte körülcsavarva magán a kabátot, mintha ezzel a didergő mozdulattal esetleges közönség előtt akarná kifejezni elhagyottságát és fázását, sajnálatra várva. A kapu előtt föl s alá járt, míg nem kulcsok zorogtek es megjelent Rozi.
- Jóestét, francia bácsi - üdvözölte, gyerekesen ejtve a mássalhangzókat.
— Régen vár?
— Ó, nekem öröm, ha rád várhatok - felelte Lagrange majdnem és elszégyelte magát: milyen illetlen dolog, hogy harmincnyolc éves létére tizenhétéves gyereknek igyekszik hatásos választ kieszelni!
- Nem -felelt lakonikusan és riadtan tépelődött, bevezetést keresve, amellyel a korkülönbséget, vagy egyáltalán: a különbséget feledtető módon kezdheti meg valószínűtlen közlendőjét. Sokáig hallgatagon mentek egymás mellett, míg végre Riri megszólalt:
- Nem mesél valamit, francia bácsi?
- Mit mesélhetek én neked, ami érdekel?
- Hisz annyi mindent látott, francia bácsi. Lagrange tűnődve nézett a levegőbe:
- Rozi -kezdte halkan - én Bécsben születtem. Középiskoláimat Pesten végeztem el. Azután szüleim - tudod, meghaltak azóta - kiküldtek Berlinbe tanulni. Onnan Parisba mentem egyetemre, azután két évre Londonba. Több, mint egy évig utaztam Olaszországban. Sokat tanultam és láttam, kalandokba keveredtem, különös emberekkel ismerkedtem meg.
Vallásos tisztelettel szeretem a mesterségemet, amelyen te mosolyogsz, mert nem érted. Érzem, hogy kiváló ember vagyok és mindenki, aki hivatott arra, hogy megítéljen, annak tart. Harmincnyolc éves vagyok csak és nem keveset értem el: te veszed át reggelente a postát, láthatod, hogy tíz országból is érkeznek hozzám levelek, tíz országban élnek emberek, akik tudják, hogy dolgozom és kiváncsiak arra, amit csinálok. Nagyon sokat tudnék én mesélni. Sok szépet és kalandosat, emberekről, városokról, a csillagos égről és magamról is. De neked, Riri én nem tudok semmit se mondani, te mindazt nem értené
Riri hallgatott, azután kissé félénken unszolta:
- Már mért nem próbálja meg, francia bácsi? Hátha megérteném?
- Megpróbálnám. Szeretném is. Lehet, hogy érdekelne is. Talán tanulnál is belőle. Talán megtanulnád érteni, amit mondani tudok neked. De nem tudok veled beszélni.
— Miért? — kérdezte Riri és hangjában óvatos gyanakvás csengett. Lagrange mély lélekzetet vett, azután halkan felelt:
— Mert szerelemmel szeretlek téged. Riri nem felelt. Lagrange is hallgatott. Míg szíve eddig elviselhetetlenül gyorsan vert, most egyszerre elviselhetetlenül lassan kezdett verni. A szünet hosszura nyúlt. Egyre hosszabbra. Riri, úgy látszik, nem tudta, mit feleljen és Lagrangenak nem volt több mondanivalója. Fölöslegesnek találta indulatát részletesebben meghatározni. Végre tűrhetetlenné vált a hallgatás és Riri nem szólt.
— Nos? — kérdezte Lagrange semlegesen.
— Mit feleljek? — francia bácsi? — tétovázott Riri zavartan.
— Nem azt várom .. . hogy igent mondj, vagy hogy valld be, hogy te is.
— Lagrange rájött, hogy fiatalkorában elmulasztotta megtanulni azt a fesztelenséget és természetességet, amivel ilyen természetes dologról beszélni kell. Elfelejtette megismerni az ilyenkor használatos szókincset. Kétségbeejtő megaláztatás!
— Milyen választ vár, francia bácsi?
— Csak egy választ várhatok.
— Milyet? — Hogy szeretsz-e? -...hát.. . — Mit hát? — Hát, már régen lakik nálunk. Mint egy rokon. Hogyne szeretném? — .. . ez minden?
— Én tizenhétéves vagyok — hadarta egyszerre Riri ,
— Mit gondolsz, mit tegyek? — kérdezte elveszetten.
