Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Mernél e újból visszajönni megtért bűnbánó ,bús madárnak ziláltan áll a régi utca kuszák és vének már a házak.   Az ablakodnál sír a lámpa én eltört üvegen sírok át a szél avarral fonta már be hálószobádnak bíborát.   Mernél-e egyszer visszanézni az elhagyott kis utca sorba, megismered -e azt az árnyat dértől fehér s a széle csorba.   S a szél cibálja köntösét,mely avult csókoktól drága kincs mernéd-e megcsókolni újra üres a keble és szíve nincs.      

  Szobámban   halvány  lámpafény s,riasztó csend és mozdulatlan árnyak a gondolatok seregestül jönnek sötét pompában hangtalanul járnak. A   szívem ,  ez a   nyugtalan  virrasztó most oltyan  tompa   ritmusokban zeng mint elhagyatott szobában óra ketyegése melyet lassan magában öl a csend.  S mig    lelkem ,  ez a hervadt oszi kert egy új tavaszra  mindhiába vár békét fonok  a nagy lemondásból ami ma  a  béke,  holnap kártyavár. Es igy múlnak el sok percek,évek sápad  a hit   és ágazik a gond a  szív  zenéje színtelenre  halkul s az oszi kertben mind lehull a lomb.    

 Ott nálatok,  ahol sosem jártam milyenek mondd   a  téli  tájak? Néha  úgy  elfaradnak  rajtam tudattalan  a  kósza  vágyak S  olyankor  elbolyongnék,  merre sohase  vitt  se  dal,  se  álom, valahol  a  hegyeitek  közt az  utam  épp  úgy  megtalálom Szeretted  a  messzeséget ? kicsinyke  vágynak  útja  döre kéz  a  kezet  szorítva,  hányszor mentünk  együtt  a  hegytetőre?  Sohase szóltam-  lágy  a  lankás, selyemfü  hív  heverni  rája  nálunk  búgó  havasi  kürtszó jajong  néha   az  éjszakában.. Nálunk  az  út  parancsa-  menni! tetőinkről  új  utak  szállnak a  hallgató  völgyek  ölébe, s  indulnak  újra,  új  határnak. ;Akármerre  is,  egy  a  végzet .S  egy  végzetünk:  csak  menni,menni,  Végtelenek  a  téli  tájak S  halálunk  lenne  megpihenni. .  

 Editnek  hívták  és  egy  harmadrendű  mulató  tán­cosnője  volt.  Rötvörös  haj  borzolodott  fején,  a  bokája finom  volt  és  ideges,  a  teste  formás.  Csókkal  kereske­dett,  csókot  adott  el,  aki  többet  fizetett,  annak  több jutott,  akinek  kevesebb  volt  a  pénze,  az  kénytelen  volt kevesebbel  beérni.  Sokszor  volt  jókedvű,  sokszor  sírt,voltak  jó  napjai  és  volt  úgy,  hogy  szeretett  volna  el­menni  messze,  valahová. Ez  az  Edit,  aki  csókot  mért  mindenkinek,  akinek pénze  volt,  minden  hétfőn  elment  Jánoshoz.  Délelőtt ment  el,  ha  csukva  volt  az  ajtó,  tudta,  hogy  melyik ablakon  kell  kopogtatni.   János  ilyenkor  még  ágyban feküdt,  az  ágy  mellett  ott  állt  egy karosszék  - szerette a  lány  ezt  a  széket  és  Edit  jókedvűen  napsugarat,  ta­vaszt  hozott  a  szobába. János  író  volt,  elképzelt,  nagy,  színes  szerelmek írója,  aki  vágyott  a  szerelemre.  Szívében  ott rezonáltak a  leírt  szerelmek,  pedig  tulajdonképen