Kék Világ -Vilhelem -Orminisan -Margareta blogja

 Pusztultam volna el palánta-koromban: Vesztem  nem  fájna  most  százszorta  jobban, Olyan  megtört  vagyok  s  olyan  erőtlen  Én  Istenem,  hát  én  csak  erre  nőttem? Almom  volt,  milyet  csak  fenyőcske  érez Lesz  koronám,  sudár,  szép  sok-sok  éves, Most vége testem roncsolt, földre roskadt Paraszt  lábak  durván  reám tapostak. Sorsom -  ej,  kár  ha  véle  még  törődöm. Hisz  nélkülem  is  megy  minden  a  földön. Kár  még  az  is,  ha  mozdulok,  remélek  Felállók  úgyis,  mindig van  :  Élet!

 Hiába küzdés, lázongás, ima, könny, elszántság, álmatlan éjszaka a sors nem tér le útjáról soha. Hogy építek majd fellegvárakat?   s buján hintem álomvirágaim, s hogy fakó-virágból készült glóriám ezernyi bimbót hordoz ágain,  egyszer szürke rommá omlanak   a délibábos álompaloták s hogy vér nélküli vágyaim után Zilált lélekkel bukdosóm tovább s hogy majd, mikor nem latja senki sem.   Sírva nyomom fejemre a kezem. s hogy sok, ködpárás, szürke hajnalon a fájdalommal mint ölelkezem: Valahol fent, a csillagok felett.   Látták idétlen idők távolán, valahol már megírták sorsomat. amikor én még vágy voltam csupán, nem tudhattam mi vár majd ream.

Ázott,  csatakos  szerteszét  a  táj, fáj a hó  és  fáj a tél.   a  szél fütyül, az éjszaka hideg, rideg  szíved  riadva  kalimpál. Zihál a melled,  bús  vagy;  szomorú hókoszorú,  mely  vállad  üli meg elolvad,  nem  dísz- fejed  hullt  virág meleg  csókot  kér  ajkad; a szavad elhalt,  válaszod már  nincs sírás   szorítja  torkodat;   remegsz;csurog  a  hólé:  szürke  patakok, mint  egymáshoz  kötött  vén     komondorok.  Sötét  van.  Fázol.Miért?  hova  tovább,                          elszakadt  minden,  elszakadt  a  gát; nem  tart  semmi,  az élet  elsodor komor  a  tél és  komor a szobor amit magadról vésett önkezed és nem vár...