— Én nem tudom — morogta Riri határozatlanul.
— Nem kellek neked? — faggatta tovább Lagrange egy idő múlva hősiesen. Végére kell járnom, ha már egyszer elkezdtem — nógatta magát és keze, amellyel zsebében ajtókulcsát szorongatta, csuromvizes lett.
— Mihez? — kérdezte Riri nagy csodálkozással. — .. . és nem szeretsz mást? — dadogta Lagrange eltökélten, hogy most már gyökeréig kigyomlálja a fekélyt. És észre se vette, hogy noha már megkapta az elvárt kereken tagadó választ, tovább kérdez, olyan feleletet remélve, amelyre újra fölépítheti azt a légvárat, amelyet előre megfontolt szándékkal rombolt össze.
— Nem, — biztosította Riri, legalább ezzel a válasszal akarva megajándékozni.
Lagrange utolsó kérdését.
— Én nem tudom— válaszolt Riri, habozásában nagyon kifejező, végérvényes elutasítással. Mikor ahhoz a végleges válaszhoz értek, már a lakásajtó előtt állottak. Lagrange hálát adott a véletlennek, hogy így elvághatja a megfeneklett párbeszédet és az egyedüllétbe szökhetik a várt, de bekövetkezésében mégis annyira elviselhetetlenül fájdalmas valóság elől.
— Hát akkor jóéjszakát — búcsúzott — és vedd úgy, hogy nem mondtam semmit — tette hozzá — .. . ez mindenkivel előfordulhat...
— Igen... jó.. . — egyezett bele Riri megkönnyebbülve és kezet nyújtott. Csak a lépcsőház földszintjén és második emeletén égett egy-egy lámpa. Mikor Lagrange csupasz kezében érezte Riri hosszúkás kezét, amelynek lágyságát és sima melegét az új keztyű bőre csak fokozta, — mikor fölfogta, hogy az előzmények után ez a kézfogás vesztett csata békeszerződését pecsételi meg, a formai búcsú olyan váratlan kétségbeeséssel rohanta meg, a sötétben olyan határtalan magány csöndjét érezte sözelegni, olyan közel érezte Riri hajlékony, meleg testét, hogy, amint ke:tt tartotta, egyszerre magához rántotta, átölelte es a meglepetésében alig ellenkező leányt szájon csókolta. — Szeretlek! — dadogta olyan szenvedélyes hangon, amely szokatlanságával meglepte és színházi jelenetek túlzottnak érzett szenvedélyességére emlékeztette. Érezte szája alatt Riri nedves ajkát, amelyet a kány egymásra szorított, és szakállának állandó, már megszokott illatához a tiszta bőr és egyszerű otkolony illata vegyült.
— A szakálla... pfuj!.. — lihegte Riri közvetlen fölkiáltásiban riadt utálattal, mikor levegőhöz jutott és Lagrange gépiesen szakállához kapott.
Riri gyorsan kinyitotta a lakásajtót:
— Jojcakát — mondta hangosan és nagyon ridegen. És nem nézve, követi-e Lagrange, becsapta maga mögött az ajtót. Lagrange lekapta széles karimájú fekete kalapját és megtörölte homlokát, amelyről a kalap bőre mellett eddig síkos csöppekben szivárgott a veríték. Szinte öntudatlanul ment le a lépcsőn. — Hisz csak most tetszett hazajönni? — csodálkozott a házmester, de Lagrange nem felelt. Megállt a kapu előtt és elmélyedve felső ajkával nyalogatta a beharapott alsó ajka alatt sima szálakbán növő szakállát. Szokása volt ez. Leborotváltassa szakállát? Induljon holnap új rohamra? Vásároljon színesebb nyakkendőket és tanuljon modern táncokat? Hiszen leszámolni akart a megfellebbezhetetlen eredmény után! Vájjon vannak-e megmásíthatatlan eredmények? örökké utálni fogja ezt a szakállat!
Elköltözöm — jutott eszébe és ez a meggondolás egy pillanatra lehűtötte, noha mindjárt beismerte, hogy ezt inkább abban a reményben tervezte, hogy megbosszulja magát Ririn, megfosztva őt jelenlététől. Holott egyensúlyának visszanyerése lett volna a cél. Elköltözöm — ismételte ökölbe szorítva kezét — elköltözöm és akkor gyorsan halványulnak az emlékek, minden rendes kerékvágásába zökken vissza, újra kezdődik a rendszeres és alapos munka.
— Jó estét, tanár úr — szólította meg valaki.
— Jó estét — felelt kelletlenül és összekapta arcvonásait és megköszörülte torkát, hogy hangjának komor csengését igazolja. Aki előtte állt, iskolatársa volt. Meg sem ismerte volna, ha egy hét előtt a húszéves érettségi találkozón nem kerülnek egymás mellé.
— Különben: szervusz — mondta az iskolatárs és leült.
— Mit keresel itt ilyenkor? — kérdezte Lagrange minden érdeklődés nélkül.
— Azt inkább én kérdezhetném. Azt hittem, te ilyenkor az obszervatóriumban dolgozol, vagy otthon számolgatsz. Én, kérlek alázatul, félóra múlva visszamegyek a hivatalba. Erkölcsrendészeti razziára megyünk ki az éjjel.
— Áhá — emlékezett Lagrange: ez dr. Szabó Andor rendőrtanácsos. És most félóráig kell vele beszélgetnie anélkül, hogy elárulja magát!
— Te! — mondta dr. Szabó hirtelen ötlettel — nem jönnél velünk? Semmi akadálya sincs! Meglátod, nagyon érdekes. Kérlek, egy szakasz rendőrrel végigmegyek vagy négy garnihotelen, átvizsgáljuk a szobákat, mindenkit leigazoltatunk. Meglátod: csuda alakokat lehet látni. És egészen veszélytelen a dolog. Lagrange fülelt.
— Okvetlen jövök. Köszönöm.
— Ez csak olyan rendes időközönkint megismételt razzia — magyarázza dr. Szabó — tudod, kérlek alázattal, mint a feleltetés az iskolában. Hogy simábban menjen, majd úgy mutatlak be, mint, mondjuk, vendég rendőrtisztet, vagy még jobb: mint kriminológust, aki tudományos kutatást végez. így fedve leszünk mindenki előtt. De meglátod, kérlek alázattal, a dolog egész egyszerű
.
Pont éjfélkor elindultak. Dr. Szabó taxit vett. A főkapitánysághoz hajtattak. Louis Szabó leültette egy kopár szobában, amelyben halvány villanykörte világította meg a kopasz falakat, egy asztalt, három széket és a szőnyegtelen deszkapadlót, ö t perc múlva köpenyben tért vissza. Nagy fekete revolvert nyújtott át Louisnak
— Nesze, rend kedvéért. Lagrangenak úgy tetszett, hogy Szabó a revolverrel vállalkozásuk regényességét és így személyének fontosságát akarta csak hangsúlyozni. Zsebretette a revolvert. (Főbe is lőhetnem magam vele — gondolta minden hasonló szándék nélkül, a puszta társítás kapcsán.)
— Külön autón megyünk. A szakasz utánunk jön a gyüjtőkocsin, amelyen az eredményt kisérjük majd be. Kis hátsó kapun hagyták el az épületet és csukott fekete autóba szálltak.
— Dr. Wertheimer — mutatta be dr. Szabó kollégáját, aki már ott allt regebb is.
Sötét, végtelenül hosszúnak tetsző keskeny uccában haladtak. A soffőr lassított. Az elhagyatott járdák szegélyén vonakodva pislákoltak a gázlámpák, a néptelen éjszakában csak itt-ott tűnt fel egy homályos alakTisztának és lakatlannak látszott az utca. Lagrange a hátsó ablakon keresztül látta, hogy nagy, a tisztitóüzletek szállítóautóihoz hasonló rendőrautó követi az övéket. Hirtelen zökkenéssel megálltak és dr. Szabó megragadta karját:
— Kérlek alázattal, beszéd nincs. Revolvered élesre van töltve, golyó a csőben. Nyolclövetű. Mindenütt követsz és némán figyeled, mi történik. Gyerünk! Kiszállt dr. Szabó után és egy pillanatra megállapodva a kövezeten, úgy érezte, mintha mint valami csomagot, vonszolná magával a mai este
A magas, kopott ház kapuja fölött alig észrevehető cégér függött, lámpáján kék betűkkel: „Hotel Monaco". Lagrangenak halványan emlékezetébe ötlött, hogy Parisban lakott egy Hotel Monaco-ban. A sötét kapualjból jobbra üvegajtós iroda nyilt.
— Harmadszor járok itt — suttogta dr. Szabó. Az irodában kövér, kopasz ember ült, ingujjban, foszlányokba kopott nadrágtartóval; fáradt, zacskós szemét nagy könyvbe meresztette, amelynek világoskéken és pirosan vonalozott rovataiba számokat írt
. — Rendőrség! — szólt dr. Wertheimer az ajtóban — kérem a szobakulcsokat. A házból senki se távozhat.
— Intett. Lagrange észrevette, iiogy a kapualjat elözönlötték a rendőrök.
— Ketten itt maradtok az ajtóban, ön velem jön — utasította dr. Wertheimer a tulajdonost és már meg is indult a lépcsőn.
— Van több kijárat? — fordult mentében dr. Szabóhoz.
— Nincs — felelt dr. Szabó — ismerem a házat. Mehetünk. Lagrange összeráncolta homlokát és a szokottnál apróbb léptekkel, jobb kezét zsebredugva sietett utánuk, hogy hasonlóbbá és hozzájuk tartozóbbá váljék.
— Van a földszinten szoba? — fordult hátra újra Wertheimer dr.
— Nincs. Gyerünk az első emeletre — súgta dr. Szabó. Az első emeleten csak a lépcsőnél égett egyetlen villanykörte.
— Világosságot! — rendelkezett dr. Wertheimer.
— Nincs világítás — jegyezte meg a tulajdonos közönyösen és kis csillogó körömráspollyal körmét reszelte.
— Nincsen — hagyta helyben dr. Szabó és egy rendőr meggyújtotta villamos zseblámpáját. — Numero egy — szólt halkan dr. Wertheimer. Megállt az ajtónál és kezével csendet intve, hallgatózott. — Van itt benn valaki?
— Üres — felelt a tulajdonos és kihajolt a lépcső korlátján, hogy a lépcsőházi lámpa világánál jobban lásson, mert körme tövéről éppen vastag gyököt készült lemetszeni. Dr. Wertheimer határozott mozdulattal föltárta az ajtót, meggyújtotta a villanyt, körülnézett és már be is csukta az ajtót. — Tovább! — intézkedett és a kettes szobához lépett.
— Van benn valaki? — kérdezte. — öreg ember bárcással — válaszolt a tulajdonos és fölsóhajtva zsebretette a körömtisztítót, mert félő volt, hogy a zseblámpa elégtelen világánál belevág ujjába. Dr. Wertheimer kopogott.
— Ki az? — szólt ki egy riadt hang.
— Gyerünk! Rendőrség! Razzia! — süvítette dr. Wertheimer
Az ajtón rés nyilt.
— Az iratokat kérem! — szólt dr. Wertheimer. Az ajtó rése kitágult és egy kéz papírosokat nyújtott ki. Dr. Wertheimer kikapta, a zseblámpa fényénél megvizsgálta őket:
— Tucheler Vilmos... kereskedő... hatvan éves .. . hm .. . — mormogott — lakik .. . rendben van.. . és a nő?
A hármas szoba előtt dr. Wertheimer újra megkérdezte: üres?
— Nem — felelt a tulajdonos és Lagrangenak úgy tetszett, kelletlenül. Szíve megdobbant. Dr. Wertheimer kopogtatott.
— Rendőrség! Razzia! — pattogott hangja hegyesen, sajátságosan halkan és mégis áthatóan. Benn semmi se moccant. Dr. Wertheimer hallgatózott és újra kopogott: — kinyitni! A törvény nevében! Razzia!
— Benn változatlanul csönd volt. Dr. Wertheimer kikeresett egy kulcsot a kezében tartott csomóból és betolta a zárba. Csak éppen lenyomta a kilincset. Abban a pillanatban a szobában egy szék dőlt föl. — Aha — dünnyögte és dr. Szabó felé intett. Balszemöldökét fölhúzta. Lagrange revolverére tette kezét.
— Rendőrség! Kijönni! Ne vicceljünk! — ismételte most már türelmetlenül dr. Wertheimer, de nem kapott választ Ki van benn? — faggatta dr. Wertheimer olyan fenyegetően, hogy Lagrangenak a hideg futott végig hátán -az oreget?
A Vili, kapitány úr.
— Kivel? — A nőjével — morogta a tulajdonos vállatvonva.
— Te Vili — szólt be dr. Wertheimer — gyere csak ki. Nézd csak, kik vannak itt? De ne csinálj valami balhét, mert megütöd a bokádat
revolverét és Lagrange követte példája. — Mért nem feleltél? — kérdezte dr. Wertheimer szeliden. — így is bejött a kapitány úr — felelt Vili és húzott egyet cigarettájából.
— Tudod-e, hogy velünk jössz? — folytatta dr. Wertheimer, nem is hederít ve a leányra, aki az ágyon kuporgott.
— Sejtem — felelt Vili röviden.
— Tudod, az Alvinczi-úti dolog miatt, szerda éjjel, fél kettőkor.
Van alibid?
— Ha nincs, majd lesz — vetette oda Vili könnyedén.
— Hát csak gyerünk! — mondta hirtelen élesen dr. Wertheimer és Vili ismerhette ezt a hangot, mert azonnal fölállt. Most felmentek a masodik emeletre
— Megbocsát, professzor úr — fordult egyszerre hozzá dr. Wertheimer — megbocsát, ha nem nagyon mulatságos az eset, de ezt sajnos, sohasem tudhatjuk előre. Azután négyemeletes ez a lukszushotel, még találhatunk valamit. Az elsővel szimmetrikusan épült második emeleten ugyanigy kezdték. Az első szoba üres volt. Dr. Wertheimer benyitott, körülnézett és tovább ment. A másodiknál kopogott és besüvöltötte jelszavát: rendőrség! Razzia! Ekkor benntrőlelfojtott sikoly hallatszott. Dr. Szabó kellemes mosollyal fordult Lagrangehoz:
— Úgy látszik, itt találunk valamit. Tudod, kérlek alázattal, sötét kis hely ez, de itt-ott nagyon óvatos szerelmeseket is megcsípünk, akik idetévednek, mert közel fekszik a főútvonalhoz. Gyakran be is kisérjük őket. Ha nem tudják magukat igazolni, nincs pardon.
— Kinyitni! Rendőrség! Razzia! — ismételte dr. Wertheimer, mikor a szobában semmi se mozdult, bizonyos lágysággal, mintegy kóstolgatva a szavakat, megropogtatva az erreket és idegesen, világos á-val ejtve a „razziát"; látszott, hogy gyönyörködik szavai ritmusában, hangja hideg és könyörtelen csengésében és abban a gyanítható rémületben, amelyet kelt.
— Na, mi lesz? — kiáltott be türelmetlenül, s hangja most is sajátságosan halk és egyben átható volt — magam nyissam föl az ajtót? — sivított. Benn még mindig csönd volt. Dr. Wertheimer egyik kulcsát a zárba dugta.
Foga között káromkodott: — benn hagyták a kulcsot a zárban — mi lesz? Kinyitják, vagy betoretem.
Most heves suttogás hallatszott benntről, azután elfojtott női hang beszélt: — ne .. . nem .. . istenem... — és dr. Wertheimer balszemöldökét fölrántva kis mozdulatot tett dr. Szabó felé. A kulcs megfordult a zárban és az ajtó szárnya megmozdult. Dr. Wertheimer benyomta az ajtót, de az csak lépésről lépésre engedett. Benn sötét volt. Dr. Wertheimer átlépte a küszöböt, vállát az ajtónak feszítette és fölgyújtotta zseblámpáját. A fénysguár belehasított a sötétségbe. Végigszántott néhány bútordarabon, végül megállapodot egy női alakon... Ebben a pillanatban Lagrange előreugrott, kiütötte a zseblámpát dr. Wertheimer kezéből, félretolta az ajtóból és megragadva a kilincset az betöressem?! Most heves suttogás hallatszott benn
— Kapitány úr.. . Szabó .. . Bandi... borzasztó dolog történt! Bocsásson meg, kapitány úr, rendkívüli helyzet... váratlan csapás... kérem, segítsenek... megtörölte a homlokát és háta mögött megmarkolta a kilincset, hogy magához térjen, azután dr. Szabó keze után kapott: — Bandi, ha istent ismersz, meg kell értened... Én tudom, ki van benn. Kapitány úr.. . — nem tudta folytatni. Riadtan kapkodta szemét egyikükről másikukra. Dr. "Wertheimer összeszorította vékony ajkát, fölényes és kegyetlenül kérdő oldalpillantást vetett dr. Szabóra, aki a maga részéről elképedve bámult Lagrangera. Két rendőr zseblámpája égett és mindkettő Lagrange fehér és verítékes arcába világított. Lagrange a szobába bevilágító fénysugárnál fölismerte azt a nőt, aki a szoba közepén állt: Riri volt. Az első pillanat bénult rémülete után
Kapitány úr.. . — nem tudta folytatni. Riadtan kapkodta szemét egyikükről másikukra. Dr. "Wertheimer összeszorította vékony ajkát, fölényes és kegyetlenül kérdő oldalpillantást vetett dr. Szabóra, aki a maga részéről elképedve bámult Lagrangera. Két rendőr zseblámpája égett és mindkettő Lagrange fehér és verítékes arcába világított. Lagrange a szobába bevilágító fénysugárnál fölismerte azt a nőt,Rozi volt.
Dr. Wertheimer beszívta alsóajkát, mindkét szemöldökét fölvonta és kis mosolyt fojtott el. Lagrange elpirult és a földre nézett. - Kérem, professzor úr, fölösleges ilyen szenvedélyesen könyörögnie: rendben van. Üriemberek vagyunk és dr. Szabó felel nekem önért. Parancsoljon — és egy mozdulattal az ajtó felé utalt. Lagrange meg se köszönte: sarkon fordult és besurrant a sötét szobába. Kitapogatta a kulcsot és bezárta az ajtót. — Roxi — suttogta — Riri, én vagyok. Egy moccanás hallatszott. Lagrange a lámpa kapcsolóját kereste. Fölcsavarta. A szobában világos lett. Riri ugyanabban a helyzetben állt a szoba közepén, mint amikor a zseblámpa fénykévéje megtalálta. Egy szál gyűrött ingben, mezítláb, nyitott cipőben, amint éppen magára kapta, dermedt mozdulatlanságában, tágra meresztett szemmel: úgy látszik, mióta Lagrange fölismerte, egyetlen mozdulatra se volt képes. Lagrange körülnézett a szobában és egyik sarokban, széttárt tenyerével a falhoz tapadva egy fiatalembert látott, aki mereven rászegezte szemét. A fiatalember kis fekete bajuszt viselt, összeborzolt, hullámos fekete haja arcába csapzott, sárga volt az ijedtségtől. Cipő és zokni volt a lábán, testén nyitott, gallértalan nappali ing, egyéb semmi. Lagrange újra Ririre nézett és mikor szeme találkozott Riri világos szemeivel
— Riri — lehelte lüktető halántékkal — Riri, én vagyok — és nem tudta mi egyebet mondhatna? — Riri, mit tettél? — kérdezte és tudta, hogy ennél ostobábbat nem is kérdezhetne. Pontosan tudta, mit tett Riri és hogy kérdésére nincsen válasz. Riri megmozdult, szótlanul az ágyhoz ment és nagyon gyorsan öltözni kezdett. Lagrange összeszedte magát. Az ajtó előtt járkálás, suttogás hallatszott. Sietni kellett. Fölállt. Észre se vette, hogy dr. Wertheimer modorát utánozza:
— Kicsoda maga? — kiáltott a fal mellett szorongó fiatalemberre.
— Én. .. — dadogott a fiú és Lagrange gyávaságában új lehetőséget látott
. •— Nem sül le a bőr képéről — folytatta katonásan magas hangon
— Ballá Ferenc... hm .. . — és összeszorította ajkát, amint azt dr. Wertheimertől látta, megfeledkezve, hogy ennek nála nem lehet hatása, minthogy szakálla eltakarja száját — negyedéves, jogász... hm .. rendben van.. .
— fölnézett: Riri sietve öltözött az ágynál és nem szólt. Határtalan düh fogta el:
— Most ide figyeljen, Ballá! Én magát innen elbocsátom. Senki se fogja látni. Húzza fejébe kalapját és gyűrje föl a gallérját. De figyelmeztetem: ha valaha, valakinek, valamikor egy szót is mer szólni, ami itt történt, összetöröm .. . — előkapta revolverét — ezzel a revolverrel keresztül lövöm. Megértette? És most takarodjon!
— Igenis — sóhajtotta a fiatalember és magára kapkodta ruháját. Lagrange az asztal előtt ülve nézte. Gépiesen vizet töltött az ott álló korsóból és egy hajtásra kiitta. Azután fölállt s az ajtóhoz lépett. Csak Szabó állt kinn.
— Kérlek, a fiatalember igazolta magát — hadarta — bocsássátok el. És úgy-e, megteszed, amire kértelek? nem nézitek meg, kicsoda?
— Kérlek alázattal — válaszolt dr. Szabó és cigarettára gyújtott. Lagrange visszatért a szobába. A fiatalember elkészült. Riri is fölöltözött: az ágyon ült és szemét Lagrangera szegezte. A fiatalember megállt Lagrange előtt és fölgombolta kabátja gallérját:
— Nem tudom, hogy köszönjem meg.. . — hebegett és mintha kezet akart volna nyújtani. Lagrange zsebre dugta a magáért és a foga között vetette oda:
— Azt hiszi, magáért tettem? És emlékezzen rá: keresztüllövöm, ha valakinek szól. Menjen! A fiatalember kisietett és zajtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Lagrange egyedül maradt Ririvel. Szive hevesen dobogott. Riri fölállt és bizonytalan léptekkel közeledett. Szótalanul támaszkodott az asztalhoz. Lagrange szemét elviselhetetlenül égették visszafojtott könnyei, torka elszorult. Amint újra az asztal előtt ült, Riri ruhája anyagát bámulta, nem merve ráemelni szemét. Kezében a poharat tartotta, amelyből az imént ivott. Egyre lejjebb hajtotta fejét és addig szorongatta a poharat, míg az egyszerre egyetlen pattanással összetört kezében. Arca elé kapta kezét és nézte, amint ujjaiból előtör a vér. Riri elővette zsebkendőjét és foglalatoskodni kezdett körülötte. Kimosta a vágást a kancsó vizében és zsebkendőjével lekötötte a sebet. Kis, parfömszagú, sárga rongy volt, de a vérzést elállította. Lagrange csak
— Sohse felejtem el magának, francia bácsi — mondta és furcsa, nőies mozdulattal, amely Lagrange számára, aki alig fölcseperedett kislánynak ismerte, olyan idegenül hatott, melléhez szorította fejét. — Én se fogom egyhamar elfelejteni — mormogta Lagrange és amint arcát Riri ruhájának laza anyaga közé temette, ajkával a ruha alatt kereste Riri testét. Szemét lehunyta és mozdulatlanul maradt, azután fölnézett Ririre:
— mit tettél velem? — rebegte — mit tettél velem? Riri a falra nézett és konokul összeszorította fogát.
— Én nem tehetek róla — kezdte azután mégis bizonytalanul — nem én akartam, ő csábított... — hirtelen reszketni kezdett a szája széle és szeméből könnyek peregtek:
— nem én vagyok a hibás, azt mondta, nem lehet semmi baj.. . csábított... Lagrange fölállt és megölelte. Hosszú karjával egészen beburkolta Ririt, testét simogatva, magához láncolta, csókolgatta és nem mert beszélni, mert félt, hogy hangja megcsuklanék és megerednének eddig fegyelmezett könnyei. Riri hagyta, hogy becézze és szinte élettelenül tapadt hozzá.
— Hogy tehetted? — ismételte Lagrange és más szöveg után
Kopogtak.
— Gyorsan — sürgette Lagrange és eleresztette — tűrd föl kabátod gallérját. Senki se fogja kérdezni, ki vagy. Látni se fognak. Itt a kalapom. Vedd föl és húzd mélyen az arcodba, úgyis nagy neked — és Riri fejébe nyomta kalapját. Az ajtóhoz sietett és várt, hogy Riri kezébe vegye táskáját, akkor eloltotta a lámpát és óvatosan kilesett az ajtón. Dr. Szabó cigarettája tövig égett: éppen eldobta és rátaposott. Lagrange kilépett és Szabó keze után nyúlt:
— Olyat tettél, amit sose felejtek el neked — mondta és belenyillalott, hogy alighanem hamarosan el fogja felejteni dr. Szabó szivességét, pedig Riri is ezt mondta az imént — mondd meg dr. Wertheimernek is — tette hozzá. Riri az ajtóban állt, lehorgasztott fejjel, úgy, hogy csak Lagrange nagykarimájú fekete kalapja látszott fejéből. Lagrange karonfogta és levezette a lépcsőn. A kapuban egyik rendőr megkérdezte, hozzon-e taxit, de Lagrange fejét rázta és szinte vonszolva magával Ririt, sietett az utcara .
. Némán mentek föl a lépcsőn. Lagrange kulcsával kinyitotta a lakásajtót és előre engedte Ririt. Szobája ajtajánál megállt és tehetetlenül habozott. Riri se szólt. Lagrange lehúzta kabátját és az előszobafogasra akasztotta. Erre Riri is levette Lagrange kalapját és átadta neki. Lagrange önkéntelen mozdulattal arcához emelte a kalapot és beszívta Riri hajának illatát. Riri észrevette a mozdulatot és a földre nézett. Lagrange megsebzett ujját tapogatta. — Jójcakát — búcsúzott Riri suttog
etetlenül. — Elszaladt, mint egy nyúl, gyáván ott hagyott a piszokban, ahova betaszított — tört ki egyszerre — láttad, hogy állt ott? A falnál? Remegve a rémülettől és gyáván? Mindenre képesen, hogy megmenekülhessen? Rólad megfeledkezve?... Riri csak nagy sokára felelt: — Sose felejtem el magának — ismételte és fölállt. Közellépett Lagrangehoz, aki a karosszék támlájához tapadt, nehogy meg kelljen érintenie Riri testét. — Nem haragszik rám? — suttogta Riri és mellére szegett állal nézett rá, úgy hogy pupillája alatt világított a szemefehérje — nem haragszik rám? És szeret még egy kicsit? — tette hozzá ugyanazon a duruzsoló gyerekhangon, amelynek hallatára Lagrange mindig megremegett és amelyet mindig hallott, ha lehunyta szemét. Riri előtte állt, lehorgasztott fejjel és vállal, lógó karral, szinte kiszolgáltatva magát neki. És Lagrange egyszerre fölkapta fejét, mert megértette, hogy Riri most meg akarja jutalmazni azért, mit érte tett: oda akarja magát adni neki. Lassan fölemelkedett: — Mért jöttél be most hozzám? — suttogta. Riri nem felelt. Még egy kis lépést tett felé és fölágaskodott
ja magát adni neki. Lassan fölemelkedett: — Mért jöttél be most hozzám? — suttogta. Riri nem felelt. Még egy kis lépést tett felé és fölágaskodva megölelte. Lagrange ösztönszerűen átkapta derekát és magához szorította a vékony selyem alatt meztelen testet. Keze végigsiklott a leány testén és elszédült attól a részegségtől, amely forrón öntötte el agyát. Háttal az asztalnak dőlve, átfonta Riri testét és lehajolva szájon csókolta. Ráborult szájával Riri szájára, minden erejével magához préselve keskeny testét, amely szinte elveszett karja között, lüktető fejjel, égő arccal itta magába a leány teséből ömlő sima meleget, doboló halántékkal és elfulladva. Keze közé fogta a leány fejét és betakarta arcát hajával, eleleresztve és újra magához ragadva, egyre jobban remegő testtel, káprázó szemmel, gondolkozni nem merve, de lelke mélyén mégis át-átfutó kétellyel és lelkifurdalással, hitetlenséggel és gyanakvással. Fojtó csókokba fullasztotta gondolatait, lehunyt szemmel, eszeveszett boldogsággal. — Fülöp — suttogta Riri — Fülöp! •.
És ekkor Lagrange egyetlen mozdulattal úgy lökte el magától Ririt, hogy az hátratántorodva Lagrange megvetett ágyára esett. Riadtan bámult onnan Lagrangera. Lagrange megkapaszkodott az asztal peremében és foga között sziszegte:
— Most menj ki! Azonnal!
— Kihúzta magát:
— A ma történtekről soha senki tőlem hallani nem fog. Elköltözöm innen. Többé nem fogsz látni. De nem vagyok megvásárolható. Sem pénzzel, sem mással! Riri fölállt. Kezével tehetetlen mozdulatot tett. Vállat vont. És kiment..
Most már tudta, hogy ki fog gyógyulni ebből a mocskos betegségből, amely egy időre megbénította. Tudta, hogy ki fog gyógyulni, de azért a két könnycsepp lehullott az erkély aszfaltjára.
Megjegyzések